1950.02.02 blogja

Novella
1950.02.02•  2019. december 14. 23:32

Juliska

Még alig világosodott. Hajnali négy óra volt. A vasútállomáson alig pár ember várta a vonatot. Fáradtnak és nagyon elesettnek érezte magát. Vajon jól tette, hogy elszökött? Maga mögött hagyva mindent, a rajta lévő ruhában és pár forinttal a táskájában elhagyta a szülői házat. Nem akart magával hozni semmit. Minek? Ha megteszi amit elhatározott, amiért útra kelt, akkor úgy se kell semmi. Csak legyen bátorsága megtenni. Beleborzongott a gondolatba. Összébb húzta magán a kis vékonyka kardigánját, fázott. Hűvös volt a hajnal és ö egész éjjel nem is aludt.

Végre befutott a vonat. A fülkében ketten ültek. Keresett egy sarkot az ablak mellett és leült. Lehunyta a szemét és a tegnap történteken gondolkodott.

Kislányként nyaranta a szomszéd faluban lakó nagyszüleinél volt a többi unokatestvéreivel együtt. A mama beteges volt, nem tudott dolgozni és azzal segített a gyerekeinek, hogy vigyázott az unokákra.  Egyedüli lányként nagyon nehezen fogadták be a fiúk maguk közé. Bandába verődve egész nap tudtak játszani. A fiúk mindig olyan játékokat találtak ki ami igazából nem lánynak való. Célba pisiltek, köpködtek - ki tud messzebbre - egymást túllicitálva káromkodtak. Fára másztak, verekedtek. Ezek a dolgok tőle nagyon távol álltak így állandó gúnytárgya volt a társaságnak. Egy nap új fiú jött a csapatba.  Kicsit idősebb volt mint a többiek, és elfogadták bandavezérnek. Egy idő után észrevette, hogy megváltozott körülötte minden. Már nem gúnyolták , ha véletlenül valamelyik megpróbálta az új fiú rögtön megfegyelmezte. Titokban megtanította fára mászni, verekedni. Már nem félt, tudta hogyan védje meg magát. Amire hamarosan sor is került. Az egyik fiú - nem csak unokatestvérek voltak a bandában, hanem azok barátai, haverjai.-  megütötte. Abban a pillanatban nekiugrott a fiúnak és olyan alaposan helyben hagyta, hogy a többiek alig tudták kiszedni a kezei közül.

Többet nem merte senki bántani, befogadták maguk közé és szép lassan szava is lett a bandában. Már gyakran játszották azt amit ö javasolt.

Az új fiúval egyre jobban összebarátkoztak, kézen fogva sétáltak, ha csak lehetett mindig együtt voltak.

Nyár végén aztán haza kellett menni, elbucsuzni a barátoktól. A fiútól egy szép kis köves gyűrűt kapott ajándékba. Megkérte, hogy ha megnő ne menjen férjhez tizennyolc éves koráig. Akkor ö megkeresi akár hol is lesz a világban és feleségül veszi. Addig pedig őrizze a gyűrűt.

A gyűrű nagy volt, nem tudta az ujjára húzni. A vásárban látott egy láncot ami egy vékony bőrből volt. Megvette és a medál helyett a gyűrűt tette a bőrdarabkára. Így kötötte a nyakába.  Mindig vele volt. Ha bántották csak megfogta a gyűrűt és már jobban is érezte magát.

A következő nyáron már nem kellett nyaralni menni. Az apja valamin összeveszett a mostohájával és évekig nem látogatták.

Az évek múltak és már csak a gyűrű emlékeztette az ígéretére.

Tíz éves volt amikor lakodalomba hívták a családot. Nagy volt az izgalom, készülődés. Az anyja mindent elkövetett azért, hogy a családja kifogástalan legyen. Ezért mindenki új ruhát kapott. Ráadásul öt még koszorúslánynak is felkérték. Tükörfényes rózsaszín ruhát kapott amit aztán a varrónővel együtt varrtak meg. A haja akkor már a derekáig ért. A fodrász becsavarta és loknikban  omlott le a derekáig. Fehér lakkcipőt is kapott. Az édesanyja éjszakákon át kötötte részére a rózsaszín kardigánt.

Indulás előtt eszébe jutott a gyűrű. Arra gondolt talán most már jó a kezére. Előkereste és felhúzta. Pontosan jó lett. Sokáig nézegette és a fiúra gondolt, hogy most vajon merre lehet.

