Volt... Lesz?!

Kiszakadni muszáj volt.
A halott szépek romjaiból felszálló hamu fojtogatott.
Nem bírtam, az üszkösödő, elparázslott gerendák szagát.
Tettem amit kellett a túlélés érdekében.
Mentségem nincs. Egyszerűen életben akarom tartani a hitem.
A hitem, mi hallódott már a kiút nélkülinek látszó "csöbörből-vödörbe" szituációk sorában.
Elvesztettem a mosolyt, a reményt. Zajból zajba érve esett térdre lelkem minden átkozott nap.
Szemem vérben, idegeim felperzselve. Égetett, úgy fájt, kínzott ez az állapot...
Mintha égési sérültet locsolnának benzinnel szivarozó, kopasz anti-hősök....
Vége....
Túl vagyok rajta.
Rombolnom kellett, amit nagyon sajnálok!
Tényleg. De döntenem kellett...

Most?! Azóta minden más... Leromboltam rabságom börtönének vas-beton falait.
Magam alatt megégettem a sarat, ami szilárd agyag-talajjá égett ki.
Stabil. Felálltam. Léptem, aztán futottam.
Rohanásomban rózsalugashoz értem. És egy gyönyörű virág felszabadította bennem újra az érzést, mit rég kihaltnak hittem.
Mást gondoltam annak, amiről már tudom mi...
Fellobbant a tűz bennem, ami nem pusztít, inkább erősít, felszabadít, elolvasztja a rabláncok maradékát. A bilincseket csuklómon.
Varázslatos őrület lett rajtam úrrá. 
Nem tudtam(, hiába próbáltam) uralkodni a vágyon, hogy karjaidba roskadjak miután a sötétből kiléptem.
Szívem úgy hullott tenyered vigyázó, puha ölelésébe, mint sebzett galamb a tavaszi pázsitra.
Szárnyam még csak gyógyul, de szível őrülten kalapál, agyam tombol, izzik...
Ígérhetnék csillagokat! Sőt, talán még el is nevezhetnék egyet Rólad....
Inkább egyetlen dolgot teszek eléd: saját magamat!
A lugas árnyékán mellemre hajtom a legszebb virágot! Tűröm, ahogy tövisei növekedve átfúrják bőrömet, beágyazódjanak s testem részévé váljanak.
Eközben virágát csodálom, szagolgatom és nézem, ahogy növekszik, virul!
Mágikus szimbiózissá akarok válni Veled! Magamba rejteni Téged, s beléd Önmagam!
Légy olyan mindig, mint most s ígérem az leszek mindig, akit megszerettél!