Látomásom

Szemem vak, fülem káprázik. 

Csillog, pattog, zúg, szikrázik. 

Zene szól bent, szinte hallom. 

Szivárvány szín csengő hangon. 

Tücskök rétje, békák nádja, 

Sás susog és bambusz várja

Édesen lassú jöttömet. 

Érkezem már, de léptemet, 

Nehezíti oly sok minden. 

Bokám hínár ölelésben, 

Lábam csókolva az iszap

Hízelegve súgdos. Igaz, 

Nem tart vissza, nem követel. 

Semmi rosszat nem követ el, 

De mindenem fogva tartva, 

Süllyedek el önként, arra

A gyönyörű sötét szintre. 

Oda vágyom mindig szinte. 

Bele csúszva az iszapba, 

Ámulatból ámulatba

Esve nézem, tudom, látom,

Virág nyílik az indámon.

Mert én mindig fényre vágytam.

Ezért küzdök a mocsárban,

Hogy nyílhasson majd a napon

Virág rajtam, azt akarom.

Leveleim víz ölelje

Szívem lelkem felemelve,

Láthassa, hogy nyílok, büszkén

Csodálkozva saját tükrén.

Mocsarából gyökerezett,

Fénybe vágyó rózsa leszek,

Benne élve, benne bújva,

Találok rá a kiútra.

Víz-szint fölé emelkedve

Jutok el a végtelenbe.

Nap csókjára szirmom tárul,

S én azt adom viszonzásul,

Hogy e csodát, mit elértem,

Láthatja a víz-tükrében.

Minden, úgy alul, mint felül.

Legszebb álmom beteljesül.