Lomtár

Elvérzek,,vén kórházméterek"be
Veled ébredek és Veled halok.
Minden este...

Testem súlyát levetkezem
S Hozzád szállok.
Emlékezem...

Lelkem alvad lelkedben
S Véled
Vérzek...

vérzek...

érzek...

Forró kánikulai napnyugta
borult külváros delíriuma.
Bőröd ragad bőrömhöz,
a sima a szőröshöz.
Tenyeremben hordozom
Tested vonalát,
ha majd jössz székelykapudon át:
Ordíts, hogy rengjenek
a Budai-hegyek!
Elmegyek én, elmegyek...
csak Veled.

Asztalomon terül előttem minden.
Fölibe hajlok, szimatolok, sírok
pont úgy, mint másnak a drog.
Jutnak eszembe tegnapok és holnapok
Ezer színben játszik, úgy ragyog.
Maréknyi hajfürtöd ez, távolságok mementója.
Minden centije és métere létünk mételye
ahogy összeállnak nyolcszázhetven kilométerbe...

Gyönyörködve hallék egymás álomcsók ízű DNS-ében
ahogy könnyé forrik kék szemében az én zöldem.
Rejtelmes ereszcsatornákon gyűlik s kívánkozik az ágyvég
nyögve a magányos estve. holmi  jövőbeli fehér nászruhában
fekete gyászig pusztulok érted a mában.