Prózák és kalandok

jagosistvan•  2015. március 14. 21:12

Az utolsó karácsony

                A tél ezúttal nem volt kegyes. Már napok óta szakadt, a szél meg össze-vissza hordta a havat. Róbert óvatosan vezetett, mivel pár kilométerrel arrébb már majdnem elcsapott egy őzet, amely a szomszédos erdőből futott ki.  Fejében ilyenkor minden évben ugyanazok a gondolatok jártak körbe és körbe. Nem szerette a szentestének ezt a részét. Tulajdonképpen az egészet unta, de ha erre az intervallumra gondolt, akkor még a gyomra is felkavarodott. Nem is értette, miért vállalkozott már évről-évre arra, hogy este hétkor a szomszédos városba viszi a fiait. Ráadásul oda, ahol neki mindig rémálom volt az ünnep. Az ikrek, Geri és Dávid, magukba feledkezve mesélték egymásnak az új GTA adta lehetőségeket. Róbert olykor a visszapillantó tükörből lesett rájuk. Mennyivel nyugodtabbak, felszabadultabbak, és másképp gondolkoznak 11 évesen, mint én – gondolta magában. Kesernyés mosollyal továbbra is az utat figyelte.
Úgy negyed óra múlva már a kis, romos ház előtt álltak. A fiúk egy-egy ajándékot tartottak, míg Róbert kabátja zsebébe rejtette kezeit, miután megnyomta a csengőt.

A kulcsok zörrenését topogás és szaggatott köhögés kísérte.
- Mindjárt megvan!
- Szia tata! – a fiúk egyszerre köszöntek, majd egyszerre ölelték át a nagyapjukat. – Ma is elmeséled nekünk? – kérdezte Geri.
- Hát persze! Úgy, ahogy tavaly és tavalyelőtt is, és úgy, ahogy mindig is szoktam, de ne álljatok itt a hidegben! Nyomás befelé!
                Azzal, maga után húzva a oxigénpalackot, előrecsoszogott, hogy ajtót nyisson a fiúknak.
Ahogy azok berohantak, az öreg a kapu felé intett a fejével. – Most az egyszer nem jössz be?
Róbert, mintha valami koszt keresne a cipőjén, lefelé nézve válaszolt. – Kösz, de nem. Kimegyek anyához addig, amíg te elleszel az ikrekkel.

- Rendben, fiam. Virágot ne vigyél rá, mert már tele van minden váza. Ja, és a kaput emeld meg mielőtt behúzod magad után. Mostanában leszálló ágban van az is.

                A konyhában a fiúk máris asztalhoz ültek és elkezdték enni a hókifliket. Az öreg beleszippantott egyet a légzőmaszkba, majd mosolyogva rájuk szólt. - Gyertek! A szobában vannak az ajándékaitok, de mint mindig, most is csak a mese után kapjátok meg, jó? Essünk neki!  - Azzal mindhárman beljebb vonultak. A szoba közepén egy régimódi dohányzóasztal állt, rajta egy padlóváza, amiből fenyőágak konyultak lefelé a sok szaloncukortól.  Alattuk egy régi hógömb, amit az ikrek mindig megráztak az öreg meséje után. Mellette sztaniol papírba csomagolt két darab doboz hevert. A méretük alapján igencsak nagy ajándékra számíthattak az ikrek, akik viszont inkább az öreget lesték, hogy mikor ül már le a kedvenc foteljébe, amíg ők felkuporodva az ágyon végre nekikezdhetnek hallgatni őt. Az öreg nem kapkodta el. Szépen tett még a tűzre egy lapát szenet, a lemezjátszó tűjét levette a lemezről, rágyújtott egy mezítlábas cigire, majd köhögve fújta a csillár felé a füstöt.

 

