Sz.Sz.Sz.

Viola, Viola, gyönyörű virágom,

Mindig sokáig vagyok ébren, általában csak éjfélkor, vagy azután szoktam lefeküdni aludni. Rendszerint hosszasan elmélázok, és hagyom, hogy lassan beszippantson magába az álomvilág úgy, hogy közben még ébren vagyok. Szeretem ezt az álom és valóság közötti vékony mezsgyét járni, mert rengeteg csodát éltem már át ott. Ahogy teltek az évek, kialakult bennem egy képesség, miszerint ezen a mezsgyén járva beláthatok párhuzamos világokba. Sőt, ha erősen koncentrálok, még be is léphetek a nekem tetsző világba, kicsit jobban szétnézni. A világban élők számára láthatatlanul vehetem ilyenkor szemügyre az életüket. Csupán azok vehetnek észre, akik szintén az álom, és ébrenlét határán kóborolnak. 
Sokszor látom magamat is párhuzamos dimenzióban élő emberként. Tegnap este, mikor ismét a "birodalmamban" jártam, szándékosan kerestem magamat. Minden párhuzamos világba néző, homályos kis ablakon át az olyan énjeimet kerestem, akik szabadok voltak a saját maguk által tett ígéretektől. Közben kerestelek Téged is, hogy vajon hol vagy hozzám képest. 
Jártam egy világban, ahol sikeres voltam, rengeteg hódolóm akadt. Te is ott voltál köztük, de sosem mertél megszólítani. Én pedig észre sem vettelek a tömegben, ami körülvett. De nem voltunk boldogok, egyikünk sem, ezért továbbálltam.
Egy másik világban megint megtaláltam magam. Koldus voltam. Betegen és éhesen néztem utánad, ahogy elmentél előttem az utcán. Dobtál néhány garast a kalapomba ugyan, pedig a Te gúnyád sem hasonlított nemesi ruhához, aztán siettél tovább a dolgodra. Kinyílt a szám, mintha mondani akarnék valamit, de nem mertelek megszólítani. Csak néztem utánad csodálattal és vágyakozón. Nem tetszett, ezért kiléptem a világból.
Egy következő világban mindketten szabadok voltunk. Tudtunk mosolyogni, sőt vidáman nevetgélni is. Társaságunk is akadt, mindkettőnknek, de nem egymás. Csak akkor tűnt fel, hogy a boldogság látszólagos bennünk, mikor egymás útját keresztezve kis híján összeütköztünk. Én hátrafordultam, és furán csillogott a szememben az alkonyati napsugár fénye, míg Te mentél tovább. Aztán feladtam, és én is mentem a magam dolgára. Abban a pillanatban Te is megfordultál, mintha keresnél valamit a hátad mögött, de már nem volt ott semmi, csak egy lógó orral távolodó alak háta. Megdöbbentem, hogy a világban a sorsunk egy apró momentum miatt is maradhat változatlanul reménytelen.
Már majdnem feladtam a keresgélést, amikor rátaláltam egy világra, amiben egymással éltünk. Szegények voltunk ugyan, szemünk alatt karikák tanúskodtak róla, hogy az éjjel nem volt pihentető számunkra. Bentről hallottam egy beteg kislány sírását is, ahogy épp munkába indultam. Te adtál egy nagy puszit és visszasiettél a házba, én pedig a karikák ellenére is lobogó tűzzel a szememben szálltam fel a buszra. Belestem az kis ház ablakán. Téged láttalak a konyhában serénykedni, fél szemeddel mindig a kislányon. Nem tűntél boldogtalannak. Arra gondoltam, hogy megmutatom neked egyszer ezt a világot. 
Későre járt már, majdnem éjfél volt, ezért elhagyni készültem a mezsgyét, de bevillant a szemembe egy csodálatos hely látványa. Egy lakatlan szigetnek tűnt, de csodálatosabb, mint bármilyen festmény. Az ég szikrázóan kék volt, csupán néhány bárányfelhő úszott rajta, azok is mintha mosolyogtak volna. A fák ágain gyümölcsök, a pálmákról fürtökben csüngött az érett datolya. Színes tollú, jókora papagájok röpködtek a nyárillatú levegőben, de embert nem láttam egyet sem. 
Leszállt egy papagáj a vállamra és megszólított:
- Mi járatban erre álomutazó?
Alig tudtam megszólalni, de végül válaszoltam:
- Csupán keresem a legszebb világot, amit megmutathatok a Szerelmemnek.
A papagáj hangosan felnevetett és azt kérdezte:
- Ezt a világot tartod a legszebbnek?
- Igen -válaszoltam - ...hiszen itt minden olyan idilli. 
A papagáj még jobban hahotázott.
- Nem tűnt fel, hogy itt nincs egyetlen ember sem?
- Dehogynem! 
A papagáj abbahagyta a nevetést és egész közel totyogott a fülemhez. 
- Azért nincsenek itt emberek, mert kihaltak! - rikácsolta a papagáj a fülembe
- Hogyhogy kihaltak? Mégis hogyan történt? - hüledeztem
A papagáj erre elmesélte, hogy az itt élő emberek nem segítettek egymásnak. Voltak a gazdagok, akik csak a pénzre tudtak gondolni, társat nem akartak. Voltak a tehetségesek, akik rengeteget tettek ugyan, sok mindent elértek, de senkivel sem osztották meg a sikereiket. Voltak a harcosok, akik bőszen szembe szálltak bármivel, de ellenfelek híján már nem volt rájuk szükség. És voltak az elesettek, akiken nem segített senki. Nahát - gondoltam - ide mégsem vihetlek el, így visszamentem még egy kicsit gyönyörködni oda, ahol szegényen, fáradtan, de boldogan éltünk együtt. 
Annyira megtetszett az a világ, hogy eldöntöttem, az éjjelt ott töltöm el álmomban. Készülődtem is hát lefekvéshez, de mielőtt álomba merültem volna, kötöttem egy cérnát a lábam ujjára, a másik végét pedig a kormányhoz. Azért tettem mindezt, mert ha netán teljesen beszippantana az a csodálatos világ, akkor a kormányra kötött cérna mentén majd visszatalálok a valóságba, hiszen itt mégiscsak nagyobb szükséged van rám...

