rildi blogja

                          Nem adhattam még neked,
                       az első fényre feltörő mosolyom,
                            mikor jóízű reggeleken
                              ujjam arcodon oson,
                                  és álomittasan,
                              ha szemed felragyog,
                      füledbe súgom: boldog vagyok...
                                      Ó, nem!
                            Ezt még nem tudhatod...

                         Nem érezhetted még milyen,
                      ha álmodban hozzád ér kezem,
                                    és sóhajod
                 tarkómon megpihen, s majd napközben,
                              ha emlékem megtalál,
                                     sietsz haza,
                    mert tudod, hogy otthon újra vár...
                                       De nem!
                          Még emléked sincs velem...

                              Nem hallhattad még
                          a csendszimfóniát, mikor
                            ujjongva szárnyal a lét,
                                  s múltja terhét
                       ledobva, fénylőn a mába lép,
                       mikor színek töltik be lelked,
                                       s érzed,
                           hogy egy vagyok veled...
                                       Jaj, nem!
                         Talán boldog sem voltál még...

                         Nem adhattam még mást
                               neked, csak illúziót,
                        azt, amelynek óriás szárnyai
                                      beterítik
                        a szürkén ébredező várost,
                            csendesen repülök most
                               forró árnyékodba,
                         és várok rád türelmesen...
                                   Csak várok,
                              hogy álmodj velem...
               

Már sosem fogom elsuttogni neked
az áloműző, szerelmes szavakat -
hogy éreznéd, mennyire akartalak,
ha csókom nem égette rád a jelet.
 
A köreimet most porba rajzolom,
nézd, opáljaim kavicsokká váltak,
jövőjük nincs, s nem díszei a mának -
hiányod ezentúl némán vonszolom.
 
De az érzés, mit fényből fontam köréd
tiéd, s ápol, ha elesel sebzetten,
betakar, ha rád tör a gyilkos sötét -
 
arcod simítva - mit én nem tehettem -
rád borítja az emlékek lágy ködét,
így álmodd magad boldoggá, kedvesem.

ködösek most is a reggelek
s a sápadt illúziók kéjesen lengenek
ámítanak súgva hogy igazak a jelek
pedig ismét meginog hitem
és a vágy ha egyszer elpihen
ébred-e újra
 
sóhajom ma is üres mint a nélküled vett lélegzet
csak szívem dobbanása hív mert kiáltani nem merek...
de mégis...
megmaradsz a rózsa illatában
és a rám boruló föld súlyában
villám fényében melynek tüze sosem ér el
s a mesékben mik eltűnnek a feledéssel

kedves félek
hogy már végleg elvész álmaimban a kezed
és az út melyről azt hittem hozzád elvezet
ködbe fut...
s majd ha már ennyim sem marad
megköszönöm egy nap az álmaimat...

Nem lehet, hogy csak az álmokban létezel,
és hívó szavamra a csend súlya felel -
szellemnek, ha ébred, nincsenek határok,
de ha te nem érzed, én hiába várok.
Holnap újraírom kettőnk történetét,
új hittel teremtek magunknak új esélyt.
 
Megfestelek téged lelkem palettáján,
felragyogsz, mint vihar után a szivárvány -
szemed színét küldi a júniusi ég,
szavaid szél szárnyán szállongó tollpihék,
rózsaszirmok szövik bársonyukba bőröd,
vad tüzek emlékét csókjaidban őrzöd.
 
Érzem lépteidet, mert közeledsz felém,
harmatos füveken csillan az új remény,
vágyaimból gyúlnak az útjelző fények,
érkezned kell, tudom - ne maradj el, kérlek.
Nem fájnak az elmúlt, semmivé lett évek -
még nem vagy itt, de már hálát adok érted!

 
Néma sóhajokkal
ajtómat kitárom,
fázós éjszakámba
érkezésed várom.
Szemem sugarával
felszárítom könnyed,
leveted a múltad,
meglásd, így lesz könnyebb.
Sárga-lila köddel
betakarlak szépen,
felmelegítelek
csókjaim hevében.
Múló éveimet
többé nem sajnálom,
magamba ringatlak,
ébredező álom.