                Úgy húsz éves lehettem, vagyis még nem voltam épp, amikor az történt. Emlékszem, pénteki nap volt és reggel kimentem a piacra, hogy a spórolt pénzemből ajándékokat vegyek. Mamának egy kendőt vettem. Ráfért már egy új, mert amit hordott igencsak viseltes volt már. A tartalék kendőt meg én nyúltam le egy évvel azelőtt, mert akkor épp az volt a divat, hogy az ilyen öreglánykendőket a nyakunkba kössük. Szóval vettem neki egy kendőt. Anyámnak meg egy hógömböt, bár tudom, jobban örült volna egy Éva vermuthnak, no de mindegy. Ugye azt tudjátok, hogy akkor még az anyákat nem volt divat mamának szólítani? Ez az amerikai módi akkor még nagyon messzi volt innen. Szóval, mama az mama, az anya az anya volt. De térjünk vissza az ajándékokhoz. Az öcsémnek katonákat vettem. Olyan kis műanyagokat. Imádott velük játszani. Nem sok játéka volt, csak az, amit tőlem megörökölt, meg amiket hébe-hóba vettem neki. Az a gyerek maga volt a csuda. Olyan volt, mint apátok. Saját álomvilágot épített fel magának, ahol sárkányokkal küzdött és ezekbe belevonta a kis játék katonáit, meg néhány gyufásdobozt, meg minden mást, amit épp talált. Oda menekült a valóság elől, az anyja elől és egyszer előlem is. De ne menjünk előre ennyire. Szóval, az ajándékokat megvettem és hazajöttem. Mert, srácok, ebben a házban történt az akkor. Mama épp a pogácsát szaggatta a konyhában, amikor hazaértem, és anyámmal pörölt, mert az már a második üveg piát nyitotta épp ki. Rossz volt nézni, ahogy a szája egyre jobban kicserepesedett az italtól. A lemezjátszóból a Csendes éj szólt, és azt próbálta dúdolni, kevés sikerrel. Nem volt kedvem se hallgatni, se nézni, így hát bejöttem a szobába és elkezdtem a fenyőágakat díszíteni. Csabikám meg közben nagyban gyilkolta sárkányát. Még hangokat is adott ki hozzá. Egyszer csak anyánk bejött és elkezdett a tíz éves öcsémmel kötekedni. Az ujjaival elkezdte pöckölgetni a felállított katonákat és közben röhögött. Utána meg az italából kínálgatta az öcsémet. Akkor már tíz éve tudtam milyen az íze, hiszen engem is itatott annak idején, csak nehogy egyedül kelljen innia. Csabi önkéntelenül is arrébb csusszant, én meg odamentem anyámhoz és mondtam neki, hogy majd én iszok veled, csak hozz nekem egy poharat kintről. Abban bíztam, hátha elfelejti, oszt kint reked a konyhában. Rám nézett az italtól egyre jobban csillogó szemével. Nem kerestem benne semmit, csak álltam a tekintetét, majd rákérdeztem, hogy akkor mi lesz? Az lett. Fogta magát és kiment a konyhába poharat keresni nekem. Persze az üveget azért nem felejtette el magához venni.

Odamentem az öcsémhez és megpaskoltam a fejét.

- Jól vagy kölyök? – kérdeztem tőle, mire ő azt mondta, hogy persze, és épp most készülnek elfoglalni a sziklavárat. Ha ezt valami idegen látná, biztos mosolyogna, milyen okos és ügyes kisfiú, milyen szépen eljátszik. Csak ők nem látták azt, amikor kétévesen összevizelve és beszarva, a csikkek és a hamu közül válogatta ki a kenyérmorzsákat és tömte a szájába, mert éhes volt. Az anyánk meg idegen pasasok között feküdt ájultan a másik helységben. Gondolomn az eltelt évek alatt sem volt jobb a helyzet. Anyám és az öcsém nem velünk éltek. Engem a mama elhozott időben tőle, de már túl idős volt ahhoz, hogy Csabit is magához vegye. Mindig azt mondta, hogy majd nekem kell róla gondoskodnom és épp itt van az ideje, hogy én is a saját lábamra álljak, mert csak úgy tudom majd elvenni anyánktól a Csabit. Nyomasztott a teher. Épp hogy nagykorú lettem és máris kötelezettségeim lettek. Súlyos és éles kötelezettségeim. Nem akartam felnőtt lenni. Még azt akartam, hogy rólam is gondoskodjanak, hogy még odabújhassak a karok közé, és hogy nekem is jusson egy mosoly. Amikor az öcsém megszületett, ő volt a minden én meg a tíz éves kissrác, aki igazán megértheti, hogy most a kicsit kell szeretni és én nyugodtan játsszak a sarokban a játékaimmal. Annak idején gyűlöltem a testvérem. Elvette tőlem az ölet, a karokat, a melegséget. Cserébe megkaptam anyámat. Részegen, büdösen és szeretetlenül. Ami pozitív volt az egészben, az az volt, hogy mint említettem már, nem velünk éltek. De hó közepére mindig elfogyott a pénzük, akkor mindig ide jöttek, és nekem végem volt. De azon a karácsonyon már nem volt ilyen gondom. Túl voltam néhány kalandon, és hát Csabival is jó volt a viszonyom. Csak a mama szavai ne lettek volna!

