Sz.Sz.Sz.

Lényeges

Ha hó nem is, de más bizony takart,
Nem őszi szél, mi fútta hőn reám
- Ti voltatok -
S terült megannyi büszke gúnykacaj
Fölém, akár a rothadó avar.

De szárba szökkenő, meleg tavasz
Jön el - rügyet kibont, a nap nevet
- Te nem nevetsz? -
A dögbe életet lehel, s fakaszt
Megannyi új csodát - felébredek.

Felolvad újra vén kezem, s minő
A tollat újra táncra bírva szól
- Feléd üzent! -
A lelkem éltető nesz - új idő
De régi kéz, mi int a hant alól.

A rímeim talán nem oly vidám
Emóciók szülik, de nézd: vagyok!
- Te is tudod -
Van élet ott, hol érzelem kiált,
S az írni-vágy tucat nyomot hagyott.

Te csak maradj velem, ne féld kezem,
S ne légy riadt - nem árthatok Neked
- S eszembe' sincs -
De mondom én, mi szívemen terem,
Remélve jót üzen, s Te élvezed.

S a cél nem az, hogy isteníts. Dehogy!
Nem ér utol hiába zord halál
- Megérte már! -
Ne sírj, ha lelkem újra összerogy!
Van itt, ki már helyére rátalált!

Kedves emberek körében töltött délután
Zápor utca kövét mosta - néztem csak sután
Dallam szállt a zajban
S e csendülő zsivajban
Hallgatóztam - nyitva volt a fül

A csészém örömmel volt csordulásig töltve
Míg egy érzés nem mart úgy belém üvöltve
A hely zongoristáját
A dallam szelíd báját
Senki sem figyelte, csupán mi

Őszes úr csücsült a becses hangszere mögött
Minden hangjegyre a hosszú ujjával bökött
Nem magának játszott
Még ha úgy is látszott
Nekünk zenélt, űzte a kottát

A szünet véget ért, és visszatért a líra
Most mondva voltak, nem pedig leírva
Szavalták az ódát
Beszélték a prózát
Életre kelt sok-sok írott szó

Lassan ránk omlott a sűrű, sötét este
Ajkam a sok közül a búcsúszót kereste
Puszik özönével
Néhány fogott kézzel
Ott hagytam új barátaimat

Kifelé mentünk, mert már vonzott a kijárat
Egy mosolyt bólintottam a vén zongoristának
Jól esett az látszott
Tovább zongorázott
És mosolyogva visszabiccentett

Most is úgy hiszem, hogy Ő csak arra vágyik
Valaki meghallgassa, hogyan zongorázik
Lágy zongorajáték
Dallamos ajándék
Nem egy kávéházi, ódon zenegép

mi a földből nő ki, nem minden virág

de Te annak láss, aki valóban vagyok

gondozd a magomból sarjadó csírát

ha földedre borulva el is hervadok

ne gyomként emlékezzen rám a világ

Most kicsit számoljunk, hagyjuk a rímeket

Számokat összeadva kapjuk az összeget

Bár némileg átírtam a matematikát

Hogy helyes-e? A végén vonj konzekvenciát

Hogy kevesebb lírikus legyen, ki az elején kiakad

Bemutató példaként legyen szöveges a feladat

Adott egy kormány, rajta a két kézzel

Kanyarban pontosan, forgatni csak ésszel

Pedálból is van, mindösszesen három

Bal és jobb lábbal mindet megtalálom

Négy kerék, gumival aszfaltra tapadva

Így visz a lendület végtelen utakra

Adjuk össze mindet és kijön az eredmény

Lássuk mivel zárul e tudós cselekmény

Tanult tézis – smafu, a végtelen összemegy

Mert bonthatatlan egységként mindösszesen: 1

Korbács a tollam

Ütök mindent vele, mi szent Nektek

Mondjátok rám nyugodtan „- Eretnek!”

Tintám nyomán sebek szakadnak

Soraim hívőkből hitetlent avatnak

Vagy inkább hitetlenkedő, elfogult vakot

Mégis úgy érzem, nem lőttem bakot

Szemek nyíljanak, még ha fáj is

Vitában meg jöhet az extázis

Csak hevedben ne felejtsd el soha

Mindig a fák északi oldalán nő moha

Az is ily’ természetes maradjon

Hogy a hit őszinte lélekből fakadjon

És ugyanígy a hitetlenség

Az érv nem a haragra mentség

Béke! Szavaim értelme az volna

Hite, vagy nem-hite mindenkinek a maga dolga