rildi blogja

Lépj ki idők rejtekéből,
ködös mélyből ma nyúlj felém,
jelenj meg a valóságban,
tedd igazzá tündérmesém.
 
Merre jártál, amíg vártam
álmok között tévelyegve?
Vállaimra tél vermében
csillag fénye hullt remegve.
 
Hasztalannak tűnő percek
sokasága veszett éjbe -
de már itt vagy, szinte hallik
szívverésed halk zenéje.
 
A langymeleg új varázst hord,
nézd, kedvesem, tavasz kopog,
könnyem sincsen, mosolyom száll,
arcomon csak hólé csorog.
 
Indulok most - csendben járok,
hallgatózva, mintha várnál,
szívem díszbe öltöztettem
lemenő nap sugaránál.
 
Néma alkony fénytükrében,
ha kigyúlnak a csillagok,
régi arcom látom újra,
s a magánytól szívem vacog.
 
Ennyi volt hát - mesénk rövid,
nem voltál más, csak árnyalak,
elhittem egy kicsit mégis -
ó, de szépre rajzoltalak...
 
Ma csillagok ezre hull le.
Itt maradtam álmodozva -
sóhajom száll csak magasba,
mintha sosem éltem volna.

ködösek most is a reggelek
s a sápadt illúziók kéjesen lengenek
ámítanak súgva hogy igazak a jelek
pedig ismét meginog hitem
és a vágy ha egyszer elpihen
ébred-e újra
 
sóhajom ma is üres mint a nélküled vett lélegzet
csak szívem dobbanása hív mert kiáltani nem merek...
de mégis...
megmaradsz a rózsa illatában
és a rám boruló föld súlyában
villám fényében melynek tüze sosem ér el
s a mesékben mik eltűnnek a feledéssel

kedves félek
hogy már végleg elvész álmaimban a kezed
és az út melyről azt hittem hozzád elvezet
ködbe fut...
s majd ha már ennyim sem marad
megköszönöm egy nap az álmaimat...

Nem lehet, hogy csak az álmokban létezel,
és hívó szavamra a csend súlya felel -
szellemnek, ha ébred, nincsenek határok,
de ha te nem érzed, én hiába várok.
Holnap újraírom kettőnk történetét,
új hittel teremtek magunknak új esélyt.
 
Megfestelek téged lelkem palettáján,
felragyogsz, mint vihar után a szivárvány -
szemed színét küldi a júniusi ég,
szavaid szél szárnyán szállongó tollpihék,
rózsaszirmok szövik bársonyukba bőröd,
vad tüzek emlékét csókjaidban őrzöd.
 
Érzem lépteidet, mert közeledsz felém,
harmatos füveken csillan az új remény,
vágyaimból gyúlnak az útjelző fények,
érkezned kell, tudom - ne maradj el, kérlek.
Nem fájnak az elmúlt, semmivé lett évek -
még nem vagy itt, de már hálát adok érted!

 
Néma sóhajokkal
ajtómat kitárom,
fázós éjszakámba
érkezésed várom.
Szemem sugarával
felszárítom könnyed,
leveted a múltad,
meglásd, így lesz könnyebb.
Sárga-lila köddel
betakarlak szépen,
felmelegítelek
csókjaim hevében.
Múló éveimet
többé nem sajnálom,
magamba ringatlak,
ébredező álom.

 
Jégkristály olvad az ódon házak felett,
repkény ága ereszt beléjük gyökeret -
indáival átfon romokat és földet,
zöldülő erővel a fény felé törtet,
magába ölelve jövőt és a múltat,
széltépte álmoknak biztonságot nyújthat.
Ellenállva majd a szél vad erejének,
lesz nap tüze ellen oltalmazó fészek,
metsző téli fagyban megdermedt hófogó,
reggeli napfényben harmattól ragyogó.
Ne tépd ki, engedd, hogy gyökeret eresszen,
ég s föld közt zöldül az újuló szerelem!