                Ahogy végeztem az ágak díszítésével, kimentem a gangra a fehér szekrényhez és előkerestem a korábban oda rejtett ajándékokat. Széles mosollyal az arcomon szóltam oda mindenkinek, hogy lehet közelebb jönni, mert itt járt a Jézuska. Csabi volt a leggyorsabb és már szaggatta is lefelé a csomagolópapírt az egyik ajándékról, amikor viccesen rászóltam, hogy ha azt folytatja, akkor lesz egy szép kendője. Ezen jókat nevettünk, majd odanyújtottam neki a sajátját. Közben mama is beért. Köténye hófehér volt a sok liszttől. Nevetve adtam oda neki a félig kibontott kendőt és vártam a hatást. Öregesen, remegve vette kézbe a kendőt és csak nézte és nézte. Nem pillantott fel rám. Tudtam, hogy sír. Vártam, amíg lenyeli könnyeit, és megkérdeztem, hogy tetszik-e neki. Bár tudtam a választ, de azért jó volt hallani. Jó volt örömet okozni. Annyi csalódás után örömöt hoztam a házba. Átölelt és megpuszilt, és közben a fülembe súgta, hogy ő most nem vett semmit, mert hát úgy volt, hogy vesz, de nem várt körülmények léptek fel. Igen. A több üveg ital, az nem várt körülmény.

Aztán elém állt anyám és elkezdett követelőzni, hogy az ő ajándéka hol van. A fejemmel biccentettem az asztal felé, hogy ott van. Rá se néztem, mialatt bontani kezdte. Csak a csörömpölésre kaptam fel a fejem. A hó gömb szilánkokra törve szanaszét hevert a padlón. Csabi, mint rutinos túlélő, egyből az ágy alá mászott. Próbáltam higgadtan szólni hozzá, hogy feküdjön le, mert már elég sokat ivott az este. Káromkodva, habzó szájszéllel ugrott nekem. Lefogtam, majd lelöktem a fotelba. Iszonyatosan lassan teltek a következő pillanatok. Megdermedt minden. A csend olyanná vált, mint amikor a halálára készül az ember. Megfeszült. Aztán újra jöttek az események. Anyám felpattant az fotelból, én meg lendítettem a kezem, hogy lekeverek neki egyet, amikor valami éles dolog mart a bokámba. Az öcsém kezei karmoltak, miközben azt ordította felém, hogy én meg akarom ütni az anyját. Az a gyerek képes volt védeni azt a nőt, aki egész életében csak a nyomorúságot hozta rá. Leguggoltam hozzá és szelíden lefejtettem a kezeit a bokámról, majd kihúztam az ágy alól és épp átölelni készültem, amikor egy ütést kaptam az arcomra. Mondanom sem kell, hogy az anyám volt az. Mire felálltam, addigra kimenekült a konyhába. Nem az ütés nagysága fájt. Lenéztem a még mindig földön ülő Csabára és hidegen, szárazon azt mondtam neki, hogy menjen és foglalja el magát. Erre fogta magát és kiment az anyja után. Mit mondhattam volna neki? Hogy ne menj anyád után, mert részeg és bántani fog? Neki legalább volt anyja. Megint ott álltam egyedül, mint annyiszor már. Fogtam magam és csak néztem az ablakra dermedő jégvirágokat.

