ruhatárok

Úgy veszem le a ruhám, mintha börtönből szabadulnék ki,

úgy gyűlölöm az igazmondást, pont úgy, mint a levakarhatatlan hitet.

Mert a mocsokban élek annyiszor, ahányszor a túlvilágon valaki nekem integet

És érzem, most hirtelen jó innen elvonulni...

A másik földön mindig van egy igazabb, ami hasonló hozzám.

Eltitkolnám, de túltontúl szorítom az ilyen könnyű meghasonlást

Voltam sok helyen, már nincs mit mondanom, csak a csendet

És iszom nagyhangú úttévelygők szavait,

Mert szép élmény, hogy igazában még hisz valaki.

Bárki által közelebb van magához, de mások szemfényével játszik.

S mikor feledi magát, a nagy semmin hahotázik.

Voltam-e neked igaz, ha a nagy szavakat titkolod,

a sok kicsit világgá ordibálod,

És prizma fényedtől eltévedek, alig látok?

Voltam-e magának, tekintélyes úr, bolondos árva, amiért túl hamar osztottam meg a takarnivalót, a kis elképzelt világot?

Úgy veszem fel a ruhám, mintha börtönből szabadulnék ki

Akkor én is úgy emelem magam fölé a hamisságot,

ha te is, mintha kezeim zászlókat fognának!

Fogytán a türelmem a színházhoz, mert a vicc nem vicc, a játék nem játék, s minden percem engem követel,

Bújok ki minden otthonból, ahol úgyis otthagynának.

Már nem várlak, kiérdemelt vasárnap!

Vidd az arcod el, tépd ki a hazugat, a romlott húst, és mutasd meg: senki vagy!

Amelyik kezeden rajta ülsz, hagyd inkább érni hozzám mert én is senki vagyok,

átnyúlni rajtam egyszerű, ha tudod, nincs vége határaimnak.

Úgy veszem le a ruhám, mintha börtönbe térnék vissza

Úgy ismerem a természetet, amit magamra aggatok!

Mindig a vègén kívül vagyok belőle,

Bármit is hiszel rólam, igaz is legyen neked,

Az nem vagyok!