Karcolatok barlangom falán

Tűnődtem...
Töprengtem...
De csak fejem fájdult belé.
Mi lehetett az, mi Minket összetartott?
Bíztam benned! Talán jobban, mint kellett volna.
S Te úgy használtad bizalmam, mint óvódás gyermek a xilofont.
Kemény botokkal ütlegelted... Kíváncsian várva az okozatot.
S mikor a hangok már hamisan csengtek, Én kerültem ki hibásként.
Valóban kellemetlen lehetett visszakapni sok év felgyülemlett sértődéseit!
Elhiszem.
És jobban tovább gondolva a történteket...
Megadom a sanszot, hogy tényleg az Én hibám volt az egész.
Nem kellett volna -félve attól, hogy (sosem volt) barátságunk szilánkokra robban-
eddig elhallgatnom előled, azokat, mikkel bántottál.
Többször fordult meg a gondolat fejemben, mint fecske, ki fészkét rakja...
A gondolat, hogy azért beszélgetsz-e Velem, mert meghallgatlak?
Vagy, mert az is számít, mit Én mondok Neked?!
Mellettem voltál, mikor rossz történt...
Mellettem... Nem Velem!
És mikor az álcaháló lehullot,
csak akkor vettem észre, hogy harckocsit rejtett, nem segélycsomagot!
Kedves "Cimborám"!
Remélem sorsod kegyes lesz hozzád!
Csak légy önmagad, s hozd a formád!
Így biztosan boldog leszel!
De kérlek! Engem felejts el!