                Amint meghallottam, tudtam, hogy a konyhaszekrény dőlt el. A tányérok és a poharak csattanása, csörrenése nem hagyott kétséget felőle. Ordítva rohantam ki a konyhába. Mama a sarokban félig lecsúszva zokogott. Csaba játékai darabokra hullva, ő maga meg anyám alatt, aki épp fojtogatta. Nem gondolkodtam. Csak a beidegződött mozdulatsor működött. Ütöttem-vágtam anyámat, ahol értem. Már több sebből vérzett a feje és a szája. Valaki hátulról ütni kezdett. Visszafordultam és odavágtam egyet. Megint jött a csend és a benne lévő sóhajok, nyöszörgések. Aki hátulról megütött, az a testvérem volt. Most ott feküdt a földön az anyja mellett. Elegem van belőletek. Takarodjatok. Ezeket a szavakat mondtam szó szerint, majd az idegtől remegve bementem a szobába és magara csaptam az ajtót. Nem akartam semmit sem érzékelni. Túl fájdalmas lett volna mind. Ott akkor meg akartam halni. Nem tudom, mennyi idő telt el, de valamelyest megnyugodva kimentem hozzájuk, hogy hátha meg lehet még ragasztani a töréseinket. Isten a tanúm, hogy törekedtem rá. Anyám és a mama az asztalnál ült, de az öcsémet sehol se láttam. Kérdeztem tőlük, hogy hol van, mire mama azt mondta, azt hitte, bejött hozzám a szobába. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A félelem elkezdett lefelé áramlani az ágyékom majd a lábam irányában. Kirohantam a gangra és feltéptem a fehér szekrény ajtaját. Mondanom se kell, hogy nem volt benne. Kirohantam a fészerbe, de ott sem volt. Az utcára is kinéztem, semmi. Akkor valami halk nyöszörgést hallottam a fészer mögül. Ott állt az árvám mezítláb, egy szál pólóban a hideg hóban. Halkan nyöszörgött és a szeme csukva volt. Semmivel sem voltam különb, mint az anyja. Hagytam, hogy dühöm eluralkodjék rajtam és látjátok, gyerekek, szabadon is engedtem. Ezek olyan dolgok, hogy amíg az ember él, ott marják a lelkét legbelül. Olyan, mint egy soha be nem hegedő seb.

Az ölembe vettem, úgy vittem be a házba és az ágyamba fektettem. Két paplannal is betakartam , a kezeit meg leheltem, amíg arcomra nem tette őket. Nézett rám és mosolyogva mondta, hogy ugye tudom, még sosem engedtem be az ágyamba? Sose gondoltam így erre addig. Hogy ez mennyire fontos lehetett neki, és hogy ez mennyire fontos lehetett akkor nekem is. Megígérem neki, hogy ezentúl, ha nálunk lesz, akkor bújik bele az ágyamba, amikor csak akar. Aznap este velem aludt. Másnap reggel elmentek. Anyám rám se nézett. Arcán a gőg és a düh keveredett. Csabi még a sarokról is integetett felém. Akkor láttam őt utoljára. Januárban a mama meghalt. A temetésen anyám megint berúgott és megcsinálta a maga szokásos balhéját. Az öcsém addigra nevelőszülőkhöz került. Nem hozták el a nagyanyja temetésére. Anyám májusban halt meg. Rákos volt. Amikor diagnosztizálták, már a végső stádiumban volt. Ültem az ágya szélén és csak néztük egymást. Megígértem neki, hogy Csabit magamhoz veszem. Könnyezett. Akkor jöttem rá, hogy ez a nő szerette az öcsémet és talán engem is, még ha az ő különös módján is. Csabit augusztusban temettem el. Egy bányatóba fulladt bele, mert a nevelőszülők gondatlanok voltak. A temetésén nem sírtam.

 

                Hát így lett vége annak a dolognak, ami akkor, azon a szentestén tetőzött. Nyolc hónap alatt minden vérrokonomat elvesztettem Csak azért meséltem el nektek, mert azt szeretném, hogy tanuljatok belőle és ne kövessetek el olyan hibákat, mint én, ha felnőttök.

- Tata, ugye tudod, hogy nem teljesen úgy mesélted el, mint tavaly, sőt a tavalyit sem úgy, ahogy az azelőttit? – kérdezte nevetve Dávid
- Tudjátok, ez azért van, mert az emlékek olykor kabátokat húznak, meg piros pulóvereket, vagy épp levetik őket. Annyit mondanék még, hogy ez volt az utolsó mesém. Látjátok, az öreg kimesélte magát! – mondta mosolyogva. És ne feledjétek, tanulság mindig megmarad, nem igaz?

- De, de! – nevették el magukat az ikrek, és elvették a gallyak alól a hógömböt, majd felváltva rázogatták, miközben a kis temető makettot beterítette a kavargó fehérség. 
- Na, akkor most már ki lehet bontani az ajándékokat. És tudjátok mit? Én is kibontom, amit kaptam tőletek.

Azzal mindannyian kibontották az ajándékokat, és ott álltak a fenyőágak mellett összeborulva. Majd mikor a gyerekek már az asztal körül kergetőztek, az öreg még mindig lefelé nézett, ahogy egykor az ő mamája.

