Prózák és kalandok

jagosistvan•  2010. április 27. 02:52

Halott vagyok

Halott vagyok

 

Halott vagyok. Pontosítok: nem létezem. Ez lett a jussom. Sosem éltem, nyomtalan lettem.

 

Az egész úgy kezdődött, mint minden embernél, aki nem akar már élni. A különbség az eszközökben van. Van, aki vonat alá fekszik, másik meg a kilincsre húzza fel magát. Az én választásom tizenegy levél méregerős altató, plusz egy üveg vodka. A keserűség fájdalmas vendég. Sosem jön jó időben.

Ahogy ültem ott a padon, miközben a halálomra ittam, egyre nehezebbé vált a levegő. Lassú, darabos levegővé. Halmazállapot változás minden téren. Ugyanis a testem meg egyre könnyebbé vált.  A lebegés érzete hatalmasodott el bennem. Végtelen álmodás...

Arra riadtam fel, hogy hányok. Megkeseredett epe folyam hozta visszafelé a még fel nem szívódott gyógyszereket. A pad szélén egy furcsa ember ült. Kalapot és ballonkabátot viselt. Ha hirtelen mondanom kellett volna egy nevet, akkor Gregory Peck ugrott volna be. Nem szólt, csak nézett enyhén félrefordított fejjel. Szemében mintha gúnyt véltem volna felfedezni. – Még egy barom.

A szája nem mozgott, de mégis hallottam szavait. Felháborodtam. Az még rendben is lenne hogy véleményt formál rólam, na de hogy mindezt csukott szájjal tegye az már túl megy minden határon. Már épp nyitottam volna szám, (mert én szoktam)amikor újra megszólalt. – Ki nem szarja le hogy te mit gondolsz.

A fenébe! Ez a Peck olvas a gondolatomban – gondoltam. Ez pech.

Amint magamhoz tértem, letöröltem a hányásmaradványokat a szám sarkáról és felültem Gergory mellé. Nem tudom mennyit ülhettünk így amikor újra megszólalt. – Mivel úgy gondolod jobb lett volna ha meg sem születsz, elviszlek egy érdekes moziba.

Moziba?! Nagyszerű. Biztos valamelyik szar filmjét akarja velem nézetni. Csak ne a Moby Dick legyen – rimánkodtam magamban.

Ekkor rám tört a sötétség.

 

Amikor feleszméltem egy temető mellett álltam. A sarkában egy pici kis ház állt. Ismerős volt. Ekkor felgyorsultak az események, mintha elkezdték volna előre tekerni a filmet a leggyorsabb sebességgel.

 

Egy tizenéves lány épp vetél. Ismét ő már idősebben, kezében vermuthos üveg. Mellette egy férfi csomagolta a gönceit néhány bőröndbe. A temető felöl sírás hallatszik. A kisírt szemek, mintha engem néznének. Vádlón és üvegesen. Nem bírom nézni őket. Visszapillantok a házra.  Egy magányos öreg nő egyedül reggelizik a gangon. Tudom, hogy nem gang de mégis.  Ismerem őt is, pont úgy, ahogy az elvetélt majd meghalt lányt. A film gyorsan pereg. Látom meghalni a magányos öregasszonyt és a lebontott ház helyén egy újat húznak fel vadidegen emberek.

Snitt.

 

Egy másik ház. Talán másik város is. Megint öregek. Mások de szintén ismerősök. Egyedül ülnek a tv előtt. Az öregember már ágyban fekszik. Vadidegen emberek öltöztetik ernyedt testét. A idős asszony zokog. Majd csendben utána megy.

Snitt.

 

Kocsma. Két fiatal férfi beszélget

- A srácot nem lehetett megmenteni. Valami szerelmi ügy miatt. Senki nem vette észre.

- Kár érte.

- Kár.

Snitt.

 

Az anya őrjöng a korház folyosóján. Szeme vörös. A sírástól és a gáztól. A kislányt most élesztik újra. A gáz megtöltötte a tüdejét.

Snitt.

 

Táncol. Fekete haja arcába zúdulva. Egyedül, magának. Kiégve mindentől. A szemében beletörődés.

Snitt.

 

Az anya kezéből kiszakítva, felém fut.  

- Apa!

