rildi blogja

Színesre festem lombruhám neked,
felveszek barnát és vérnarancsot,
sárga fátylammal igézem szemed
s várom, hogy hallom-e újra hangod.
 
Aranyhajammal játszik még a szél,
de érzem már a ködök sóhaját -
mosolyom lassan sírásba alél,
s tán zokognék is, ha nem hallanád.
 
Kék szemed mélyén ott lapul múltam,
s az eget híven tükrözöd felém -
engedd, hogy ágam vizedbe nyújtsam,
marad tán rajta egy csöppnyi remény.
 
Hűs bőröd kérlek, hagyd érintenem,
susogok érte ámító mesét,
kopott díszeim öledbe teszem,
s hallgatom halkan csobbanó zenéd.
 
Tudom Kedves, hogy elillan a dal,
lelkünkben mégis itt marad velünk,
s mikor vár ránk a zord fagyravatal,
mi majd akkor is egymásért leszünk.

Legszebb ruhádat vetted fel megint:
izzó vöröset s álmodósárgát -
szomjazó szemem ma is rád tekint,
de ölelésem hiába várnád.
 
Hűen tükrözöm színes mosolyod,
ujjaid hegyét hadd érintsem még,
mert a sziklán túl vad köd imbolyog,
s holnap meglehet, havat küld az ég.
 
Az ősz szórja még langyos kegyeit,
míg mély csendemmel váltig küszködöm,
vizembe dobod lombékszereid,
s eláraszt fentről lila fényözön.
 
Te már tudod: minden dal illanó,
ágadról eltűnt a zajos sereg -
telet várok, hogy takarjon a hó,
és rám borulsz majd tudom reszketeg.
 
Egymás mellett így élünk, változunk:
te fölém nősz s én mind kisebb leszek -
sorsom lettél, hisz összetartozunk.
Lásd, körbevesznek némán a hegyek.