A lakodalmas háznál aztán felöltözött a rózsaszín ruhába, rózsaszín kis koszorú került a fejére és amikor a tükörbe nézett nem akarta elhinni, hogy ö az, annyira szépnek látta magát. Amikor megfordult maga előtt látott egy vékony magas fiút aki mosolyogva közeledett felé. Kezében egy rózsaszín szegfű csokor.  Csak jött egyre közelebb a szemét le se vette róla mosolygott és ö úgy érezte igen ismeri ezt a fiút. A fiú átnyújtotta a csokrot és közben megfogta a kezét. Lehajolt és megcsókolta az úját amelyiken a gyűrű volt. - Látom nem felejtettél el, hordod a gyűrűmet. Attól fogva már tudta, hogy ö az a fiú akit soha nem fog elfelejteni.

Csodálatos volt a lakodalom. Egész éjjel táncoltak, beszélgettek. Elindult útjára egy kamasz szerelem. Attól fogva sokat találkoztak, persze csak titokban. Leveleztek. A postás egy fiatal lány volt, aki mindig tanítási szünetben behozta a leveleket az iskolába és ott osztotta szét a lányoknak, fiúknak. Így aztán titokba lehetett tartani a szülök előtt. A titokba beavatták az egyik rokon fiút is aki ettől kezdve sürű vendég lett a háznál. Nem egyedül jött, mindig vele volt a barátja.

Múltak az évek a titok még mindig nem derült ki. Mind a ketten középiskolába jártak. Egy busszal utaztak, így a találkozások még sűrűbbek, az összetartozás még erősebb lett.

Amikor tizenhat évesen befejezte az iskolát a fiú eljegyezte. Most már nyíltan felvállalhatták a szerelmüket és tervezgették a jövőt.

Tizennyolc éves lett és kitűzték a lakodalom dátumát. Bár abban az időben egyre kevesebbet találkoztak, mert a fiú sokat dolgozott. Gyakran jött közbe munka, ö pedig otthon egyedül várta, hogy jön.

Május végén egy szombat este mozi után nagyon nehezen váltak el egymástól. A fiú bizonygatta mennyire szereti, hogy soha nem fogja elfelejteni. Aztán nem jött. Eltelt egy hét, kettő sorba múltak a hetek és a fiú elmaradt. Amikor már nem bírta tovább a bizonytalanságot meglátogatta a mamáját és tőle hallotta, hogy a fiú szülei nem engedik. Szerintük ö egy szegény lány, nincs semmije és különb sorsot szánnak a fiúknak.

Hamarosan a faluban el elterjedt, hogy nem jön a fiú, otthagyta. Beindult a pletyka. Minden nap valami újabb és újabb került előtérbe. Otthon is elszabadult a pokol. Az anyja már nem kérdezett csak ütött. Ez általában úgy zajlott, hogy az anyja elment a faluba és ott mindig volt valaki aki tudott neki mondani újabb és újabb pletykákat. Az anyja még be se nagyon ért már kapta is le a kötényét és azzal ütötte ahogyan csak bírta, közben fejére olvasta az összes nem létező bűnét.

Egyik nap az anyja közölte vele, hogy meg lesz a lakodalom ha nem vele mással. Van a faluba egy legény most szerelt le, kőműves, egyszem fiú és már saját háza is van és az örömmel feleségül vesz még akkor is ha az a másik kihasznált.

Eldőlt sorsa. Amikor bemutatták neki a fiút és el kellett vele menni a bálba, nehezen tudta elfogadni. A zene hatására, a fiú kedves viselkedése azonban kezdte feloldani a bánatát. Titokban már figyelte és megállapította, hogy sokkal férfiasabb, jobb képű, csinos, jól áll rajta az öltöny, kezdte jól érezni magát a bálba. Úgy tíz óra környékén megjelent a régi fiú egy lánnyal. Összesimulva táncoltak, ha odanézett megcsókolta a lányt, Öt azonban nem kereste, nem mondta meg miért hagyta el. Kezdte rosszul érezni magát a bálba és szeretett volna mielőbb elbújni, hogy kisírhassa magát, hogy ne lássák a bánatát. Gyorsan elköszönt és egyedül hazament.

