rildi blogja
Nézd a szemem!
Csak a szemem nézd, érezd ahogy éget,
tudom, majd egyszer lesznek még miértek,
de most lásd meg a fényt, a lágy villanást,
s engedd, hogy lényed átjárja a varázs.
Elindult bár, de messze még a hajnal,
mely nyugalmamra tör forrón, robajjal -
álmok hamuvá égnek a vágyakon,
s már nem párnámban téved el sóhajom.
Bőröd majd takarja szomjazó bőröm,
addig is szavaid ékszerként őrzöm -
de ma ne érints még, csak a szemem nézd,
és a gyomrodban érezd a remegést.
Virágözön
Szabadult burkától simító fényben -
piciny volt a levél, ma reggel bomlott,
s tél végén álmodott magából lombot,
menekült várából - rügy volt csak éppen.
Szivárványt is kapott a nap tüzében,
ezüstös ruháján harmat csillogott -
az ég fénye aznap hamar megkopott,
s ráborult az éjjel jegesen, kéken.
Dermesztően, faggyal osont a hajnal,
s a levélnek örök ágyat hó vetett,
a szemfedél jég lett fehérarannyal.
De új nappal együtt tavasz érkezett,
s az ág, ami eddig harcban állt faggyal,
ma virágözönben újjászületett.
Lehetnék - avagy Versváltó a Talponállóban
rildi:
Méhecskeként este zümmögnék neked,
fénybe repülnék minden új tavasszal,
lenne mindig mezőn terített asztal -
gyógyítanám mézzel a fájó sebed.
Talpas:
Pillangó szárnyán lennék én a porszem,
a láthatatlan, de mégis létező,
a társakkal vállvetve segédkező,
mert ha nem lennénk, nem repülne ő sem.
ridli:
Májusi mező vadvirága lennék
nap melegében darazsak dongnának,
otthont adnék sok éjjeli bogárnak -
díszeim lennének halványkék lepkék.
Talpas:
Levél lehetnék egy fa szélső ágán,
adnék árnyékot társaimhoz bújva,
s ha az ősz karja utánam is nyúlna,
bátran hullanék, hisz új tavasz vár rám.
rildi:
Sziget volnék háborgó, vad tengeren,
viharban hajódnak óvó menedék,
rólam szólnának a kincséhes mesék -
ó, csak egyszer te is ott lennél velem.
Talpas:
Világítótorony nagy víz közepén,
ez is lennék, akit éjjel átölel,
karjába von a megnyugvó, mély tenger,
hiszen neki csakis én lennék a fény.
ridli:
Szikla, ha volnék fagyos bérc tetején,
őrtornyodat bátran építhetnéd rám,
tartanám fagyban, esőben is némán -
csatákat nyernél mellettem könnyedén.
Talpas:
Vad szerelem lennék és hűs zivatar.
Kicsit fájó, mint gyolcs alatt tépett seb,
mégis bármely más íznél gyümölcsösebb,
melyet minden ajak magának akar.
rildi:
Ha vihar lennék, mely erdőket tépdes,
tőlem reszketnének völgyek és hegyek,
de inkább, minthogy téged megöljelek,
halálomért esdnék a magas éghez.
Talpas:
Gyertya lehetnék csendes úr asztalán,
de lángom mindennél messzebb lobogna,
és fényemhez hajló tegnapok foglya
még el is mosolyodna egyszer - talán.
ridli:
Formázz hóemberré zimankós télben,
éjjel hulljanak rám gyilkos jégcsapok,
s bár lehet, holnap már vízzé olvadok -
egy boldog napért is megérte élnem.
Talpas:
Az szeretnék lenni, ki már nem hanyag,
kit ölelnek még édes ébredések,
akit megvárnak, ha perceket késett.
Most rám nézhetsz, hidd el! Most kicsi a Nap.
A szél titka
Fázós hajnalokon ha érteni véled
zizzenően csendes, lágy neszét a szélnek,
írj belőlük mesés, szerelmes dalokat,
melyeket a Nap majd fényzáporral fogad.
Küldjél velük lázas, édes-bús verseket,
ezek varázskulccsal nyitják meg a szívet -
írhatnál még kéjes, ámító bókokat,
amiért minden nő szerelmes csókot ad.
De ha elhamvadnak a szavak tüzei,
s rád tör majd az éjjel és lesz csenddel teli,
visszasimítom rád mindazt a meleget,
melynek titkát egykor szél súgta meg neked.
A padon
Lombjukat álmodó fák alatt vártalak,
s búraként borult rám csendben egy pillanat.
Felhőn átszűrődő félszeg napsütésben,
megcsillant a harmat, üveggyöngyként, kéken -
borostyán ölelte át a kopasz fákat,
zöld reményt suttogva levél-vesztett ágnak.
Szökőkút vizébe kavicsaim szórom,
sosem volt bűneim nincs minek meggyónnom,
látod, bánatomat itt tartom kezemben,
mosollyal szegem be, aztán eleresztem -
harangokból szállnak ég felé a dalok,
nem vagyok egyedül - most már magam vagyok.
Ezt egy "Kis sziget"-en írtam, a Talponállóban. :)