Két kezem kitárva szaladok én is. A kissrác a szemem előtt szakad cafatokká, majd eltűnik hirtelen, nyom nélkül. Az anya kezét egy copfos kislány fogja immár.

 

Elég volt, hagyd abba!

 

A semmiben lebegtem. Test nélküli gondolatok halmaza lettem.

Halott vagyok. Pontosítok:  nem létezem. Ez lett a jussom. Sosem éltem, nyomtalan lettem. Cserébe értem a csillagok nyelvét, az űr magányos mibenlétének egyszerű megfogalmazását. A minden: semmi. A semmi: minden.

 

***

 

 

Az idő végtelen. Apró pillanatok nyúlnak örökkévalóságig…

 

 

Amikor felébredtem, a padon feküdtem. Keserű szájízem habot kent a szám sarkára. Nagy nehezen felültem, majd imbolyogva elindultam hazafelé. A hajnali járat motorzúgása elnyomta egy ballonkabátos alak távolodó lépteit.

 

 

 

2010. április 27.

kedd  2:39

jagosistvan•  2010. április 22. 11:24

Életképek (Kovács Ági, Életkép c. írása alapján)

Életképek

(Kovács Ági, Életkép c. írása alapján.)

 

Mindennapok. Órák és percek ugyanúgy zajlanak le ebben a helyiségben is mint bármelyik hasonló helyen. A monotonitás dominál. A pultos nő egykedvűen tölti ki szinte percre pontosan a beérkező törzsvendégek italát s méri tele az üveget vagy bármi mást. A megszokott vendégek megszokott mozdulataikkal töltik ki a maradék perceiket hátralevő életük ezen szakaszában. A két nyerőautomata már magára hagyottan de boldogan adja a világ tudtára hogy a jackpot kereken százezer forint. A délutáni műszak már kifosztva. Az egyik vesztes magányosan, szakállát fésülgetve ujjaival, épp a fröccsös pohárért nyúl. Nem történt semmi tragédia. A szokásos napi veszteség letudva. Enyhén reszkető kezével még belenyúl koszos, kopott zsebébe és egy fél marék aprót helyez el a kerek asztalon. Olyan presszós kisasztal volt, mint amilyen régen az igazi presszókban volt szokás. Régen… mint amikor még minden hétvégén Lánchíd-konyakot ivott sörrel és mindig maradt annyi a zsebben, hogy egy kettest bedobjon a zenegépbe.

A mellette lévő asztalnál egy harmincas pár üldögél. A nő érdeklődéssel figyeli környezetét. Látszik rajta idegenül mozog ebben a közegben, míg a férfi, mielőtt leült, néhányan biccentettek felé. Rajta inkább kényelmetlenség tükröződik. Valaha jól érezte magát ebbe a helyiségben is, de ma már inkább szánalom és undor fogja el. Lopva az órájára pillantva próbálja elkerülni egy másik asztaltársaság pillantásait. Nem fél tőlük, csak nincs kedve magyarázkodni. Egyszer már itt hagyott mindent. Ma már csak a kíváncsiság hajtotta ide. A párt vizslató szempárok huncutul összevillannak, mint ha beszélgetnének. – Látod alig akart megismerni. Ránk se néz, pedig a mi kutyánk kölyke. A nője sem ugyanaz már, de ez is fekete. Biztos van háza. A nő feláll és kimegy a mellékhelyiségbe. Szemek villannak a nőre majd a férfire. Megszólítják – kimérten válaszol. Csak annyit mondd – Igen. Van háza. Ti meg semmit se változtatok.

A tekintetek nem lettek enyhébbek. A férfi fehér ujjakkal szorítja a poharat. A nő közben visszaül és jelzi lassan indulni kéne. Felállnak és távoznak.

Mindennapok. Órák és percek ugyanúgy zajlanak le ebben a helyiségben is mint bármelyik hasonló helyen. A monotonitás dominál. A pultos nő egykedvűen tölti ki szinte percre pontosan a beérkező törzsvendégek italát s méri tele az üveget vagy bármi mást.