Nem tudott elaludni, átgondolta az életét. Akkor döbbent rá, hogy a többi barátnője akikkel együtt járt iskolába már mind asszony némelyiknek már gyereke is van. Ö pedig feláldozta a fiatalságát egy nem létező szerelemért. Tudta, hogy nem szabad elfogadni az új fiú ajánlatát, mert csak becsapná, tönkre tenné az ö életét is, hiszen nem tudná szeretni. Főleg úgy nem, hogy időnként felbukkan az életében a régi szerelem. Ránézett az órára és azonnal döntött. Gyorsan felöltözött, felkapta a táskáját és elindult a buszra. Átment a szomszéd faluba és ott állt várta a vonatot.  Tudta, hogy a harmadik megálló után már két sínpár fut és találkozik a két vonat egymással. Amikor a Tapolcai vonat mellé ér ö már ott lesz az ajtóban és kiugrik.

Most itt ül a vonaton és várja a másik állomást.

Arra eszmélt, hogy valaki rázogatja a vállát keltegeti. A kalauztól tudta meg, hogy elaludt a vonaton és beérkezett a végállomásra Székesfehérvárra.

Éhes volt, fázott, ezért bement a vasúti restibe kért egy pohár kakaót két kiflit és leült az egyik asztalhoz. Volt az asztalon egy újság - az napi - valaki otthagyta. Unalmában elkezdte olvasgatni. Megakadt a szeme egy hirdetésen. A Járásbíróságra gépírót keresnek azonnali kezdéssel.  Eszébe jutott, hogy a táskájában kell még lennie a bizonyítványának és a munkakönyvének, mert ma kezdett volna az új munkahelyén.  Megkérdezte merre van a bíróság és elsétált odáig.

Kedvesen fogadták, próbaírást kellett csinálni és megnézték a bizonyítványát is. Azonnal felvették és már másnap kezdhetett is.

Maroshegyen lakott a nagypapájának a húga. Felkereste, megkérte, hogy lakhat-e nála. Az pedig örömmel befogadta. Egyedül élt és örült, hogy megoszthatja valakivel a magányát. Már máskor is hívta magához, de a szülei nem engedték, meg a szerelem is visszatartotta.

Nála lévő pénzből vett magának ruhát, egy pár fehérneműt, reménykedve indult egy új jobb élet felé.

 


1950.02.02•  2012. szeptember 8. 14:53

Télapóra várva

Székelyné Ötvös Julianna:

 

Édesapám ajándéka

 

 

Amikor az unokáim  mikulás reggel felébrednek és szaladnak a cipőkhöz, elnézem örömtől ragyogó arcocskájukat, és eszembe jut az én gyerekkorom.

Ahogy így visszagondolok rá el kell ismernem, hogy igen szegényesen éltünk akkoriban. A szegénységet nem arra értem, hogy éheztünk volna, vagy nem lett volna ruhánk. Ezek a dolgok soha nem hiányoztak.  Mindig volt kenyerünk, és mindig volt ruhánk, cipőnk, amit fel tudtunk venni.

A szegénységet arra értem, hogy az én gyermekkoromban nem is ismertem a csoki mikulást.  Nem is tudtuk, hogy egyáltalán van ilyen. De a faluban a tehetősebbek sem ismerték.

Mikuláskor, karácsonykor praktikus dolgokat kaptunk ajándékba. Egy cipőt, ruhát. Karácsonykor talán egy-egy játékot, aki megengedhette magának.

Szaloncukrot sem ismertük. Édesanyám szokott cukrot készíteni, azt csomagoltuk be papírba és aggattuk fel karácsonykor a fára dióval és almával együtt.

A fa alatt leginkább a magunk által elkészített ajándékok voltak. Egy-egy sál, kesztyű, nagyon ritkán kézzel kötött kardigán.

Mégis ennek ellenére nagyon boldogok voltunk, nagyon tudtunk örülni minden kis apróságnak. 

Én már tíz éves is lehettem, amikor megkaptam az első mikuláscsomagot.

 Édesapám akkoriban az egyik közeli állami gazdaságban dolgozott traktorosként. Reggel korán ment, este későn érkezett haza. Gyakran nem is tudtuk megvárni, javában aludtunk mire megjött.