Te akkor...


Te akkor jöttél, mikor elhalt minden remény,
mikor már megalkuvóvá lett az összes álmom,
mikor a sápadt tűrés volt az egy élő erény,
és sírkő magasult mind halva megszült vágyon.


Mikor a hazugság sem volt már elég páncél,
Te gyengéd őszintén ittál be magadba,
és még egy rosszamat sem adtad jó százért,
csak szűrtél át magadon, s engedtél szabadra.


Te engedtél szabadra még akkor is, ha fájt!
Remegő ajkadról szállt egyetlen halk jajszó.
Szép, szerelmes szíved tűrte a kínhalált,
pedig égetett e tűz - e forró, örökig tartó.


...és nem történt másképp, csak mint a szikra pattan,
elért, belém hasított e gyönyörű végzet,
s én boldoggá változva adtam át önmagam
Neked, ki végül szerelmes, szelíd győztessé tett.


11.26.

Szépség és a szörnyeteg

Ragyogás


Szüntelenül itt lebegsz bennem,
szinte csak rajtad futnak át a kócos gondolatok.
Csönded úgy szorítja mellkasom...
kínom a Hold sötét oldaláig nyomokat hagyott.


Szurokfekete éjszakákon,
bővizű éber öbölben, a sötétet átúszva,
hiányod hamvában, a bánat
epeízzel bélelt dunyháját torkomig felhúzva


kérdezem így nélküled, leginkább saját magamtól:
vajon a messzeség közöttünk Téged is így karcol?


Hiszen, ha Te engem kérdezel,
még a ritkuló álmaim között sem nyugodhatok.
Téged gyötör-e olyan kérdés: "a hiányod vagyok?"


Felettem minden sápadt csillag fényében ez ragyog...