 

 

Itt található Kovács Ági, Életkép c írása: 

http://blog.poet.hu/kovacsagi_prozak/eletkep

jagosistvan•  2010. április 13. 16:53

Az idegen

Az idegen   

 

Amikor már a vonaton ültem – Vásárhely és Orosháza közt – előjött a már korábban várt, személyre szabott kisördögöm. Próbált volna bűntudatot ébreszteni bennem, hogy csak jobb lett volna, ha kocsival indulok el. Lassan már kezdtem hinni neki, és ebben közrejátszott az a ragacsos kosz-szerűség is, ami a tenyeremhez tapadt. Első mozdulatom, a gyermekkorból megmaradt „azonnalanadrágba” volt, de ezt egy pillantás alatt korrigáltam és komoly arccal, mint amit elvárnak egy harmincnégy éves családapától, elővettem egy papír zsebkendőt és azzal próbáltam megtörülni a tenyerem. Ez eltartott egészen Kútvölgyig. Ezek után enyhén keserű szájízzel néztem ki először az ablakon, majd egyre csak a visszatükröződő arc-sziluettemet vizsgálgattam. Mennyit változik egy arc az évek során! Hol van már az a kissrác, aki ezen a vonalon ingázott oly sokat. Az arcom meghízott, hajam is hullófélben. Talán csak a szemem, talán csak az hasonlít egykori önmagamra. Igaz, mintha már nem lenne annyira fényes, és néhány ráncot is maga köré gyűjtött már a hosszú évek alatt.

Ahogy a múltamra gondoltam, egy kicsit összeszorult a gyomrom. Nem véletlen, hiszen   gyermekkorom egyik legfontosabb színterére visz az utam, oda, ahol nagyon sok jót kaptam ettől a furmányos, életnek nevezett valamitől. A vasútállomást elhagyva lassan, komótosan lépkedve - ízlelgetve a változás-falatkákat, amelyeket az Idő nekem készített- indultam el a Csokoládé ház felé.

Az Időnek itt is jó étvágya volt. A farönkből épült vár ugyan állt még, de valahogy már nem tűnt olyan hatalmasnak, mint egykor. A meg- és elkopott rönkök bizony megroggyanva, düledezve álltak. A tejbár helyén is bérházak sorakoztak már, pedig milyen finom kiflit lehetett ott kapni! Ott ettem először és utoljára, „S” alakú kiflit. Mellé betömtem egy Mese sajtot, és teljes volt a világ arra a napra. 

Ahogy közeledtem, egyre nőtt bennem a feszültség. Félelem attól, hogy halottnak fogom látni emlékeim. Félelem attól, hogy legfontosabb páncélzatom darabokra hullik, s nem fog megvédeni, amikor szükségem lenne rá. Ahogy befordultam a sarkon, félelmem beigazolódni látszott. A tetőszerkezet megroggyanva, ablakok betörve álltak. Az egyetlen vendég a szél volt, ami már kifújta az összes régi illatot Csokiházam környékéről. Csak álltam az épület előtti kis réten, és nem akartam hinni a szememnek. Perceken át még levegőt is alig tudtam venni. Valami gombócszerűség feszítette torkom belülről, és a látásommal is történhetett valami, mert hirtelen minden elhomályosult. Nagyon lassan leguggoltam és kitéptem egy marék füvet és az orromhoz emeltem. Már nem éreztem… eltűnt. Csalódva nyitottam szét ujjaim, és engedve a szél makacs akaratának a fűszálak tovarepültek a mindenségben. A páncél egy darabja lehullt. Szinte hallani véltem a reális valóság örömujjongását. Lassú megfontolt léptekkel mentem a kapuhoz, s kezem a jéghidegnek tűnő kilincsre helyeztem. Végtelennek tűnt az a mozdulat, amivel a kaput kinyitottam. Az öreg fatákolmány rettentő nyikorgással nyílt ki, mintha arra figyelmeztetett volna, hogy amit bent látni fogok, az nem lesz rám túl jó hatással. Igaza volt. Az udvar, mint egy csatatér, ahol talán az elemek hadakoztak egymással. A korhadt gyümölcsfák is ezt engedték sejtetni. Úgy álltak ott, mint megkövesedett mitikus lények, akiket elrettentésül hagytak itt az emberiségnek, illetve nekem.  Nyoma sem volt már annak a gondosan ápolt kertnek, amelyet még én is öntöztem a kedvenc játéklocsolómmal. Fejemben egy újabb reccsenést hallottam, olyat, mint amikor egy páncél törik darabokra. A küszöböt átlépve a halál szagát éreztem. A berendezési tárgyak már csak a képzeletemben éltek. Az asztalok, székek, képek a falon, a gőzölgő ebéd illata…