Abban az évben december 5-én kezdett el esni a hó először. Délelőtti órákban csak apró pelyhekben, majd egyre sűrűbben. Délutánra már mindent belepett a hó. Édesanyám aggódva figyelte az utat attól félt, hogy édesapám nem tud megjönni a gazdaságból, ha nagyon befújja az utat a hó. Akkoriban még ponyvás teherautóval jártak dolgozni és az utat nagyon be tudta fújni a szél hóval. Előfordult, hogy napokig nem tudtuk elhagyni a falut annyira járhatatlanok voltak az utak.

A gazdaságban is féltek a hófúvástól ezért mindenkit előbb elengedtek haza, mi mégsem tudtuk ébren megvárni az érkezését. A hóban való hancúrozástól nagyon elfáradtunk és hamar el is aludtunk.

Úgy este hét óra lehetett, amikor valaki kopogott az ablakon. Először nem is tudtuk mi történt aztán meghallottuk a Télapó mély hangját. 

-         Eljöttem hozzátok, mert tudom, hogy jó gyerekek voltatok. Egész évben segítettetek a szüleiteknek és az iskolában is jól tanultok. Hallottam, hogy az idős néniknek szoktatok segíteni csomagot cipelni, amikor a boltból jöttek haza. Mivel ilyen jó gyerekek voltatok megajándékozlak benneteket. Tanuljatok továbbra is szorgalmasan és segítsetek a szüleiteknek. 

Mi először megszeppentünk, aztán meresztgettük a szemeinket, de nem láttunk egy sötét folton kívül semmit az ablakban. Majd csoszogást, matatást hallottunk és végül csend lett. 

Egy kis idő elteltével hallottuk, hogy valaki leveri a cipőjéről havat, nagy hanggal, - mintha szándékosan tenné – zörögve nyitja az ajtót. 

Már befele jövet édesapám újságolta, hogy az ajtóban találkozott a mikulással. Szegény nagyon öreg volt már és tiszta fehér volt a haja. A szakálla meg majd a térdéig ért. Akkora zsákot cipelt, hogy csak a manói és krampuszai segítségével tudta vinni.

Nézzetek ide mit adott nekem a zsákjából.  

Azzal előszedte egymás után a mikulás csomagokat, és mindhármunk kezébe nyomta. Sohasem láttunk azelőtt ilyent. Nézegettük, forgattuk és sírtunk örömünkben. Szinte féltünk kibontani, aztán mégis rászántuk magunkat és kiöntöttük a csomag tartalmát az asztalra.

Csak ámultunk mi mindent tartalmazott a kis piros tasak. Akkor láttunk először mikulásfigurát csokiból. Nem volt nagy, de nem győztünk betelni a nézésével. Volt a csomagban csoki, szaloncukor, mogyoró, cukorka, felsorolni is nehéz mi mindent kaptunk.

A szaloncukrot odaadtuk édesanyámnak, hogy karácsonykor azt is tegye fel a fára és már akkor nekünk is lesz igazi cukor a fán.

Én a csokimikulást eltettem,  és csak nézegettem, hónapok múlva is őrizgettem olyan becses ajándék volt számomra. Aztán valamikor a nyár derekán vettem észre, hogy a mikulásom megolvadt, tönkre ment és már nem is ehettem meg.

Ahogy múltak az évek úgy lett jobb a mi életünk is. Már megvehettük, amit szerettünk volna, narancsot és banánt is kaptunk néha. Csoki mikulásom is volt szebb is, nagyobb is, de olyan kedves egyik, sem mint az első, amit édesapám hozott azon a havas téli estén.

  

Székely Ferencné Úrhida, 

 

 

 

 

 

1950.02.02•  2012. augusztus 26. 16:41

Mikulás mese

Székelyné Ötvös Julianna

 

   

 

Télapóra várva

 

 

 

Abban az évben nagy hideggel érkezett a tél. A faluban szinte megállt az élet. Mindent beborított a napok óta hulló hó.

Mi a legutolsó házban laktunk, így minket még jobban elzárt a külvilágtól. Időnként feltámadó szél fel-felkapta a frissen esett havat, és mint a pajkos gyermek, aki elunt már labdázni besöpörte az udvarunkba, méteres torlaszokat emelve.

Hosszú parasztházunk volt, nyitott tornáccal, így aztán semmi nem védte meg bejárati ajtót az elemek tombolásától.

Édesanyám eleinte megpróbálta a havat elsöpörni, de hiábavaló volt az igyekezete, újra, meg újra visszakerült a hó talán még nagyobb dombocskát képezve, mint amilyent elsöpört. Így mindent, amire szükségünk lehetett igyekeztünk bementeni a házba. Tüzelőt, vizet próbáltunk elegendőt behordani.

