magamtól el nem vehetnek

az ég sose lesz elég távol

hogy levegőjét oda ne adja

lélegzek csak úgy, megszokásból

mint ki szíve szünetét nem is tudja

minden rossz napom is magából

gyerek szemmel les át holnapra

titokban voltam egyszer s anyámból

fájdalommal törtem a világra,

s lássátok, nem a vízből, nem a fáról

lettem, mégis csak az ég van nekem kitárva,

és a föld az, ami nem dob le magáról...

s mennyit voltam árva, valakire várva,

hányszor hagytam én is útjára

menni rendetlen kis otthonomból

mindet, kiben magamat úgy láttam

szívembe hízelgett már túl fiatalon

türelmét sarokba lódító vágyam:

szeretni... de nem csak úgy mindenáron.

hová nézzek, s hova vessek,

mindenem s mindenkim átutazó

láthatatlan hogy nevessek,

hogy magamat el ne mulassam

mikor örömöm túl látható?

hogy sirassak, hogy elfelejtsek

annyi sok fontosat, mikor magam

abból ismerem, amit elhagytam, amit elvettek?

bánom is én, vigyék, amit akarnak,

én majd odébb megyek, fűbe fekszem

és ahogy kell: levegőt veszek.