Oly sok szép emlék, érzés, amit csak itt kaptam meg, és ami védelmezett eddigi életem során. Nem akartam, hogy így történjen. Nem. Nekem szükségem volt akkor arra, hogy a múltam megvédjen a mocskos jelenemtől. Dühödt tehetetlenségemben elkezdtem ökleimmel verni a falat, s mikor már megnyugodtam, akkor vettem észre egy apró kis rajzot rajta, amit most tettem tönkre a bütykeimről lefolyó véremmel. Egy pálcika embert ábrázolt, talán épp engem. Ekkor már csak egy gondolat ösztökélt. El innen, minél távolabb ettől a kárhozott helytől, amikor is egy női hang ütötte meg a fülem.

- Mit keres maga itt? Kicsoda ön? Ha nem takarodik el, hívom a rendőrséget.

-Nem szükséges, ez az én házam. Engedje meg, hogy bemutatkozzam…

-Ne hazudozzon fiatalember, ha jót akar magának. Ennek a háznak nincs gazdája. Egy alkoholista nőé volt, aki már régen meghalt és a fia örökölte volna, de az az anyja után ment. Elnéztem a nő arcát és láttam, hogy nem hazudik. Fájt, ahogy az anyámról és az öcsémről beszélt. Viszont az is feltűnt, hogy egyáltalán nem ismerős az arca. Úristen! Mikor is jártam én itt utoljára? Már én sem tudom. Talán huszonéve. Ez a nő azóta költözhetett ide.

-Elnézést, de ez akkor is az én házam. Kérdezze meg a szomszédokat és…

-Itt a téren én lakom a legrégebben, úgyhogy ne jöjjön nekem ilyen átlátszó trükkökkel. Ha nem megy el, azonnal hívom a rendőrséget.

A fejemben hirtelen felgyorsultak a gondolatok, majd lassan visszaálltak az eredeti tempóra. Hol vagyok? Mit keresek itt? Már nem emlékszik rám senki. Én itt nem vagyok más csak egy IDEGEN. Köszönés nélkül hagytam ott mindent. A nőt, az emlékeimet…Már a vonaton ülve terveztem meg új hitvallásom. Minél több pozitív emléket gyűjtve, és azokat ápolva fogom leélni az életem. Nem kapaszkodva letűnt korok puzzle-kép világához. De megbecsülve a múlt bölcsességeit.

jagosistvan•  2010. március 24. 00:05

Hirtelen

Az asztal foglalt. Igaz, csak két személyre, de ez bőven elég. Más, idegen ismerős jelenléte kétséges. Kétséges hogy elfér. Duzzadt duzzogás veri lábát a parkettához, miszerint, kettő több mint három.

Anyu mondta - Mások jóléte cseppet sem izgat, csak irritál.

Amíg én küszködöm külső és belső démonokkal, addig másnak csak megszületni volt nehéz. Az élet szép. Létrehozni és elvenni egyaránt. A pszichedelikus izé bennem él. Hol bennem, hol kívül. Fájdalom és alvásfüggő. Másra hárítom, míg más hárít. Szegény...még nem tudja, de már rég nem él.

jagosistvan•  2010. március 11. 14:14

Definíció - Interneten találtam


Honnan és mikor tudod, hogy magyar vagy?


-Amikor több tejfölt használsz, mint ketchupot.


-Amikor azt mondják, hogy a magyar nyelv olyan, mint az orosz és a többi szláv nyelv és te részletekbe menően ecseteled a magyarok származását.


-Amikor a paprika legalább olyan fontos mint a só és bors.


-Amikor valamelyik rokonod Attila. Vagy József. Vagy János. Vagy László. Vagy István.


-Amikor szereted a Túró Rudit, de nem igazán tudod elmagyarázni a külföldieknek mi a fene az, amíg ki nem próbálták.


