Karcolatok barlangom falán

Kiszakadni muszáj volt.
A halott szépek romjaiból felszálló hamu fojtogatott.
Nem bírtam, az üszkösödő, elparázslott gerendák szagát.
Tettem amit kellett a túlélés érdekében.
Mentségem nincs. Egyszerűen életben akarom tartani a hitem.
A hitem, mi hallódott már a kiút nélkülinek látszó "csöbörből-vödörbe" szituációk sorában.
Elvesztettem a mosolyt, a reményt. Zajból zajba érve esett térdre lelkem minden átkozott nap.
Szemem vérben, idegeim felperzselve. Égetett, úgy fájt, kínzott ez az állapot...
Mintha égési sérültet locsolnának benzinnel szivarozó, kopasz anti-hősök....
Vége....
Túl vagyok rajta.
Rombolnom kellett, amit nagyon sajnálok!
Tényleg. De döntenem kellett...

Most?! Azóta minden más... Leromboltam rabságom börtönének vas-beton falait.
Magam alatt megégettem a sarat, ami szilárd agyag-talajjá égett ki.
Stabil. Felálltam. Léptem, aztán futottam.
Rohanásomban rózsalugashoz értem. És egy gyönyörű virág felszabadította bennem újra az érzést, mit rég kihaltnak hittem.
Mást gondoltam annak, amiről már tudom mi...
Fellobbant a tűz bennem, ami nem pusztít, inkább erősít, felszabadít, elolvasztja a rabláncok maradékát. A bilincseket csuklómon.
Varázslatos őrület lett rajtam úrrá. 
Nem tudtam(, hiába próbáltam) uralkodni a vágyon, hogy karjaidba roskadjak miután a sötétből kiléptem.
Szívem úgy hullott tenyered vigyázó, puha ölelésébe, mint sebzett galamb a tavaszi pázsitra.
Szárnyam még csak gyógyul, de szível őrülten kalapál, agyam tombol, izzik...
Ígérhetnék csillagokat! Sőt, talán még el is nevezhetnék egyet Rólad....
Inkább egyetlen dolgot teszek eléd: saját magamat!
A lugas árnyékán mellemre hajtom a legszebb virágot! Tűröm, ahogy tövisei növekedve átfúrják bőrömet, beágyazódjanak s testem részévé váljanak.
Eközben virágát csodálom, szagolgatom és nézem, ahogy növekszik, virul!
Mágikus szimbiózissá akarok válni Veled! Magamba rejteni Téged, s beléd Önmagam!
Légy olyan mindig, mint most s ígérem az leszek mindig, akit megszerettél!

A busz pályaudvar peremén állva, a cigaretta füstjét mélyen belélegezve néztem, ahogy az életre ítéltek sürögnek.Siettek, maguk elé bámulva törtek előre a februári esős délutánban.

Hol van az, aki bátor léptekkel tört előre a semmiből? Aki a biztos hanyatlást bizonytalanért hagyta el?Hol van az, aki számtalan érzést meg akart számolni, s a gondolatokat nem akarta elzavarni?

Fúj a Szél a mezőn át.
Elfekteti a gabonát.
Nem érti, hogy miért nő?!
Egek felé törekvő'... 


A gabona csak kalászra vágyott.
Fejével díszítse a világot.
A Szelet szép szó meg nem hatja.
A gondolatokat a földre hajtja.


S a Szél most távol innen,
dicsekszik, hogy övé minden.
Fütyüli a "hőstetteit".
Bátorsága dics-tárgyait.


Elmondja, hogy milyen erős.
Bár mondandója nem túl velős...
Gyorsan kerüli a szántóföldet.
Porba szakít minden zöldet.

Túl mindenen, mi egykor szép volt.
Mit az erkölcs és fegyelem arcunkba tolt.
Rázzunk le mindent, mit más beszél.
Legyünk rögtelenek, mint a "szabad" Szél!

Emlékszem, mikor sétálltunk végig a kihalt éjjeli főtéren.
Lengén, nyáriassan, friss, üde erőktől hajtva. Olyan könnyeden, mint ahogy a lepke hagyja el bábját.
A forró nyári estét egy meleg, áztató zápor tömörítette tüdőnkbe.
Csodás eső volt! A legszebb, mit valaha átéltem.
A csendet az eső kopogása váltotta fel. Dobként szólt, s mi figyeltük, hallottuk ritmusát.
Nem kellett zene sem. Elég volt ez az égi taktus. Összesimultunk, átkaroltuk egymást. Futórózsaként fontad testeddel testemet.
Szívünk egy ritmusra dobbant. Összes atomunk harmonikusan rezgett.
Ahogy lassan bőrig áztunk, táncolni kezdtünk.
Ott a kihalt tér közepén Gaia örömkönnyeiben megfürödve táncoltuk el lelkünk dallamára azt, hogy mi már egyek vagyunk!
Örökre!
Miközben libabőrös mellkasod az enyémhez ért, szemedbe néztem. Tudtam, hogy ez a perc el fog kísérni míg élek!
Gyönyörű barna szemed szebben ragyogott, mint a Koh-i-Noor és bármely drágakő az univerzumban!
Figyeltem, ahogy a nyakadon az ütőér megfeszül, domborítja virágszirom-bőrödet.
Éreztem, ahogy a forró vér áramlik benne. Láva-színű lett angyali arcod.
Szinte önkívületben mozogva teljes egységben zártuk magunkba egymást, az éjszakát, a teret, a várost.
Minden a miénk volt. Minden!
Majd elállt az eső.....

A tücskök újra húzni kezdték éji szerenádjukat.
De nem nekünk. Mi már eltáncoltunk, elmondtunk mindent.
Szívünk megtelt békességgel, gyönyörrel.
Hazáig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem kellett. Éreztük egymás gondolatait.
Néma kacaj ült szánk széleire.
Ha valaki látott minket azon az estén, akkor lelke biztosan megtelt a fiatalság szenvedélyével, az örömmel, amit árasztottunk magunkból.
Talán még most is boldogan, mosolyogva emlékezik vissza ránk.
Ahogyan Én is.
Boldogan emlékszem arra, hogy én már megtaláltam....
Megtaláltam, mit ember csak egyszer lelhet meg.
S még ez egy alkalom sem adatik meg mindenkinek!
Csak azt az egyet bánom még most is, hogy nem tudtam válaszolni, arra mit kérdeztél tőlem aznap este otthon.
"Miért szeretsz ennnyire?"
Csak azt mondtam, hogy nem tudnék konkrét okot mondani. Éreztem, nem erre a válaszra vágytál.
Ha még itt lennél és minden este megkérdeznéd....
Minden este mást válaszolnék.
Egyszer azt, hogy a szemeidért, másszor, hogy a hajadért, megint másszor pedig, hogy a szívedért.
És nem azért mondanék alkalmanként mást, mert nem mondanék igazat.
Hanem ,mert mindenért szerettelek! Pusztán azért szerettelek, mert léteztél!

Mert Te voltál minden, amit kívántam magamnak!