 

                Kopogásra lett figyelmes. Az ajtóban a fia állt. Megtörölte arcát, szívott egy kis oxigént, majd a fotelben ülve felé intett - hát te? Évek óta nem jártál ilyen mélyen ebben a házban. - Itt az ideje menni, kölykök! Menjetek előre és várjatok meg a kocsiban. – A srácok átölelték nagyapjukat, Geri még visszatette a helyére a hógömböt, majd az ajándékukkal a hónuk alatt kiviharzottak.

- Jól vagy fiam?

- Nem vagyok jól… apa.

Egyikük sem nézett a másikra. Az öreg az ablakon lévő jégvirágokat nézte, míg Róbert a padlót bámulta. Csak a mély lélegzet hallatszott mindkét oldalról.

- Beteg vagyok fiam.

- Tudom. Beszéltem az orvossal.

- Ez az utolsó karácsonyom.

- Azt is mondta.

- Bekapcsolnád? – intett fejével a lemezjátszó felé.

- Nem! – a válasz túlontúl is hangosra sikerült. Róbert úgy érezte, egy gát szakad fel benne és bár félt, mégse próbálta visszafolyatni a szóáradatot. – Örökké ezt kellett hallgatnom nekem meg anyának, minden egyes kibaszott szentestén. A könyökömön jön ki és elegem van, sőt már huszonéve elegem van az egészből. Érted apa? Az egészből. Abból, hogy sohasem játszottál velem és soha nem bújhattam hozzád. Még a redves ágyadba sem feküdhettem bele. – Róbert indulatosan az asztalhoz ment és felemelte a hógömböt.  – Láttam, az ikreknek odaadtad. Nekem sose. Miért? Miért?! Miért nem játszhattam vele, mint egy normális gyerek? Tudod, egyszer, amikor nem voltál itthon, beszöktem ebbe a szobába és a kezembe vettem. Két érzés kavargott bennem. Az, hogy végre, és hogy legszívesebben földhöz vágnám. És majdnem megtettem, csak bejött anya és elkérte tőlem. Érted? Nem elvette, elkérte. Te biztosan kicsavartad volna a kezemből. De anya más volt. Ő szeretett. És tudod, téged is. Amikor haldoklott, a tudtod nélkül bementem hozzá. Rólad mesélt. Zavaros, régi dolgokat, meg hogy olyan a szemem, mint az övé. Kié apa? Kinek a szemébe nem tudsz belenézni? – Azzal megrázta az öreg vállát és az arcához hajolt. – Azt kérdeztem, kinek a szemébe nem tudsz belenézni? Ki vagyok én apa? – Az öregre rátört a fulladási roham. Remegő kezével nem tudta megtartani a maszkot és az magatehetetlenül esett le a padlóra. Róbert még mindig csak meredt a sovány, ráncos arcba, majd amikor észlelte, hogy az apja fuldoklik, hirtelen elengedte, majd felkapta a földről a maszkot és ráhelyezte a szájára. Ahogy tartotta, az apja könnyei végigfolytak a kezén. Soha nem látta az apját sírni eddig a pillanatig. Úgy érezte, mindkettőjüket megalázta ezzel a kifakadással. Lassan vette el a kezét, úgy, hogy az ujjbegyei végigszántották az öreg arcát. Óvatosan, ahogy egy gyermeket simogat meg az apja. Egy darabig még némán térdelt a lassan megnyugvó, egyenletesen lélegző apja előtt, majd felállt és egy lépéssel ott termett a lemezjátszónál és bekapcsolta. Az ismert dallam talán a megszokottnál is jobban sercegett. Fejét nem mozgatva, szemével végigpásztázta a szoba belátható részét. Minden részletnél elidőzött kicsit. A szekrénynél, aminek tetejére volt téve a hógömb és mindig csak szenteste került le a dohányzóasztalra, a fenyőfaágakra, ami sosem adott neki akkora élmény, mint egy igazi karácsonyfa, az ablakra és a lepattogzó festékre, ami tán akkor volt utoljára lefestve, amikor még anya élt, az ágyra, ahová sosem volt neki szabad felmennie, a lemezjátszóra, ami harminc éve ugyanazt az egy dallamot játszotta, apja a fotelben, aki sosem szerette. Vagy talán mégis, csak kicsit másképp? Róbert felállt és odaállt az apja elé, majd felsegítette. – Gyere, apa, lefektetlek. Későre jár.  – Óvatosan döntötte meg az öreget majd a lábait is felemelve, vízszintbe helyezte. Nem takarta be, mert tudta, hogy ki nem állja a takarót. A karórájára nézett. Már úton kellett volna lennie. Ági biztosan ideges lesz, ha nem érnek haza időre. Már állt volna fel, amikor az öreg megfogta a karját.

