rildi blogja

Szabadult burkától simító fényben -
piciny volt a levél, ma reggel bomlott,
s tél végén álmodott magából lombot,
menekült várából - rügy volt csak éppen.
 
Szivárványt is kapott a nap tüzében,
ezüstös ruháján harmat csillogott -
az ég fénye aznap hamar megkopott,
s ráborult az éjjel jegesen, kéken.
 
Dermesztően, faggyal osont a hajnal,
s a levélnek örök ágyat hó vetett,
a szemfedél jég lett fehérarannyal.
 
De új nappal együtt tavasz érkezett,
s az ág, ami eddig harcban állt faggyal,
ma virágözönben újjászületett.

Lombjukat álmodó fák alatt vártalak,
s búraként borult rám csendben egy pillanat.
Felhőn átszűrődő félszeg napsütésben,
megcsillant a harmat, üveggyöngyként, kéken -
borostyán ölelte át a kopasz fákat,
zöld reményt suttogva levél-vesztett ágnak.
Szökőkút vizébe kavicsaim szórom,
sosem volt bűneim nincs minek meggyónnom,
látod, bánatomat itt tartom kezemben,
mosollyal szegem be, aztán eleresztem -
harangokból szállnak ég felé a dalok,
nem vagyok egyedül - most már magam vagyok.

Ezt egy "Kis sziget"-en írtam, a Talponállóban. :)

Kis lila lángokat szőtt felhők közé a hajnal,
szürke házfalakra fényvirágot fest arannyal -
rideg ködökben a tél árnya halkan megremeg,
hólé csorog dombok alján, s leérve felpezseg.
 
Titkomat ezentúl a vízszagú szélbe súgom,
s ha firtatnád, majd fütyülve fut vele az úton -
kezem jeges bilincseiből lassan kiolvad,
ujjam mozdulna már, arcod keresi - mondd, hol vagy?
 
Fagyott ágak fekete csonkjain olvad a dér,
s a jeges fuvalom útjáról mégis visszatér -
ölelő karod kabátod alá ma se bújtat,
s a kis lila lángok szürke felhőkben kihunytak.

Bút sodor a szél, s ölében csak csend tart lebegve,
de békésebb perc ennél talán nem is lehetne.
Feledés tavába hullt a tegnap száz varázsa,
lassan merül el a letűnt percek látomása -
a tavasz elhagyott utcán trillázva csavarog,
porvirágot hajtanak sápadt aszfalt-udvarok,
s ha bíbor lángok gyúlnak a hűvös alkonyatban,
dal születik, míg hull a fény, s árad lankadatlan.
Nézd, megkopott tollpihe szállong csigavonalban -
vágyom, hogy álmodban is a nevem suttogd halkan.

Álmodó erdők ágai közt dermedten oson a lég,
bokrain fagycsipke tanyáz, gyér füvén szikrát vet a jég.
Itt, hol egykor élet zsongott, szélringatta fák daloltak,
ma zúzmarát csókol és nyüszítve halált vár a holnap.
 
Leheletem, mely fagyott madárként tüdőmből kiröppen,
néma űrt hagyva útra kél, s tűnik oszladó ködökben -
apró jégkristállyá zsugorodik létem a sötétben
de a fényt, miért születtem, most is őrzöm, féltve védem.
 
Nézd, a remény már közeleg s tetszhalott fák fölött remeg,
a szunnyadó rügyek ezernyi édes titkot rejtenek -
holnap talán mindent elönt egy áradó fényzivatar,
és készül a télnek napsugár ágyon tavaszravatal.