Édesapám nem volt otthon, mint már annyiszor behívták katonának. Tartalékos tiszt volt, és már megszoktuk, hogy gyakran volt távol otthonról. Édesanyám látva az elemek tombolását igyekezett a félelmét eltitkolni előlünk gyerekek elől. Nem volt könnyű feladat három gyermekkel otthon maradni, gondoskodni róluk. Mint most is nagyon hiányzott az erős férfikéz a házból.

Késő délutánra édesanyám teljesen kimerült a hiábavaló küzdelemtől. Feladta a harcot, behúzódtunk a szobába és vártuk mi fog történni velünk.

Beszélgettünk, verseket mondogattunk és észre se vettük mire sorban mindenki elaludt.

 

Másnap csak nem akart kivilágosodni, az ajtót nem tudtuk kinyitni, az ablakot teljesen befedte a hó, de még a házunk tetejét is. Tompán messziről hallottuk szél zúgását és fogalmunk se volt, arról mi lehet a házon kívül.

Órák teltek el és mi be voltunk zárva, semmilyen életjelet nem tudtunk adni a külvilág felé.

Egy idő után mi gyerekek már sírtunk is. Édesanyám minden erejével azon volt, hogy vigasztaljon bennünket, de az ő szemében is ott volt a félelem. Mi lesz velünk, ha sokáig nem tudnak kiszabadítani. Elfogy a tüzelőnk, már kenyerünk is alig volt. Összebújva kuporogtunk a szoba egyik sarkában és időnként álomba sírtuk magunkat.

A kishúgom, aki csak négy éves volt sírt csak igazán. Attól félt, hogy a télapó nem fog megtalálni bennünket, mert a hó miatt most nem tudja az ablakba tenni a kiscipőjét. Mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy december eleje volt. Meg egyáltalán hogy tud a télapó ilyen hóban, viharban útra kelni? Ha minden házat így belepett a hó, hogy találja meg hol vannak a jógyerekek akik, annyira várják? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázta édesanyámat, aki a nehézség ellenére igyekezett megnyugtatni és elmondott egy szép mesét a télapóról.

 

„Az öreg nagyszakállú télapó fenn a havasok legmagasabb csúcsán lakik egy hóból épült palotában. Száz meg száz kiskrampusz segédkezett neki az ajándékok elkészítésében. Az egyik – aki tudós volt, mert olvasni is tudott – gyűjtötte össze a leveleket, amit a gyermekek írtak a télapónak. A másik felügyelt arra, hogy a csomagokba az kerüljön, amit kértek, figyelte a címeket, hogy jó helyre kerüljön az ajándék.

Az egyik levelet a kiskrampusz sokáig olvasgatta, nézegette és könny szökött a szemében, mert nem  mindennapi levél volt.

Egy kislány írta nem ajándékokat, babát kért, hanem egy szívhez szóló kérelemmel fordult a télapóhoz.

Kedves Télapó. Egész évben jókislány voltam. Mindig szótfogadtam édesanyámnak, segítettem a házkörüli munkában, mert édesanyám nagyon beteg. A doktor bácsi azt mondta, hogy egy nagyon drága gyógyszer kellene, amitől meggyógyulna, de nekünk nincs pénzünk, és nem tudjuk megvenni, pedig édesapám most is a hegyeket járja, hogy valami kis pénzt keressen, elvállal minden munkát, amit felajánlanak neki, de nagyon félek, hogy nem tudja összegyűjteni a pénzt. Én magam is igyekszem segíteni ebben. Kis terítőket horgolok, és azt eladom, a pénzt, pedig odaadom édesanyámnak, de még így is nagyon sok hiányzik. A napok telnek édesanyám egyre fáradtabb, már alig tud fenn lenni, és nagyon csúnyán köhög.

Drága Télapó, ígérem mindig nagyon jó kislány leszek, soha nem kérek semmi ajándékot, csak azt kérem, hozd el a gyógyszert, amitől az édesanyám meggyógyul, neked biztosan van valahol.

Szegény kis krampusz nem tudta mitévő legyen. Tele vannak a zsákok ajándékokkal, szebbnél szebbel és csak ez az egy kérés maradt utoljára, amit nem tud teljesíteni. Mert hát a télapónak nem volt orvossága.