 - Gyere, bújj ide egy kicsit. Ne, ne mondj semmit, csak bújj ide. – Róbert lába reszketni kezdett. Érezte, hogy nem ura végtagjának, csak úgy, amikor régen nagyon félt az iskolában, ha meg akarták verni a túlkoros osztálytársak. Erőt véve magán odabújt és fejét az apja vállára tette. – Fázom, fiam.

- Takarózzunk be, apa! – azzal magukra terítette a plédet.

- Majd kérdezd a fiaid, Robim. Ők majd elmesélnek neked mindent.

 

                A felakadt tű zaján is hallani lehetett, amikor az öreg utolsó lélegzetével távozott. Mintha egy megkönnyebbült feltörő sóhaj lett volna. Róbert úgy hagyta el a házat, mint az elmúlt években egyszer sem. Visszanézve. A gyerekek már unatkozva nyomkodták a kocsi műszerfalát, de amikor meglátták édesapjukat, mint a jó gyerekek, vigyázba ültek és csak a szemük csillogott huncutul.

Róbert beült a kocsiba, de nem indította el a kocsit. Csak nézett hol maga elé, hol meg a visszapillantóból a fiait. Az ikrek nem értették, hogy mi van, csak azt látták, hogy az apjuk szeme könnyes. Róbert a kézfejével megtörölte a szemét, majd szipogott egyet és hátrafordult a fiaihoz.  – Nagyapa nincs többé. Elment. Tudjátok, nagyon beteg volt. – nem is tudta hirtelen, hogy milyen reakciót várt volna a gyerekeitől, de biztos nem olyat, amilyet kapott. – Tudjuk – mondta Dávid. Már akkor tudtuk, amikor rólad is mesélt ma. – Megéreztük – bólogatott Geri.

 

                A temetés január 6-ra esett. Furcsamód elolvadt az összes hó, ami az ünnepek alatt esett. A hóvirágok a sáros föld és a matt füvek mellől virítottak. Nem sokan voltak. A családon kívül még két szomszéd, meg néhány kíváncsiskodó, aki amúgy is épp kint töltötte idejét. A gyerekek a zsebükben összegyűjtött szaloncukrot dézsmálták, amit a temetés előtti órában szedtek le az öreg házában lévő, egyre csak hulló fenyőágakról. Anyjuk próbált rájuk szólni, de Róbert egy intéssel jelezte, hogy hagyja csak őket. Az nagyapjukat nem zavarja, ebben biztos volt. Az elmúlt két hétben, sokkal többet tudott meg az apjáról, mint egész életében. Az ő két fia volt az a bizonyos kincsesláda, ahová az öreg elrejtette az emlékeit, az okokat és az okozatokat. Ma már nem úgy nézett az apjára, mint mondjuk két hete. Csak azt sajnálta, hogy kevés idejük maradt, de az a néhány perc mindent megváltoztatott. Elhatározta, hogy megkeresi a mama, az anya és Csabika sírját is, és ezentúl hozzájuk is olyan rendszerességgel kijár majd, mind az édesanyjához. Amikor az utolsó göröngy is a helyére került, zsebéből kivette apja hógömbjét és a leszúrt kereszt elé helyezte, majd átölelve feleségét meg a kölyköket, lassan elindultak.

- Tudtátok, srácok, hogy nagyapátoknak volt még egy titkos meséje, amit csak velem osztott meg és arra kért, hogy egyszer majd elmeséljem nektek? A megbocsátásról szól. Az önmagunknak való megbocsátásáról. 

jagosistvan•  2014. november 10. 18:55

Ádám ötvenöt

Ádám ötvenöt

 

            Furcsa volt a hely. Körbelengte valami szelídség, de nem annyira, hogy ki tudtam volna mondani azt: nyugi, nem lesz semmi baj. A nyitott folyosó udvar felőli végén álltál és onnan néztél hol rám, hol a kertre, ahol az égig érő fenyő állt. Nem értettem elsőre, mi lehet annyira fontos. Talán a tobozok, vagy az alatta elterülő rózsák? Nyugi, régen meglocsoltam őket. Nagyon régen. Én a szobám küszöbjén álltam, előre-hátra billegve rajta, várva hogy gyengéden a hátamnak ütközzön az ajtó. Még mindig nincs rajta kilincs. Mennyire féltem anno, hogy még azt is kicserélik és a falat már biztosan lemeszelték, eltüntetve róla a penészt és a posztereimet. És ott volt az a Radnóti idézet! Lélek vagyok. Élni szeretnék. A lélek igazi értelme, amit mégis számtalanszor dobtam sutba, akárcsak az elmúlt 40 évben az emlékeimet.

