Lomtár

Asztalomon terül előttem minden.
Fölibe hajlok, szimatolok, sírok
pont úgy, mint másnak a drog.
Jutnak eszembe tegnapok és holnapok
Ezer színben játszik, úgy ragyog.
Maréknyi hajfürtöd ez, távolságok mementója.
Minden centije és métere létünk mételye
ahogy összeállnak nyolcszázhetven kilométerbe...

Gyönyörködve hallék egymás álomcsók ízű DNS-ében
ahogy könnyé forrik kék szemében az én zöldem.
Rejtelmes ereszcsatornákon gyűlik s kívánkozik az ágyvég
nyögve a magányos estve. holmi  jövőbeli fehér nászruhában
fekete gyászig pusztulok érted a mában.

Kifeküdt ágyrugókon lassan terülő fájdalom leple
puha csontok kemény szívek fehér tele.
 
Köhög, kopácsol, húsba hatolva dörömböl a bordakosár
piros zsebkendőkön jön érte fekete halál
 
Dühöngő, vad, bömbölő őrült ősz fején csorog az izzadmány
Csak még egy napot, egy percet ad az élet. Talán.

Ablak övegén tágra nyílt szemem
előtt nyúlik el kék ég vörös vásznán
kopasz lombok artériái.
Kusza összefonódásában  Téged kereslek.
Ágaiban éledő tavasz sejlik.
Kismadár száll rá. dalát fürkészve
 nem gondolva jövendőre. Tovaröppen az idő.

Láthatatlan entitás sétál az utcán Nem láthatod,
patája kopogását sem hallhatod...

Hisz benned él míg élsz, s hagyatékodban,
Minden tettben és szóban...

Alapjául szolgál majd az ítéletnek,
mert biz' pálcát törnek feletted...

Ha a kín mardossa lelked, jegyezd meg:
Az lesz majd bűneid zsoldja...