rildi blogja

néma sóhajomat
tudom hallod vándor
koszorút kötöttem
szerelemvirágból
tenyeremben holnap
abban fürösztelek
életem színpadán
sorsom játszom veled
elnyűtt álmaidat
lecsókolom rólad
testemmel foltozom
foszló takaródat
sóhajként szállok fel
szerelmed hevében
szívedbe költözöm
benned lüktet vérem
leszek szemeidnek
szédült ragyogása
magamba ringatlak
dalom ritmusára

várom érkezésed
nem fogy el türelmem
de ha menni akarsz
elengedlek csendben

Gesztenye alszik még fehér virágban,
bibéjén nyugszik a varázsló Ámor,
tüskeruhát fon kese holdsugárból,
szirének dalán száll szívedig vágyam.
 
Jeges hajnalok harmatkönnye illan,
ha égig ér a sárgarigók dala -
zsong az új tavasz bódító illata,
s tócsák tükrében fénymosolyod csillan.
 
Érkezel. Az éj ránk borítja árnyát,
vaníliára csorgat a Hold mézet,
halvány íriszek szirmaik kitárják,
 
a boldogság rak most házunkban fészket.
Hajnalok jöttét többé sose várnád -
lila párnákon az öröklét lépked.

   ******

Lila párnákon az öröklét lépked,
s míg narancssárga felhőt bont a hajnal,
szíved itatom sárgarigódallal -
lelkem vásznára festettem arcképed.

Lágyan megérint szárnyával egy angyal
amint sóhajod homlokomra téved,
szemedből lopok búzavirágkéket, 
és ölellek már simító szavammal.

Kitárult végre hitünk palotája,
érted égnek a fekete opálok,
vágyaid a fény mind valóra váltja,

eltűnt éveid többé nem sajnálod.
Fák koronája napsugárba mártva,
míg tenyeremben őrzöm varázsálmod.

   ******

Míg tenyeremben őrzöm varázsálmod,
bolyongó lelked végre megpihenhet -
becsukhatsz minden kancsal tükörtermet,
mert bennem magad újra megtalálod.

Az őszi szelek fényben fürösztenek,
s majd terítek rád boldogságpalástot,
leszek ételed, vized, orvosságod -
és érzed azt, hogy így még nem szerettek.

Szerelmet dalol a halk tücsökzene,
fényét a hold is mosolyodból lopja.
Ó, csak a hajnal fel ne ébresztene!

Zizzenve hull a vadgesztenye lombja,
ölelj magadhoz, hűvös már az este,
csókjaink az éj mézhomályba vonja.

Csókjaink az éj mézhomályba vonja,
gesztenye ágán jeges csipkefátyol,
s a gyertya lángja vanílián táncol,
sóvárgó ajkad ajkam lázba hozza. 

Múlik a sötét, a körforgás örök:
a télben minden új tavaszát várja,
s tágulnak egyre az apró fénykörök.

Fák fagyos ujja zúzmarába mártva,
de nézd, kedves, már felszálltak a ködök, 
s holdfényt hint az éj bőröd bársonyára.

Lépj ki idők rejtekéből,
ködös mélyből ma nyúlj felém,
jelenj meg a valóságban,
tedd igazzá tündérmesém.
 
Merre jártál, amíg vártam
álmok között tévelyegve?
Vállaimra tél vermében
csillag fénye hullt remegve.
 
Hasztalannak tűnő percek
sokasága veszett éjbe -
de már itt vagy, szinte hallik
szívverésed halk zenéje.
 
A langymeleg új varázst hord,
nézd, kedvesem, tavasz kopog,
könnyem sincsen, mosolyom száll,
arcomon csak hólé csorog.
 
Indulok most - csendben járok,
hallgatózva, mintha várnál,
szívem díszbe öltöztettem
lemenő nap sugaránál.
 
Néma alkony fénytükrében,
ha kigyúlnak a csillagok,
régi arcom látom újra,
s a magánytól szívem vacog.
 
Ennyi volt hát - mesénk rövid,
nem voltál más, csak árnyalak,
elhittem egy kicsit mégis -
ó, de szépre rajzoltalak...
 
Ma csillagok ezre hull le.
Itt maradtam álmodozva -
sóhajom száll csak magasba,
mintha sosem éltem volna.

ködösek most is a reggelek
s a sápadt illúziók kéjesen lengenek
ámítanak súgva hogy igazak a jelek
pedig ismét meginog hitem
és a vágy ha egyszer elpihen
ébred-e újra
 
sóhajom ma is üres mint a nélküled vett lélegzet
csak szívem dobbanása hív mert kiáltani nem merek...
de mégis...
megmaradsz a rózsa illatában
és a rám boruló föld súlyában
villám fényében melynek tüze sosem ér el
s a mesékben mik eltűnnek a feledéssel

kedves félek
hogy már végleg elvész álmaimban a kezed
és az út melyről azt hittem hozzád elvezet
ködbe fut...
s majd ha már ennyim sem marad
megköszönöm egy nap az álmaimat...

Nem lehet, hogy csak az álmokban létezel,
és hívó szavamra a csend súlya felel -
szellemnek, ha ébred, nincsenek határok,
de ha te nem érzed, én hiába várok.
Holnap újraírom kettőnk történetét,
új hittel teremtek magunknak új esélyt.
 
Megfestelek téged lelkem palettáján,
felragyogsz, mint vihar után a szivárvány -
szemed színét küldi a júniusi ég,
szavaid szél szárnyán szállongó tollpihék,
rózsaszirmok szövik bársonyukba bőröd,
vad tüzek emlékét csókjaidban őrzöd.
 
Érzem lépteidet, mert közeledsz felém,
harmatos füveken csillan az új remény,
vágyaimból gyúlnak az útjelző fények,
érkezned kell, tudom - ne maradj el, kérlek.
Nem fájnak az elmúlt, semmivé lett évek -
még nem vagy itt, de már hálát adok érted!