rildi blogja

rildi•  2011. szeptember 28. 19:06

Az erdő és a tó

Színesre festem lombruhám neked,
felveszek barnát és vérnarancsot,
sárga fátylammal igézem szemed
s várom, hogy hallom-e újra hangod.
 
Aranyhajammal játszik még a szél,
de érzem már a ködök sóhaját -
mosolyom lassan sírásba alél,
s tán zokognék is, ha nem hallanád.
 
Kék szemed mélyén ott lapul múltam,
s az eget híven tükrözöd felém -
engedd, hogy ágam vizedbe nyújtsam,
marad tán rajta egy csöppnyi remény.
 
Hűs bőröd kérlek, hagyd érintenem,
susogok érte ámító mesét,
kopott díszeim öledbe teszem,
s hallgatom halkan csobbanó zenéd.
 
Tudom Kedves, hogy elillan a dal,
lelkünkben mégis itt marad velünk,
s mikor vár ránk a zord fagyravatal,
mi majd akkor is egymásért leszünk.


rildi•  2011. szeptember 25. 19:02

A tó és az erdő

Legszebb ruhádat vetted fel megint:
izzó vöröset s álmodósárgát -
szomjazó szemem ma is rád tekint,
de ölelésem hiába várnád.
 
Hűen tükrözöm színes mosolyod,
ujjaid hegyét hadd érintsem még,
mert a sziklán túl vad köd imbolyog,
s holnap meglehet, havat küld az ég.
 
Az ősz szórja még langyos kegyeit,
míg mély csendemmel váltig küszködöm,
vizembe dobod lombékszereid,
s eláraszt fentről lila fényözön.
 
Te már tudod: minden dal illanó,
ágadról eltűnt a zajos sereg -
telet várok, hogy takarjon a hó,
és rám borulsz majd tudom reszketeg.
 
Egymás mellett így élünk, változunk:
te fölém nősz s én mind kisebb leszek -
sorsom lettél, hisz összetartozunk.
Lásd, körbevesznek némán a hegyek.

rildi•  2011. augusztus 28. 18:49

Ringató 2

néma sóhajomat
tudom hallod vándor
koszorút kötöttem
szerelemvirágból
tenyeremben holnap
abban fürösztelek
életem színpadán
sorsom játszom veled
elnyűtt álmaidat
lecsókolom rólad
testemmel foltozom
foszló takaródat
sóhajként szállok fel
szerelmed hevében
szívedbe költözöm
benned lüktet vérem
leszek szemeidnek
szédült ragyogása
magamba ringatlak
dalom ritmusára

várom érkezésed
nem fogy el türelmem
de ha menni akarsz
elengedlek csendben

rildi•  2011. augusztus 27. 08:21

Első év

Gesztenye alszik még fehér virágban,
bibéjén nyugszik a varázsló Ámor,
tüskeruhát fon kese holdsugárból,
szirének dalán száll szívedig vágyam.
 
Jeges hajnalok harmatkönnye illan,
ha égig ér a sárgarigók dala -
zsong az új tavasz bódító illata,
s tócsák tükrében fénymosolyod csillan.
 
Érkezel. Az éj ránk borítja árnyát,
vaníliára csorgat a Hold mézet,
halvány íriszek szirmaik kitárják,
 
a boldogság rak most házunkban fészket.
Hajnalok jöttét többé sose várnád -
lila párnákon az öröklét lépked.

 

   ******

Lila párnákon az öröklét lépked,
s míg narancssárga felhőt bont a hajnal,
szíved itatom sárgarigódallal -
lelkem vásznára festettem arcképed.

Lágyan megérint szárnyával egy angyal
amint sóhajod homlokomra téved,
szemedből lopok búzavirágkéket, 
és ölellek már simító szavammal.

Kitárult végre hitünk palotája,
érted égnek a fekete opálok,
vágyaid a fény mind valóra váltja,

eltűnt éveid többé nem sajnálod.
Fák koronája napsugárba mártva,
míg tenyeremben őrzöm varázsálmod.

 

   ******

Míg tenyeremben őrzöm varázsálmod,
bolyongó lelked végre megpihenhet -
becsukhatsz minden kancsal tükörtermet,
mert bennem magad újra megtalálod.

Az őszi szelek fényben fürösztenek,
s majd terítek rád boldogságpalástot,
leszek ételed, vized, orvosságod -
és érzed azt, hogy így még nem szerettek.

Szerelmet dalol a halk tücsökzene,
fényét a hold is mosolyodból lopja.
Ó, csak a hajnal fel ne ébresztene!

Zizzenve hull a vadgesztenye lombja,
ölelj magadhoz, hűvös már az este,
csókjaink az éj mézhomályba vonja.

 

   ******

Csókjaink az éj mézhomályba vonja,
gesztenye ágán jeges csipkefátyol,
s a gyertya lángja vanílián táncol,
sóvárgó ajkad ajkam lázba hozza. 

Olvad a messze, közelít a távol,
jövőnket látom: mintha írva volna...
Bolond kis élet! S mennyi örömmorzsa...
Hallod, hogy kacag? Megint győzött Ámor! 

Múlik a sötét, a körforgás örök:
a télben minden új tavaszát várja,
s tágulnak egyre az apró fénykörök.

Fák fagyos ujja zúzmarába mártva,
de nézd, kedves, már felszálltak a ködök, 
s holdfényt hint az éj bőröd bársonyára.

 

 

rildi•  2011. március 9. 14:23

Ragyogás

Tán négy éves a szutykos kislány,
fürdővizet egy hete látott,
s apja válláról kitekintve
riadtan nézi a világot.
 
Fázós kis kezében kiflivég,
mit a férfi kukából kivett -
hajában kék masni rongyosan,
fésületlen tincsek közt libeg.
 
Apja szeme a földre sütve,
talán szégyellte már a lázat,
mit éhsége oltott ma belé,
de megszokott lett az alázat.

Az ő szeme is fekete volt,
nadrágja térdénél elszakadt,
lába vékony cipőben őrzi
még a mezítlábas álmokat.
 
Vacogott a kislány - s szél fütyült,
amíg szemében a csillagok
s az ébredő állomás fénye
a holnap tükrébe ragyogott.

 

             

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom