Lábadozó.

riplosz•  2016. február 3. 19:42

A busz pályaudvar peremén állva, a cigaretta füstjét mélyen belélegezve néztem, ahogy az életre ítéltek sürögnek.Siettek, maguk elé bámulva törtek előre a februári esős délutánban.

Némelyikük arcán látszott a gyötrelem, a fájdalom. Valami féle betegség kínozhatja őket. Legyen az a test, vagy akár a lélek egészségének megbomlása.

Aztán fantáziám egy kórház folyósójára, szobájába tévedt. Oda, ahol lázas, fertőzött, csontját-tört emberek fekszenek, várva a javulást. A kórház, ahol sok-sok orvos és még több nővér, ápoló teszi a dolgát. Dolgoznak azért, hogy a betegek minél előbb újra vissza térhessenek családjukhoz és napi teendőikhez.

De vajon mitől függ az, hogy mennyi ideig tart a felépülés? A fekhelytől, a gyógyszerektől vagy az gondozó kezektől?

Mitől függ, hogy az utca embere mennyi ideig hordozza a fekete selymet vállán? Miért roskadnak bele annyian? Megszokás ez, az emlékek és gyötrelmek börtöne? Vagy a Sors tényleg íly kegyetlen velük? Miért nincs egy fekhelyük ahol megpihenhetnek? Miért nincs aki segítő, ápoló kezet nyújt meggörnyedt szívüknek? És miért nincs orvosság bajukra?

Miért kell nap-mint-nap ugyan azt a csalódással és borzalmaktól felgyűrt ráncokkal teli arcot láttatniuk a világgal? Miért nem mondják ki azt a szót, ami minden nap eszükbe jut?

Lábadozó betegek vagyunk mind! Mindenki hordja sorsa fonalaiból kötött pulóverét. A szúrós szálak folyamatosan irritálják bőrünket, ahol csak hozzá érnek. Ez ellen nem tehetünk semmit. De puhább szálakat fonhatunk az érdesek közé. De akár egy pólót is felvehetünk. Kérdés, hogy akarunk-e? Van-e bennünk bátorság kimondani, hogy "Kérlek segíts!", mikor már magunkon nem tudunk?!

Poharunkba vajon csak a Sors tölthet mérget? Vagy tán mi magunknak is cseppenthetünk hozzá mézet, vagy valami gyógyszert, mi ellensúlyozhatja mérgeink hatását?!


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!