Sz.Sz.Sz.

Az iskolába jártam én - a szőke kis diák -,
nem értek akkor engemet gonosz tragédiák.
Tanáraimnak érdemét mutatja jól a tény,
mit írok én, Te olvasod. Ha büszkeség, s erény
csupán csak ennyi jutna rám, az is csodás dolog,
hiszen ma verset alkotok, ma verset alkotok!

’S a büszke bárd ma mit dalol, mi az mit elregél?
Sötét korunkban élni rossz, ma hasztalan remél,
ki várja már a változást, mi jó felé mutat.
Ma mit tanít a sok tanár? Tenyérbe arcukat
temetve várnak Ők csodát? ’S e nemzedék csupán
lohol bután kolomp után, lohol kolomp után!

Nevelt belém az én szülőm serény alázatot,
’s a munka bére bár szerény, de fekve nem hagyott
a tennivágy, ’s a szorgalom. Ki tenni rest, mit ér?
Mit ér a beste bűnöző? ’S a koldus enni kér
csupán, de haszna semmi nincs, ha tartja két kezét;
a sírba ássa nemzetét, elássa nemzetét!

A Bibliát nem ismerem, de jól tudom Barát:
nem ember az, ki szívtelen, ’s ha vonzza száz karát
arany, tapossa vállait fivérnek, és galád,
hazug szavakkal őrzi meg nemesnek önmagát.
A Tízparancsolat helyett, ha rusnya pénzt szeretsz,
a lelked ég, de jót nevetsz, talán Te jót nevetsz…

Az ember egyre ostobább, a vég felé lohol
vakon, ’s nem érti még ma sem: hiába birtokol
vagyont, ’s temérdek ékkövet - sivár az élet úgy,
ha nincs, kivel megosztaná. Erős, kemény e gúny
talán, de kelni kéne már! Tegyünk tehát csodát
magyar! Gyerünk! Ne várj tovább! Gyerünk! Ne várj tovább!

Tanítva volt az értelem, ’s nevelve annyi hős
a büszkeségre volt okunk… ’s van is! Megannyi ős
vitéz nem élt a kontinens parancsba szőtt szaván,
nehéz csaták után szabad hazánkat hagyva ránk.
Becsüld az őseink nyomát, becsüld, ’s Te is legyél
vitéz, magadba önts reményt… magadba önts reményt!
 
A Himnuszunkat egykoron, ha eldalolta bárd,
uralkodó, ’s a szolganép legott vigyázzba állt.
Petőfi Sándor életét nem ismered talán?
Saját kezével írt dalát szavalta hajdanán,
poéta volt, de harcba szállt. Csatában elbukott,
- de kár – de el sosem futott, de el sosem futott!

’S a nemzetére büszke volt egész időn e nép.
Mi változott azóta meg? Mi húzza szerteszét?
Piros virág, avagy gyümölcs? Nem egyre megy? Magyar!
Csak összefogva lesz vidám jövőnk. A zűrzavar
botor fejünkbe költözött, se’ út, se’ múlt, se’ cél…
Naiv gyerek, ki jót remél, ma mind, ki jót remél!?

Bocsássatok meg énnekem, de meg nem érthetem,
miért fityeg kokárda még a tiszta melleken,
ha már parány remény sem él, ’s a büszkeség kihalt?
De bennem él elég… talán e vers nyomán kihajt,
’s a gyermekünk szemében ott lobog tovább a láng,
a tűz: „vivát, dicső Hazánk! Vivát, dicső Hazánk!”

Kevély szavak, de tudd magyar: ha hív a gazdagabb
jövő a kontinens felé, hazád csak ez marad!
Legyen közöttetek kimérve sok tucat határ
a híve légy, a híve légy! Marad, ki visszavár,
hol őseid tanyája állt. Az álmaid helyett
- magyar - szeresd szülőhelyed, szeresd szülőhelyed!

’S örökre már hazád marad, nem átkozott vidék
az ultimátumok között, de szórja száz pribék:
„piacra kell a jó magyar, ne hozza áruját,
de rágja szét a csontokat miként kivert kutyák!”
Szabad hazában élni jó, a lánc, ha nem zavar!
Elég a szó, de kelni kell, ma kelni kell magyar!

Hatalmas egyesülteké a konc, magyar nyakán
e rút kolonc. Ha újra döntenénk, talán ma már
kalácsra költenénk a pénzt a válaszút helyett,
de sírni kár a múlt felett. Van egy, ki még szeret,
’s világ, ha jönne ellenünk – e földre szült anyám -
akárki nyúzza bőrömet, szeretlek én hazám!