Erősen törte a fejét, hogy mit is tudna tenni ebben az esetben.

Elővezette az egyik rénszarvast, felült a hátára és elnyargalt a kislány házához. Benézett az ablakon és látta, hogy az édesanya magas lázzal fekszik az ágyban a kislány pedig vizes ruhát szorít a homlokára, simogatja, csókolgatja lázas beteg édesanyját.

A szoba hideg volt, és hogy felmelegítse az édesanyját szorosan átölelte, hozzábújt és szép lassan elaludt.

Akkor a krampusz beosont a szobába, felmelegitte, teát készített, és megitatta az öntudatlan édesanyát. A teába valami port szórt és ettől a köhögés csitult.

Másnap reggel, amikor a kislány felébredt meleg volt a szobában, ott gőzölgött a tea az asztalon, mellette egy kis zacskó benne különös porral. A zacskó mellett papíron az állt, hogy minden alkalommal tegyen a porból az édesanyja teájába és meg fog gyógyulni.

A kislány így is tett. Minden nap friss teát főzött az édesanyjának beleszórt a pórból egy kicsit és lassan  megszűnt a köhögés. Az édesanyja már fel is kelt sétálgatott, mire tavasz lett teljesen meggyógyult, a kislány pedig megköszönte a télapónak, hogy meggyógyította az édesanyját.

Este, amikor az egész napi munkától fáradtan elaludt megjelent neki a kis krampusz álmában. Te gyógyítottad meg az édesanyádat a szereteteddel és törődéseddel. A pór, amit a teájába szórtál csak édesítő volt. Ha te nem ápolod olyan kitartóan nem gyógyult volna meg. Nagyon jó kislány vagy és maradj is ilyen mindig.”

A mese végére a kishúgom mély álomba merült. Csend volt az egész házban összebújva vártuk, hogy kiszabadítsanak bennünket a hó fogságából.

Hangos zajra ébredtünk. Emberek beszéltek kint és egyre közelebbről hallottuk a hangjukat. Lassan fény áradt szét a szobában. Kiszabadították a hótól az ablakot és az ajtót. Háromnapi fogság után boldogan rohantunk a friss levegőre. Megköszöntük az embereknek, hogy kiástak bennünket és velük együtt mentünk mi is segíteni a többieknek, akiket ki kellett szabadítani a hó fogságából.

Mikulás este kikerült a kiscipő az ablakba és megjött az édesapánk is és együtt vártuk a télapó érkezését.

Sok év telt el azóta, de nem volt olyan nagy hóesésben részem, mint akkor gyerekkoromban.

 

 

 

1950.02.02•  2010. október 1. 07:07

Az első fizetésem

 

Gyerek koromban egy Tolna megyei faluban éltem. Munkalehetőség már akkoriban sem akadt a faluban. Az emberek a környező állami gazdaságokban dolgoztak, vagy ingáztak Budapestre.

Az én édesapám traktoros volt és a Daránypusztai Állami Gazdaságban dolgozott. Édesanyámnak nem volt állandó munkahelye. Néha eljárogatott napszámba, de leginkább otthon a kertet művelte és bennünket gyerekeket nevelgetett. Nagyon szépen tudott kötni. Gyakran láttam éjszakákba menően kötögetni petroleum lámpa mellett.Igy aztán mi aránylag tisztességesen éldegéltünk. Új ruhát általában a nővérem kapott - őt édesapám özvegyként hozta a házasságba -  az ő kinőtt ruháit aztán megkaptam én. A hugom már szerencsésebb volt, mert én tettem róla, hogy neki ne kelljen használt ruhákban járni. Mennyire utáltam azokat a kinött ruhákat, pedig igazán szépek voltak. Édesanyám nagyon adott arra, hogy meg ne szólják a faluban, ezért a nővérem mindig mindenből a legjobbat a legszebbet kapta. Senki ne mondhassa, hogy a mostohája nem törödik vele.

Én viszont gyakran szándékosan tettem tönkre a ruháim, ugy szerettem volna új ruhában menni az iskolába. Persze akkoriban a többi gyerek is kinőtt, használt ruhákban jár. Volt amelyiknek még olyan se nagyon jutott. Hála édesapám rendszeres jövedelmének mi soha nem éheztünk, pedig a család egy fiúval szaporodott.Órákig tudtam nézegetni a kiságyban alvó csöppséget. Nagyon sokat vigyáztam rá. Ma már felnőtt ésszel gyakran gondolok arra, hogy édesanyám hogyan bizhatta rám egy alig 9 éves gyerekre a picit. Pedig előfordult, hogy egész nap velem volt és a hugomra is én ügyeltem.