-Amikor a külföldi barátaid megkérdezik, hogy hiszel-e még abban, hogy a Mikulás ajándékot hoz Dec 24-rol 25-re, a válaszod némiképp zavart, hiszen a Mikulás nálunk dec 6-án ajándékoz és amúgy karácsonykor a kis Jézus ajándékoz és az ajándékok már 24-én este 6-kor már ott vannak.


-Amikor nem beszélsz teli szájjal.


-Amikor 5 percen keresztül tudsz egy levegővel káromkodni úgy, hogy nem használod ugyanazt a szót kétszer.


-Amikor az eljegyzési gyűrűd az ellenkező oldalon viseled.


-Amikor a vonat
még el sem hagyta az állomást, de te már eszed a házi szendvicsed (általában egy fél paprika vagy paradicsom van benne) és többnyire rántott hús van benne.


-Amikor egy 79 km hosszú tavat (Balaton) Magyar Tengernek hívsz, és keresztben átúszod.


-Amikor soha nem mész el otthonról vizes hajjal, mert megfázol, és mindig viszed a hajszárítót, ha külföldre mész és megdöbbensz, amikor valakinek nincs legalább egy otthon.


-Amikor mindig ugyanazon a helyen, vagy széken foglalsz helyet, még akkor is, ha a terem, szoba üres és a te helyed a szoba végében van.


-Amikor tudod mi az a pogácsa/dobos torta/kürtös kalács/főzelék/túrógombóc és szereted is őket.


-Amikor sokkal találékonyabb vagy ami a csalást illeti bármelyik nemzetnél.


-Amikor a Micimackó és a Flinstone család sokkal viccesebb szinkronizálva.


-Amikor tudod, hogy a "rézfánfütyülő rézangyalát" igazából egy káromkodás.


-Amikor van névnapod, és senki nem érti mire jó az. Amikor gyümölcsöt használsz leveshez is.


-Amikor tudod, hogy minden zseninek vagy hírességnek van magyar kapcsolata, vagy csak szimplán magyar.


-Amikor mindenkinek elmondod, hogy a Rubik kocka magyar találmány.


-Ha töltöttél már magadnak egy pohár jóféle tejet, zacskóból.


-Amikor esküszöl, hogy a fokhagyma és a mézes tea kiűzi belőled a nyavalyát kevesebb, mint egy nap alatt.


-Amikor gyerekként folyton répát kellett enned, és arra a kérdésedre, hogy miért, a szüleid azt válaszolták, hogy azért, hogy jobban tudj fütyülni.


-Amikor nehéz elmagyarázni, hogy családnév az első helyen van, vagyis ez nem a keresztneved.


-Amikor tudod, hogy a vörösbor és kóla kombináció finom és furcsa, hogy a külföldiek furcsálják

-Amikor boldog szülinapot kívánnak meghúzva a füled.


-Amikor termálvíz vagy fürdő van a városodban, vagy közel hozzá.


-Amikor tudod, hogy melyik nemzet adta a legtöbb Nobel-díjast a világnak.


-Amikor tudod mi az a tepertős pogácsa.


-Amikor ha esőben állsz, megnőssz.

-Amikor el tudsz beszélgetni idegenekkel a buszon, vagy az orvosra várva intim dolgokról, de felháborodsz, ha az anyagi helyzetedről érdeklődnek.


-Amikor nem jó a normál méretű párna, vagy óriási vagy nagyon kicsinek kell lennie.


-Amikor magyarul beszélsz külföldieknek, de lassabban és hangosabban, hogy értse.


-Amikor egy olyan nyelvet beszélsz, amit sehol a világon nem értenek, csak a magyarok.


-Amikor madártejet kapsz desszertnek.


-Amikor nem pazarolod az ételt, a maradékot elteszed másnapra.


-Amikor a mesék nem úgy végződnek, hogy örökké boldogan élnek, hanem hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak.


-Amikor a nagyid azzal fenyeget, hogy ne vágj pofákat, mert úgy maradsz.


-Amikor saját erős paprikát termesztesz az udvaron, vagy az erkélyen kis cserépben, hogy garantáld az erosségét.


-Külföldiek nem értik, ha azt ecseteled, hogy ne egyenek görögdinnyét augusztus 15-e után, mert Lőrinc belepisilt.

...ugye milyen igaz? :o)