tárt karok gömbotthona

Nem is olyan fontos már...

hogy mit akarok mondani

csak a tárt karok gömbotthonában

lakok, ami nekem a világ

nem is azok a kék szemek 

néznek vissza belőled

hanem csak az ég, a süketnéma,

a felhőkbe, fűkbe elrejtett jelek

rólad többet már nem mondanak

hadonászni a szél után minek...?

simogatom, ha fúj, s tudom jól

hozzád is ért, te is lélegzed.

mik személyesek voltak,

a végén mind általánosak

súlyod maradt csak és mélyed 

enyém lett mi utánad maradt

annyi vesztes van az utcán...

lehunyt szemek, téves léptek

mind közül tán a legbolondabb 

én vagyok, én, aki emlékszek

milyen illúzió, hogy szabad

szeretni, hogy egymás mellett

megfér a szabadság, a szeretet

milyen igaz mégis mindez

s ne higgye senki, csak én,

hol vannak bennem kincsek,

itt vannak valahol a fenekén

a hátrahagyott szívnek

- és legyen ennyi elég.