Amikor kimaradtam a harmadik osztályból édesapám egy este azzal jött haza, hogy megyek vele a gazdaságba dolgozni. Én fogom hordani a vizet a kombájnokhoz.

Örültem és féltem is, örültem mert édesanyám azt igérte, hogy a pénzből amit kapok új ruhát vesz nekem és összel már nem a nővérem kinött ruhájába fogok iskolába járni. Féltem attól, hogy mi vár rám, fogom-e tudni csinálni amit kell. Honnan fogom hordani a vizet... ezek a kérdések szinte aludni sem hagytak éjszakánként.

Aztán eljött a nagy nap. Reggel fél öt órakor édesapám keltegetett, sietni kellett, mert a Malom udvarból indult a traktor amivel vittek bennünket a gazdaságba. Nyitott, ponyva nélküli pótkocsin padok voltak. Létrán másztunk fel és a reggeli hideg az arcunkba csapott. Mire egy óra mulva a gazdaságba értem, már csak vacogni tudtam.

A gépudvarban már vártak a kombájnok és az emberek. Kezembe nyomtak egy nagy ceglédi kannát, hogy ezzel fogom hordani a vizet. A kanna  nehezebb volt mint én. Elképzelni se tudtam, hogy fogom én ezt cipelni, mert bizony néha kilómétereket kellett megtenni azért, hogy forrást, vagy kutat találjak a határban. A nap szinte égetett én pedig mire odaértem a gépekhez, már szinte ihatatlan meleg  volt a víz a kannában. Az emberek kiöntözték és mehettem ujra. Néha gabonaszállítóval bementem a tanyára és onnan hoztam vizet. Este későn amikor már nem láttak aratni mentünk haza. Kilenc-tíz óra is volt mikorra végre ágyba kerültem, és ez így ment heteken át, szombaton vasárnap is.

Nagyon fáradt voltam és sokat szenvedtem a kistestvérem hiánya miatt. Leginkább csak aludni láttam. Igy aztán fel sem tünt, hogy baj van otthon. Akkoriban nem szokták a családi gondokat a gyerekekkel megbeszélni. Igyekeztek mindent eltitkolni takargatni, nem csoda hát, hogy semmit nem vettem észre abból ami a családban történt.

Elöször a hugom lett beteg. Ö azonban erős, és idösebb is volt igy túljutott a betegségen. Nem úgy a kisöcsém. Gyenge alig párhónapos volt és az állandó magas láz nagyon legyengitette. Akkoriban nem vitték rögtön az orvoshoz a beteget. Orvos csak akkor látta, ha már tényleg nagy volt a baj.

Közben az aratás már a vége felé jár, és én  arról álmodoztam, hogy fogom elvásárolni azt sok pénzt amit a munkámért kapok. Majdnem 500 forint volt. Ennyi pénzt én még soha nem láttam. És ez most mind az enyém. Elképzeltem, hogy fogom édesanyámnak odaadni, hogy fog a szeme felragyogni és  magához szoritva hogyan fog könnyes szemmel megölelni. Ezzel a vággyal, reménnyel a szívemben szinte rohantam haza.

Otthon idegen asszonyok voltak a házban. Édesanyám kézenfogott és átvezetett a szemben lakó nagyszüleimhez, hogy ott kell aludnom. Be sem mehettem a házunkba. Mindenki sírt, suttogott és nem mdontak semmit.

Az ezt követő napokat szinte átaludtam, és már csak arra emlékszem tisztán, hogy a temetőben egy fehér kis koporsó mellett állok a növérem kinött ruhájában, mert az általam megkeresett pénz kellett az orvosra és a temetésre.

Nem érdekelt azonban engem már akkor, hogy milyen a ruhám,csak a kis fehér koporsót láttam, és majd megszakadt a szívem a kistestvéremért. Leginkább azt sajnáltam, hogy egész nyáron nem is nagyon láttam, hogy el se bucsuzhattam töle.

Azóta sok év telt el, sokszor kaptam fízetést, de ahányszor a pénzt a kezembe kapom mindig eszembe jut a kis fehér koporsó és az első fizetésem. 

 

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom