Karcolatok barlangom falán

Szerintem nem mindig látjuk vagy értjük mit rejtenek a szavak. Minden szó és gondolat olyan, mint egy tenger. Legtöbbször csak a fodrokat észleljük. A habokat nyeljük csak.Nagyon ritkán nézünk a mélybe, a fenékre. Pedig ott nyugszanakaz igaz dolgok. Ott van minden, ami tartalmassá teszi az egészet.
Néhány egyszerűnek tűnő mondathoz majd megélt élményeink, saját tapasztalataink társítanak mélyebb gondolatokat. Mostanában rengeteget gondolok a szülői intelmekre. Azokra a mondatokra, melyeket iránymutatásként ültettek belém. Néhány mondatot egyszerűen nem tudok és nem is akarok kiverni a fejemből. Mondatok, melyek meghatározták/meghatározzák életem. Ezek húztak vissza a leges-legmélyebb poklokból. Ezek tartottak a földön, amikor magasan szálltam és mámoromban majdnem elfelejtettem, hogy mik is azok az értékek, amiknek az őrzésére neveltek.
Tévutak porát lélegezve értettem meg, hol van a helyem. A szélsőségek bordűrét meg-megkóstolva a középút széles sávjában haladni. Időnként botladozva, időnként rohanva, kátyúkban hasra esve...
De a HALADÁS a lényeg. Tudom milyen megragadni egy gödörben. De azt is tudom, hogy egy gödör fala sem omlik örökké. S az alám hulló törmelék lépcsőként emel fel a peremig. A gödör széléig, ahol csak rajtam áll, hogy ugrom-e egy hasast vissza a gödörbe, vagy felhúzom magam az élen és megyek tovább...
Már értem!
Értem az elbocsájtó szavakat, a félelemmel teli örömöt és a magabiztos múlandóságot!
Köszönöm, hogy olyan szülőket adott az élet gondviselőim szerepébe, akik rám nem csak gyermekként tekintettek.
Köszönöm, hogy hivatásként, kihívásként néztetek rám és életetek kiterjesztéseként, folytatásaként vigyáztatok, gondoskodtatok, neveltetek és tanítottatok!
Örülök, hogy Én az lehetek, aki vagyok és talán egy kicsit az is, akik Ti vagytok. És remélem, egyszer azzá válhatok, akit Ti láttok bennem!

A kevés idő alatt, amit eddig megéltem sokmindent figyeltem. Kíváncsiskodtam, elemezgettem magamban, néztem, hallgattam. De nemrég eszembe jutott az, mit szüleim mondtak néha az időről. Az idő hamar eltelik. Kisgyemekként butaságnak gondoltam, hiszen az iskola olyan sokáig tart. Mennyit lehetne csavarogni, biciklizni vagy csak a port, a sarat gyúrni ez idő alatt.Aztán iskolából iskolába mentem. Figyeltem, ahogy egyre fiatalabb osztálytársakat sodort mellém az haladó idő. Egyre több mindent fogadtam magamba. Elkezdtem felfigyelni arra, hogy mennyire más gondolataim vannak már, mint a "bajtársaknak". Egyre rövidebb lett egy tanítási nap. Mindig többet akartam hallani a Bernoulli-törvényről, a sztöchiometriáról, az anyagok nyújthatóságáról vagy a hiszterézisről... Túl kevés az idő, hogy megértsem, megtanuljam, amit szeretnék.
Ám most úgy gondolom, szüleim talán mégsem erre gondoltak. Hiszen " jó pap holtig tanul". Az az érzés, gondolat (nevezzük bárminek) talált rám, amit nem lehet leírni több ismeretlenes egyenletekkel, nem interpolálható.
Az idő valóban elszalad. Egyre csak kevesebbel rendelkezem. Most már biztos vagyok benne, hogy az idő túl értékes ahhoz, hogy haragba, szánakozásba burkolózva nézzem a padlót. Tudom, hogy nem arra kaptam az életem, hogy magamban emésztgessek elmúlt érzéseket, hangokat.
Bár az emlékek sosem kopnak ki és nem is fakulnak meg, kell, hogy teret adjak új lehetőségeknek. Új, boldog perceket kell behívnom a kormosodó ajtón. Ki kell élveznem a pillanat adta szépeket.
Minden új mozdulat száz-ezer új lehetőséget tartogat. Rengeteg jövendő finom emléket. Új utak poros, saras maszata ragadhat rám. S ha már nem is céltalanul biciklizek, csavargok végig az utakon...
Elindulni nem könnyű, de valaki azt mondta (lehet, csak burkoltan, talán észre sem vehetően), hogy: "Most!"
Hát elindulok. Letéve könyvet, szerszámot, borospoharat. Helyükbe kezet fogadok tenyerem öblébe. És két szó veri díszesre szívemet: "Köszönöm!" és "Mehetünk!"

Hol van az, aki bátor léptekkel tört előre a semmiből? Aki a biztos hanyatlást bizonytalanért hagyta el?Hol van az, aki számtalan érzést meg akart számolni, s a gondolatokat nem akarta elzavarni?

Félni jó!(?)Hol a fény kialszik... A gyertyaláng magába fordulva oltja ki fényét. Elfelejtve dolgát, szédeleg a gyertyabél füstje a fakó közegben.
Megsárgult viasza ontja az emlékek savanyú ízét. Furcsa érzés cseppen a nyelvem hegyére. Íze romlott, méreg-szerű. Mint feszültség egy kád vízen.
Úgy fut rajtam keresztül egy pontatlan, korrektül nem meghatározható bio-kémiai reakció. Egyszerre éreztem a társaság örömét és a magány kínjait.
Kinyitom szemem. Ember-rengetegben elveszetten, rémülten keresem magam. Nem vagyok sehol sem.
Kitöltöm bosszúm magamon. Önvád ez, vagy bűntudat?! Ezért kell vigyázni a boldogsággal. Eltölt, elvakít, hályogot növeszt a Tisztánlátó szemeire is.
Nem vettem észre. Pedig figyeltem. Ostoba volnék? Talán...
A sok szeg lelkedben szögesdróttá gabalyodva szorította el szíved lélekzetét. Bár nem Én ütöttem be a szegeket, de talán ugyanannyira hibás vagyok, mint ki a kalapács nyelét markolta.
De okot már nem keresek. Eltévedtem a céltalanság tengerén evezve. Egykor álmaimat hajszolva vetettem reményből ácsolt tutajomat vízre. Akkor még a lehetőségek szigetei közt sodort az ár. Ám ahogy Te süllyedtél a földbe, úgy tűntek el a kicsiny szigetek a hullámokba. Hiányoznak boldogság-ízű szavaid. Hiányoznak mandula illatú mozdulataid.
Nem tudom nélküled merre tartok.
Hiányzol!