Prózák és kalandok

Metamorfózis

A bedeszkázott ablakon, csak gyér fénycsíkok jutottak át. Kavargó port vetít nekem a pillanat. Magatehetetlenül fekszem, ülök, az ajtóval szemközti falnál. A nyakamból vér szivárog. Egy koszos atléta trikóval próbálom csökkenteni a vérveszteségem. Már túl vagyok az ijedségen. A minden mindegy fázis még nem tört rám teljesen, ezért, ha nem is meggyőzően, de próbálok tenni valamit az ügy érdekében. A másik kezemmel a többször is elhasznált fecskendőket seprem épp arrébb. Itt is vidám esték lehettek egykor. Várom a halált. Tudom, nemsokára ideér és majd bekopog az ajtón. Tokkal és vonóval.

Ma már kétszer túléltem önmagam. Egyszer még dél körül a főtéren, ahol már tömegesen hulltak az emberek, amikorra lett annyi jelenlétem, hogy én is iszkoljak bármerre, csak onnan el. Másodszor a templomnál úsztam meg úgy, egy jó félórája. Az a szemét belém harapott. Nem gondoltam, hogy ilyen gyors lesz. A téren a hasonló társai csak vonszolták magukat. Ez a rohadék meg egy szempillantás alatt elém került és már mart is. Éreztem, amint rothadó fogaival feltépi a bőrt a nyakamon és a húsomba váj. Az volt a szerencsém hogy egy osztag épp arra járt és lelőtték rólam. A dögnek sárgás-vöröses vére volt. Mintha gennyet kevertek volna a vérébe.

A rongyot levéve, a sebemet vizsgálom. Az ujjaimmal végig szántom a nyakam. Egy mély krátert érzek, bőrcafatokat, nyers húst. Már nem vérzett. Az alvadt vér teljesen eltömte a mély sebet. Az ujjam halk cuppanással húzom ki. Kívülről még halálsikolyok törnek át és egyenest felém tartanak. Hogy az istenbe lehet ez? Ilyenek csak filmekben vannak. Rothadó halottak...Nem igaz!

Már megint hányok. Bassza meg! A seb egyre nagyobb! Kerítenem kéne valami gyógyszert és sebtapaszt. Bár az itt már nem segít, legfeljebb akkor, ha akkora, mint egy kisebb textil pelenka. Viszket a tarkóm... Basszus, ez nem lehet igaz! Leszakadt. Az ember már nyugodtan sem vakarózhat egy jót anélkül, hogy meg ne csonkulna valahogy. Furcsa. Nem fáj semmim se. Viszont éhes vagyok. Nagyon éhes. Ha minden jól megy, Ági is idetart. Amíg volt térerő, beszéltünk. Talán hoz valami finomat.

Tök jó érzem magam. Csak ez az éhség ne lenne. Valami frissre vágyom. Mikor jön már Ági? Úgy érzem, szűk a bőröm. Mintha nőnék. Hm...rám is fér. Az állam mit keres a kezemben? Fel se tűnt, hogy leesett. Hoppá! A nyelvem a torkomban van. Szó szerint. Onnan fityeg kifelé. Édes lehet így a csók. Csókolni vágyom és harapni. Harapni!

Mikor jön már Ági? A szívem érte dobogott eddig. Az utolsó egy percet már kívül. Milyen gusztusos! De nem szabad, amíg meg nem hasad, addig semmi esetre sem. Na, nézd már! Épp hogy csak megkarmoltam és már meg is hasadt. Kenyér nincs? Hogyan is lenne, Ági még sehol. Lehet, hogy elkapták azok a bestiák? Hogy van szívük az embert bántani...

Pszt! Motorzúgást hallok. Egy Gastroyal kocsi ezen a környéken? Ugyan már! De akár hogy is nézem csak az. Valami szakadt alak száll ki épp. Úgy látom, hiányzik az egyik karja. A mindenit, de hiszen ez Ági! Mindjárt belép...

- Szia Ági! Hoztál kaját.

- Nem.

- Dehogynem!

 

 

2010. január 11.

             hétfő, 20:56

Na alvás! (Ajtó a kétségre)

 

 

Pszt! Nyugi. Csak álmodtál megint. Ez még nem a valóság, még nem. Még nem hagyott magadra. Higgy nekem, még gondol rád és hiányzol neki, ha nem vagy mellette, érzem. Megértem azt, hogy félsz.

 

Már akkor is féltél, amikor még el sem kezdődött. Emlékszel? A magabiztosság álarcában tetszelegtél, miközben minden vágyad az volt, hogy a lábai elé vesd magad. De akkor is erőt vettél magadon, és megtetted az első lépéseket. Igaz, hogy bizonytalanul, de megtetted, és ez a fő.

 

Később érezted, hogy egyre közelebb kerülsz hozzá, minden egyes pillanatban. Egyre nagyobb szeleteket vágtál neki gondolataid élménytortájából. Izgatottan figyelted a gesztusait, a jeleket, hátha felismersz benne olyan dolgokat, amelyeket magadban is megtaláltál. Emlékszem, mennyire óvatos voltál, mert féltél. Féltél a visszautasítástól, és nem akartál megint csalódni, mint annyiszor már életed során (hiába, no, a múltad benned él), s tartottál önmagadtól is, mert nem tudtad, hogy fog reagálni a belső hangod erre az új érzelem-árra, amely folyton átcsap a fejed fölött.

 

Már akkor is féltél, amikor még el sem kezdődött, és most, hogy már-még tart, a félelem csak nő benned. Érzem a rezdüléseiden. Pedig nem kellene így lennie. Légy laza és élvezd az életed, a tied! Végy nagy levegőt és lazulj el! Ne rágódj a jövőn! Éld a mát barátom, mert az megadatott neked úgy, ahogy nem mindenkinek az életben. Boldognak kellene lenned, hiszen van miért. Szeretnek!

 

Lassan, óvatosan feküdj vissza, nehogy felébreszd a másikat. Ő nem akar jót neked. Ha egyszer előjön – mert elő fog –, ne hallgass rá! Ne akarj helyette dühöngeni és megbántani olyan embereket, akiket szeretsz! A jövő mindig mozgásban van. Bármi lehet, még az is, hogy a NŐ örökké szeretni fog, még a síron túl is, de az is megeshet, hogy csak eddig a pillanatig. Az igazat megvallva, egyik sem tűnik valószínűnek. A megoldás a kettő között van.

 

Ebben a játékban Te nem lehetsz vesztes, hiszen nem csaltál. Viszont nem ígérem azt sem, hogy győztes leszel. Csak magadat add, és nem lesz semmi gond. Ne, most ne válaszolj! Majd reggel, ha kipihented magad. Most aludj vissza, mert holnap sok dolgunk lesz. Várj… még így utoljára… ne feledd, az élet ajándék, a szerelem meg az igazgyöngy a tetején. Becsüld meg és tiszteld, mert ha nem, akkor még sokat találkozunk mi ketten. Elhiszed nekem? Persze hogy el, hiszen ÉN, Te vagyok. Na alvás!

 

 

 

 

 

2009. február 5.