            Az a büdös nagy igazság, hogy nem tudom hogyan kerültem ide, nem tudom, te hogyan kerülsz ide, hiszen már 18 éve halott vagy. Fényképarcod van. Ugyanazok a ráncok, amik évről évre, éjről éjre, beleégtek a retinámba. Csak a szemed. Az, ami folyton változik. A fekete szemed. Hol rám néz, hol a kertre. Hol a kertre, hol rám.
Jó lenne körbejárni az összes helyiséget. Jó lenne, ha nem félnék attól, hogy másokkal is összefutok. A fejemben kóválygó halottak vannak. Összeizzadt ágy, meztelen lábnyomok a hóban, véres linóleum és kitört kerekű kerekesszék. Mindegyik halálos díszlet.

            Az előszoba ajtaja zárva. Mégis hallom a mögüle kiszűrődő, egyre erőteljesebb csepegést. A réz csap nem fogja sokáig bírni. Először a húggyal teli vödröt fogja kimosni a helyéből, majd a salétromos falat, végül el fogja önteni a konyhát és a folyosót is a rengeteg kibaszott víz. Kibaszott vér! Az egész ajtófélfa tele van vele.

            Ha félek, kamasszá vedlek, és nem fürdök napokig. Az ételmaradékokat az ágy végébe hányom és fejemre húzom a testnedvektől foltos párnát. Ne, ne gyertek be! Az agyam minden köbcentije lassan a tiétek. Csak ezt a kis szobát hagyjátok meg nekem, így ahogy van.

Ígérem, jó leszek. Úgy lesz minden, ahogy akarjátok.

            Közben rájöttem mért néztél felváltva a kertre és rám. Amikor kicsi voltam mindig azt mondtad nekem, hogy ha meghalsz, oda temesselek. Ne haragudj mama, de nem volt hozzá erőm.

 

 

2014. november 10.

hétfő  15:07

jagosistvan•  2014. február 13. 11:23

Éjjel (+18)

Éjjel

 

Minden erejét beleadva futott. Úgy érezte, hogy a folyosó magába temeti, ha nem éri el gyorsan az ajtót. Tiszta erőből tépte ki helyéből, s a lépcsőt hármasával szedve rohant le az udvarra. Nekitámaszkodva az öreg tölgynek lihegett. Úgy érezte, minden érzékszerve cserbenhagyta. Szemei előtt furcsa karikák járták sajátos táncukat, fülében meg mintha vonatfüttyök adtak volna koncertet. Elsőre nem is hallotta meg a feje feletti nyikorgást. Lassan felemelte fejét. Az öreg tölgy vastag ágáról egy szekérkerék lógott le és körbe-körbeforgott. Akárcsak a ráaggatott torzó és belek. A nyikorgás egyre hangosabbá válva nyelte el az utolsó sikolyt.

Nancy rémülten ült fel. Még ott visszhangzott sikolya és valami furcsa nyikorgás az agyában. Lába közé szorítva hálóingét fordult le az ágyról.  Óvatos mozdulattal, hogy ne keltsen zajt, lépett bele a papucsába, majd a konyhán keresztül kilépett a függőfolyosóra. Lehunyt szemmel próbálta élvezni a hűvös éjszakát és megmagyarázni önmagának, hogy az álmok csak álmok, és ami a fülében még mindig nyikorog, az még annak, a valóságba telepedett hozadéka. Gyönyörű a Hold ma éjjel, gondolta, miközben felnézett az égre. Olybá tűnt ring. Legalább is a hangja alapján. Nancy megmerevedett. De hisz a Holdnak nincs hangja! Érezte, ahogy a szeme tikkelni kezd a félelemtől. Erőt véve magán lenézett a bérház udvarára. A Hold fényétől minden ezüstben fürdött. Az elhagyott, mohás pingpongasztal, a cselédlépcső árnyas bejárója és a támla nélküli hinta. Valaki mesélte a házból, hogy régen még használható volt, de valami miatt idővel el lett hanyagolva, csakúgy, ahogy az egész udvar. A lakók teljesen elkerülték, csak az öreg Paul ült olykor a cselédlépcső végében bagóját rágva. Most ő sem volt sehol. Csak az ezüstös fény és a nyikorgás. Nancy megdörzsölte arcát, szemét, hogy valamennyire felfrissüljön. A fejében lévő hangot most már egy képpel is össze tudta kötni. A lengő hinta képével. A hintán volt valami. Valami kicsi, de ember formájú. Az eddig ökölbe szorított kezek elernyedtek. Hát persze! Biztos a srácok a harmadikról. Igen, biztosan ők lehettek. Egy műanyag babát helyeztek a hintára és most, talán a szél ringatja. Morbid, de érthető. Igen, vannak az egyetemen olyan srácok, akik agyilag nemhogy a középiskolát, de az általános nyolcat sem érik el. Most azért is lemegyek és leszedem onnan. Majd néznek holnap.

