Karcolatok barlangom falán

Két napja, hogy elköltöztél. Egy ennél sokkal szebb világba.
A tudat kiélezett késsel tör rám és mártja pengéjét mellkasomba.A tudat, hogy mikor az országot átautózva hazaérek, Te már nem hajtod fejed oda, ahol most nagyon fáj!
Soha nem kapaszodsz már vállamba fáradt karoddal.
Te, akitől a szeretetet és a megbecsülést sosem kellett kérni, vagy kiérdemelni.
Magadtól adtad.
Áradt belőled.
Mindig örömkönnyekkel fogadtál. Remegő hanggal köszöntöttél.
És nálad mindig otthon voltam.
Hát tudd, Te is otthon vagy!
Hazaértél!
Most ott foglalsz helyet az irgalmas Isten jobbján és a megsebzett szívemben.
Óvod, vigyázod minden léptem, ahogy eddig is tetted.
Tegnap, mikor "otrhonról tartottam haza", útközben elkapott az eső...
Néztem a szélvédőn szétgördülő cseppeket.
Az az érzés fogott el, mint mikor gyermekként csitítgattál, ha fájt a szívem valami miatt. Nyugtattál, hogy minden rendbe jön majd.
A cseppekre pillantva tudtam, hogy nem mások azok, mint a könnyeid, amiket a magas égből hullatsz alá, hogy elmosd hátrahagyottaid gyötrő fájdalmát.
Drága Mama!
Miattunk ne sírj!
Kérlek! Ezt a terhet hagyd már ránk!
Csak vigyázz ránk, ahogy mindig tetted.
Kérd a Napot, hogy mosolyod közvetítse, a virágillatú, finom szellővel simítsd arcomat s a víz csobogásával súgd a fülembe a régi szavakat: "Édes Kisfiam, minden rendben lesz!"
Ígérem, valamennyiszer visszamosolygok majd!
S bár most nehéz szívvel mondom, de hidd el!
Jó(l) leszek!
Nyugodj meg....
és nyugodj hát békében!!! <3

    Ma valami különös van készülőben…
Érezni a vágott széna illatán.
Látni az eltelő hold fényén.
S mintha ezernyi lélek szállna alá az éjjeli égbolt fekete pamlagán...
Sárgás-fehér fényükkel margót húznak az éjjel sötét egének lapjára.
Mintha éltük vonalát festenék nekünk, hogy lássuk....
Lássuk, hogy bármi történjék ez a vonal folytonos.
Bár kezdete bizonytalan, vége pedig pislákoló és halovány...
A kettő közt fényes és gyönyörű.
Utolsó erejével az egyik lélek még kacsint néhányat fényén, erőtlenül, de kacéran...
Ez utolsó pislákolás jelzi, hogy lassan kimúlni kezd az anyag és az a valahonnani energia, ami élteti.
E gyönyörű halál-vágta láttán az ember reménykedni kezd, hogy neki is megadatik majd,
hogy egy mosollyal, egy kacsintással, vagy egy gyengéd csókkal tudassa szeretteivel, hogy érzi....  
Hogy érzi erejének végét, hogy az ami eddig őt éltette, ezentúl kedvesében, gyermekében és az egész világban sokszorosan születik újjá...
Reménykedik, hogy nem csak kihuny fénytelenül, észrevétlenül az égnek azon pontján, mit senki sem figyel,
mert csóvája bár nyomot rajzol az égre, de nincs senkije sem aki követné szemével útját.
Remélem Ő volt az ki vetett rám egy utolsó pillantást ebben az életben.
Miközben visszamosolygok és jobb kezemmel intek egy utolsót kedvesen felé, az utolsó mosolya dereng szemeim előtt,
mit Ő adott nekem, mikor utoljára búcsú-csókot hintett vágyakozó ajkaimra.
És bal kezem görcsbe rándul az értetlen tudatlanságtól, mi dühöt fakaszt bennem, hogy miért kellett így, és most elköszönnie?!
    Hiszen ráért volna még. A düh a bal kezemben múlandó, a mosolyával fakasztott öröm azonban sosem múlik el.
S majd mikor találkozunk újra, ez az öröm egy végtelen öleléssé változik.
Ölelésben összefonódott lelkünk testtelenül húz csóvát majd mások éjszakai egére