Mire a másodikról leért, addigra már mosolygott. Tudta, hogy feleslegesen pánikolt megint. A pszichiátere is megmondta, hogy sokszor saját magát lovallja bele a stresszes helyzetekbe. Az udvar ajtajának kilincse szinte ugyanúgy nyikorgott, mint a hinta, mikor lenyomta. Nem érzett semmi fuvallatot, semmi légáramlatot. A hinta meg csak lengett, mintha láthatatlan halott kezek lökték volna.  Már késő volt visszakozni. A hintán ülő test mintha megmozdult volna. Ekkor már tudta, hogy az ott nem műanyag baba és nem a srácok morbid vicce. A hintán egy csecsemő oszlásnak indult teteme volt, aminek a köldöksebéből sárgás vér szivárgott. Szája összevarrva, szeme kivájva. Az apró testet a saját beleivel rögzítették a hintához. Nancy falfehér arccal esett össze.  

jagosistvan•  2013. július 30. 15:12

Amikor még a Kacsa érezte a romantikát

Amikor még a Kacsa érezte a romantikát

 

Igazi vad féle. A barnás tónus, ami dominál. Barna haj (ami lassan őszbe hajlik), barna tekintet, barna bőr, barna szív. Valaha színesebb volt, mint talán mindegyikünk. Ma már fáradtan esik be a fészkébe, leteszi a betevőt, bont egy sört (ha jó napja van kettőt) és nézi, amit elé tálal az épp aktuális műholdas szolgáltató.

Én már ismertem ezt a jómadarat akkor is, amikor még színesebb tollal, fenekén tojáshéjjal, vérvörös és dobogó szívvel ott állt Szegeden, a Boldogasszony sugárúton. Remegő lábakkal leste a Rostás Andit, aki akkor a világ közepe volt neki. Az Andi jó csaj volt. Tizenhárom éves (csakúgy ahogy én) és mosolygós. Kacsa is mosolygott. Mind a tizenöt évével.  Még volt miért. A csalódások még csak ezután következtek be az életében. Szóval ott állt a Markovits és a Boldogasszony sarkán. Honnan tudom? Ott álltam mellette. Azt hiszem ott láttam először rajta a csibész tekintet mögötti mást. Lestük a sarokról a nagyon nagy Ő-jét. Aztán egyszer csak megjelent az Andi. Odafütyültünk neki és irány haza Vásárhelyre. Nagy utazás volt, de megérte.

Felvetődik a kérdés, hogy miért mentem vele? Azért mert a barátom volt és megkért rá. Most is mennék egy szóra, pedig már hónapok óta nem láttam. Én beköltöztem Szegedre, ő kiköltözött Kishomokra. Mindketten megöregedtünk, más felé vitt az életünk. De azok az évek (a nyolcvanas) örökké belénk égett, mint egy bizonyságtetoválás. Jó lenne még egyszer kiülni a parkba, megnézni a fába rótt szerelmeket, üstben vinni át a vizet a töltésen és álmodozni lányokról. Ma már biztos nem férnék be azon az ablakon ahol közlekedtem, mivel Donel a németjuhász nem engedett be az ajtón. De már nem is kellene. Nincs Donel, nincs kisszoba és mi sem vagyunk. Átalakult a világ és benne mi is. De egy dolgot bátran állítok. Ott, Szegeden a sarkon a Kacsa érezte a romantikát. Éreztem én is. 

jagosistvan•  2012. augusztus 3. 09:31

Idáig jutottunk

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom