Prózák és kalandok

Ő az? 

Csak nézem és látom; nem érti. Nincs az az isten (pedig neki van), aki megértetné vele a helyzetem. Elmondtam neki mindent. Azt, hogy negyedik napja nem ettem, harmattal fedett padon ébredek, két napja nem tisztálkodtam, és hogy a fiamat se láttam már egy hete. Figyelem arca rezdüléseit. A tanácstalanság láthatólag pozíciót keresett. Szemeivel olykor félrepillant. Gondolkodik. Valami okosat és egyben biztatót kellene mondania nekem. Látom ebből semmi sem lesz. Pedig hatalmas betűk hirdették itt a Kossuth tér kellős közepén: Ha tanácstalan vagy és elveszett, térj be hozzánk. Nincs olyan gond, amelyen Istennel együtt ne segíthetnénk. Szép kis bódé. Olyan kis kétszemélyes. Isten már be sem férne. Talán azért nincs most se itt. A pásztor még mindig gondolkodik. Én közben nézem az asztalon felejtett mézes puszedliket. Szívesen beleharapnék az egyikbe még azon az áron is, hogy tudom, talán fájdalmat okoznék vele a lyukas fogamnak. Még mindig gondolkodik. Majd hosszan rám néz. Lassú mozdulattal nyúl az ásványvizes palackjáért. Körbeforgatja maga előtt és a címkéjét vizslatja. Húzza az időt. Végül a szájához emeli és kortyol egyet. A megnyújtott időben külső pillantásokat állok. Érdeklődő és lekicsinylő szempárok a térről. Kirakatember lettem. A nagy felirat alatt a kis bódé reklámarca. - Isten segíteni fog önnek, csak hinnie kell.

Egyenesen a szemembe mondja. Végül megtalálta azt a pozíciót, amellyel úgy tud elém állni, hogy hiteles maradjon. Csak egy szó: Isten. Vele mindent meg lehet oldani. Ő az, aki segít nekem is, amikor nem engedi majd, hogy a kukából kivegyem a megrágott sós perecet. Nem a büszkeség. Ő az, aki segít majd bevennem a mérgeket. Nem az elkeseredettség. Ő az, aki megment talán a haláltól és nem a Magdi. Ő az, aki segít abban, hogy a fiammal együtt lehessek újra. Nem a szeretetem. Ő az, aki emberré hagyott és nem a túlélő ösztönöm. Ő az, aki miatt szeretnek még páran. Nem magam miatt. Ő az, aki újra Ági karjaiba tolt. Ő az?

 

 

2011. november 20.

 

vasárnap  9:45

Csolika

 

Aznap esett. Nagymamám kikísért a kapuba, megpuszilt és útra bocsátott. Az iskolatáska ütemesen ringott a hátamon, ahogy a közeli bolt felé igyekeztem. Minden nap kaptam egy tízest. A boltban rutinosan kerültem ki a nehézkesen mozgó nagymamákat, a gyermeküket karjukon hordó anyukákat, a reggel már italszagú apukákat. A szokásosat vettem. Fél liter tej (négy forint hatvan fillér), két kifli (darabonként egy forint húsz fillér) és túrórudi (két forint nyolcvan fillér). Nagyon szerettem a túrórudit. Azt a túrórudit. Sötétbarna csomagolás… étcsokival bevonva. Néha még most is úgy érzem, hogy itt van az íze a számban.

 

    A boltból kifelé jövet kiharaptam a tejeszacskó sarkát, és menet közben két kifli falat között oltottam vele a szomjamat. Akkor még nem szerettem az ultrapasztőrözött tejet. Akkor még volt másmilyen is. Mire Csolikához értem, a reggeli le volt tudva. A rudiból az utolsó falatot lenyelve nyomtam meg a csengőt. Csolika kijött és fanyarul mosolygott. Mindig így mosolygott. A legcsenevészebb gyerek volt az osztályban. Sőt, megkockáztatom, az egész iskolában. A világot azért nem mondhatom, mert akkor már láttam egy képet az afrikai éhezőkről. Az egyik kisfiú száját legyek lepték. Ez a kép ma is bennem van. Csolikáét inkább szotyihéjak díszítették. Amikor kértem tőle, mindig csak egy szemet adott. Ebből is látszódott, hogy Csolika nagylelkű volt. De Csolikát ilyennek szerettem. Fanyarnak és smucignak. Így játszottunk nagyokat együtt. Volt egy prizmája, amivel nyolcfelé törtük a Nap fényét. Azt játszottuk, hogy mindegyik kis színes fény egy-egy külön naprendszer. Ezeket krétával be is karikáztuk a járdán.

 

    Csolikánál aznap reggel is nála volt a prizma. Nem közölte velem, de tudtam. Rácsapott a zsebére, miközben villant a fanyar mosoly.

 

    Elindultunk a suli felé, miközben azt tervezgettük, hogy melyik naprendszert hódítjuk ma meg. Ahogy a Kalap és a Marx utca sarkára értünk, egy nagyobb embertömegre lettünk figyelmesek. Mi is, mint minden kíváncsi gyerek, egyből belerohantunk a sűrűjébe. Egy embert álltak körül. Egy letakart, halott embert. Csak a cipője lógott ki a nylon alól. Azt hittem sokkot kapok a helyszínen. A cipő szakasztott olyan volt, mint a nagyapámé. A gyomrom émelyegni kezdett és forgott velem a világ. A combomba olyan gyengeség költözött, mint előtte még sohasem. Egy idősebb bácsi támogatott a közeli kúthoz, ahol megmosták Csolikával az arcom.

 

    Nem tudtam felfogni. Viszont több gondolat is elkezdett cikázni a fejemben. Nagyapám éjjeliőr volt egy KTSZ-nél. Most esett le, hogy nem jött haza. Nem hozott nekem semmi könyvet sem, és a totótippjeit sem mutatta meg. Akkor úgy éreztem, hogy én láttam utoljára a nagyapámat. Még ha halva is, de én láttam. Az iskolában senkihez se szóltam. Nem akartam. Hagyjanak fájni. Hagyjanak emlékezni. A tanárok egy idő után észrevették, hogy valami nincs rendben velem és hazaküldtek. Féltem hazamenni. Féltem a sok rokontól, akik valószínűleg már ott sírtak nagymamám körül. Végül is nem mentem haza. Kiültem a közeli térre (mint annyiszor már azóta). Néztem az elrobogó szürke autókat, a szürke házakat, a szürke felleget, a szürke lábamat, ahogy himbálódzott a padon. Szürke volt minden. A világ, az érzés, ami körbefont. Talán Csolika nem, aki a maga halványabb szürkeségével kitűnt a környezetből, amikor megjelent a padnál. Nem néztem rá. Kezembe nyomott egy darab szotyit, majd felsegített, és hazakísért. Nem tudom hogy talált rám, miként azt se, hogy tudta -e pontosan, mi nyomja a lelkemet, de ott volt.

 

    Már sötétedett, amikor hazaértem. A konyhában égő villanykörte körül apró szárnyaló rovarok keringtek. Nem tűnt fel senkinek sem, hogy későn értem haza. Csak egyvalakinek. Egy sánta, bagószagú öregembernek. A nagyapámnak. Átölelt, de nem szólt semmit sem. Akkor fogtam fel, hogy egy hús-vér nagyapát szorítok magamhoz, aki lélegzik, és füstöt fújt a fejemre. Azt hiszem, az volt az egyik olyan pillanat, amikor nagyon szerettem őt. Ekkor kilenc éves voltam.

 

    Nagyapám azon a reggelen tehát nem halt meg, csak egy kicsit tovább időzött a kocsmában, mint ahogy általában szokott. Csolika meg, maradt ugyanolyan, mint volt. Vékony, fanyarmosolyú és smucig. Pont olyan, amilyennek én szerettem.

5. A szegedi találkozó – 2008. augusztus

 

Szóval, négyen voltunk kezdetben. Aztán kicsúszott kezünkből az irányítás, és azt vettük észre, már nagyobb dolog lesz ez, mint egyszerű baráti eszmecsere. Úgy éreztem, nekem is vinnem kell valakit magammal. Egyből Ági jutott eszembe. Miért is? Mert a tanárom, aki szereti a verseimet, mert szegedi, mert már barátomnak is tekinthettem akkortájt. A találkozó időpontja délután öt óra volt, a múzeum előtt. Mi Ágival már háromkor összefutottunk és pár pohár sör illetve bor társaságában múlattuk időnket.

A gyülekező után csináltunk néhány gyors képet, majd elindultunk a sörkert felé. Lehetett érezni mindenkin, hogy egy kicsit feszült és kíváncsi, de ettől függetlenül jó kedélyű társaság gyűlt össze.

Hosszú asztalok mellett ment a téma mindenről. A költészet vívmányairól Für Janónk áradozott széles mozdulatokkal. Volt még politika, románc, élettapasztalat átadás, villamossínre való kifekvés, kocsmák záróráig, szavalás idegen hölgyeknek, titkos érintés az asztal alatt, affér a villamosmegállóban, rókázás az út mentén. Hajnalban lángosevés. Egyszóval, minden ami, egy költőtalálkozón dukál. Itt születtek meg az első valódi barátságok és ellentétek is. A végén megegyeztünk, hogy egy hét múlva Hajdúdorogon újra találkozunk.

 

6. Lírikus képzelgés – Hajdúdorog, 2008. augusztus

 

Még a nyár elején neveztem be erre a pályázatra. Nem vártam semmit sem. Csak elküldtem kedvenc versemet. Az okos ember a legjobbat küldte volna.

Meg is lepődtem, amikor Bero közölte velem, hogy készüljek, mert benne vagyok a legjobb húszban és felolvassák majd a versemet.

A szegedi találkozó után egy héttel még a sebeimet nyalogattam, így hát megfogadtam, nem iszom. Az akkori párommal, Idával, Barbarával és Alexszel indultunk útnak. Egy szép és igényes kisváros fogadott az út végén.  Azért azt itt meg kell jegyeznem, hogy előtte még megálltunk Hajdúböszörményben is Für Janó barátunknál. Janó igazi házigazda volt. Étellel, itallal kínált bennünket. Köszönjük barátom. Kitettél magadért.

Tehát amikor megérkeztünk Dorogra, már jó páran úgy köszöntöttük egymást, mint régi cimborák. Huncut kacsintások és vállveregetések közepette zrikáltuk egymást, persze csak barátilag. Ezen a napon megint csak bővült ismerőseim száma. Itt találkoztam először Juhász Magda nénivel, Budai Zolkával, a kis különc gyerekkel, na meg Jeles Erzsébettel, aki felolvasta a Csokiházamat. Egyébként itt döntöttem el azt, hogy ezentúl nemcsak magamnak írok, hanem minden embernek, akik fogékonyak rám. Történt ugyanis, hogy az állófogadás közepette, egy hangra lettem figyelmes, aki azt ismétli egyfolytában, hogy a Csokoládé ház szerzőjét akarom. Ott fogtam fel, valójában, mekkora hatással van emberekre az, amit és ahogyan írok. Egy idegen nőnek adtam ott akkor aláírást, csak azért mert alkottam valamit.

A afterpatyt kihagyva, gondolataimban mélyedve utaztam haza. Akkor és ott boldog voltam.

 

 

 

7. A baráti találkozó – Poet háború – Gazsi visszatér

 

2008. október 23.

Több minden miatt is emlékezetes. Esőben róttuk le tiszteletünket az 56-os hősök előtt. Majd baráti találkozó Dunaharasztiban Holdsugáréknál. Nekem olyan volt, mint a vihar előtti csend, amire persze csak később jöttem rá. Talán ez volt az egyetlen olyan találkozó, ahol nem igazán éreztem jól magam. Nehogy félreértsen bárki is, nem a vendéglátással volt a gond. Egyszerűen feszültséget éreztem. Néhány ember azzal a céllal jött el, hogy majd megmondja nekem, nekünk a frankót. Nincs is ebben semmi baj addig, amíg én is beleszólhatok. De itt már levajazott ötletek kerültek terítékre.

Nem kell sokat várni. Az első nagy poet háború kitört. Megalakult az első triumvirátus. Marie, Bero és én. A túloldalon is igen jól csengő nevek, amiket szándékosan nem akarok említeni és ezzel megbántani őket. Valahol mindenki a saját igazát, érdekét védte. Virtuális égiháborúnak tűnt az egész. Keserves győzelem volt. Részemről kínzó bűntudattal. Az akkori veszteségek: szebarb, sodrelap és neje ill. fürjanó. Sebeket nyaldosott még Holdsugár és valljuk be, így férfiasan, én is.

Na, ekkor tűnt fel újra, Gazsibá. Ő is régi motoros volt, de egyszer már itt hagyott bennünket egy kisebb affér miatt, tehát visszajött. A romokra felállva támadásba lendült. Belemart szinte mindenkibe. Pontos, kegyetlen harapásokkal az egóra célozva. Szinte nem volt olyan ember, akinek ne húzta volna le a versét. Persze azért volt ilyen. Marie és Bero egyből védelmi alakzatba állva próbálta menteni a menthetőt. Valljuk be, nem sok sikerrel. Ekkor én már nem vettem részt a csatározásokban. Több okból sem. Elfáradtam, csömöröm lett és Gazsibát szerettem. Gazsi, véleményem szerint az egyik legeredetibb figura az oldalon. Kemény és igazságos, kivéve, amikor nem hagyják, hogy nézze a hetihetest. Akkor csak kemény(kedik).

 8. „Poet ékkövei” beszámoló (szigorúan szubjektíven)  

 Péntek este már úgy tértem nyugovóra, hogy már a következő nap járt a fejemben. A „nagy” nap. A „Poet ékkövei” antológia bemutatója. Egész éjjel forgolódtam, nem igazán tudtam aludni.

   Reggel öt körül keltem az ágyból, és elvégeztem a korai rutin-dolgaimat. Lélekben már úton voltam Hajdúdorog felé.

   Úgy nyolc körül már rám csörgött Barb, hogy minden klappol-e, és hogy ott leszek-e náluk a megbeszélt időpontban. A válasz természetesen igen volt. Ahogy pakoltam a hátizsákban az útravalókat, ismét megcsörrent a telefon. Ezúttal Ági hívott, hogy hamarabb érkezett Szegedről és már itt van Hódmezővásárhelyen. Megbeszéltük, hogy Barbéknál találkozunk, úgy jó húsz perc múlva. Összeszedtem a maradék cuccomat, a pénzt a farzsebbe vágva elindultam hosszú utam első rövidebb szakaszára.

   Ahogy fellifteztem a nyolcadikra, Barb már nyitott ajtóval várt, és így már a lépcsőházban megcsapott a kávé illata. Az én kedves földim megmutatott egy próbatermi verziót a versemből, amit Zsolti, Barb férje zenésített meg. Hát mit mondjak… a hideg rázott tőle. Kőkemény tökös rock!!! Rövid beszélgetés után kiadtuk az ukázt, hogy irány Szentes, ahol átszállunk majd Alexhez és az ő kocsijában folytatjuk az utunk tovább. Addig Zsolti, fuvarozott minket. Az Alexszel való találkozás előtt még betámadtuk az egyik szupermarketet, ahol feltankoltunk viszkivel, pogácsákkal, chipsszel és üdítővel.

   Alexszel egy benzinkúton volt a találka, ahol egy rövid cigiszünet után el is indultunk meghódítani a Hajdúságot. A csapat tehát elindult. Alex vezetett, én az anyósülésen foglaltam helyet, míg Ági és Barb hátul ücsörögtek. Egy nagy lendülettel egészen Martfűig gurultunk, ahol ismét egy kis pihenőt tartottunk. Itt már dőlt belőlem a hülyeség. Hiába, no, a viszki megtette a hatását. Közben azért Alex is hozta a „formáját” és kijelentette, hogy az összes nemi erőszakot elkövető embert halálbüntetésre ítélné. (Valljuk be, lehet, hogy igaza van.) Ahogy teltek a percek, fogytak a kilométerek és a viszki, egyre jobb lett a hangulatom. Pláne hogy Ági is kezdett besegíteni a skót felföldi ital elfogyasztásában. Közben a fejemben végigfutottak a nevek és az arcok, akikkel találkozni fogok. Sokukat már személyesen is ismertem korábbi találkozókról. Janow komámra gondolva már elkezdtem nevetni magamban. Úristen! Ha csak fele annyira fogunk berúgni, mint a múltkor Pesten, akkor is romba döntjük Dorogot. Marie-val szinte ugyanez a helyzet. Mindig elnézem azt a csöpp kis nőt és elképedek. Hogy szorult bele ennyi mosoly és szeretet. Na, meg, hova fér az a sok pia, amit majd belé fogok önteni. Elmélkedésemet Barb szakította félbe azzal, hogy sms-t küldött a Fürjanó és lehet, hogy nem jön. Abban a pillanatban rácsörögtem és biztosítottam arról, hogy neki is ott a helye úgy, mint bármelyik ismerősömnek, aki megtisztel azzal, hogy eljön a kötet bemutatójára.

  Megbeszéltük Janóval, hogy a zöldséges üzleténél találkozunk. Egy órán belül oda is értünk. Még életemben nem ettem olyan kiwit, mint ott az üzletben. Vese alakú volt és háromszor akkora, mint a normál rokona. Közben Bero már a túloldalról integetett, hogy jó lenne haladni, mert kezdődne az előadás. Aktív ivás és kiwi zabálás után nagy nehezen nekiindult a csapat, Für úrral kiegészülve a város könyvtárába, ahol már gyülekeztek a költészet mesterei. Ott várt már Dobos Józsi, meg Zsolami cimbora a szüleivel. A többiek már bent gyülekeztek. Nálam itt már a maligán-fok a tetőpontra hágott, és amikor megláttam Janow komámat, onnan már nem is vettünk le a gázból. Valamilyen oknál fogva (ne is kérdezzétek, hogy milyen, mert nem emlékszem) bebotorkáltam az előadóterembe, ahol volt szerencsém néhány jó szót váltani Serfőző Attilával, aki a 7torony irodalmi portál főszerkesztője. Jó arc a csóka. Igaz, ezt nem itt fedeztem fel először, mert két hete már összefutottunk Debrecenben a tornyos talin. Attila igazi úriemberként viselkedett. Bemutatta nekem a csinos feleségét, és nem itta meg a piámat. Szerénységemet igazolván az első sorban foglaltam el egy ülőalkalmatosságot. Mellém csaptam Janow komámat, így legalább biztos volt a jó hangulat még akkor is, ha esetleg elunnám magam. Bár ilyen nagyon ritkán fordul elő.

  Az ünnepséget Bero barátom konferálta fel hibátlanul és jól. Majd Athos tanítványa, a „Kicsi” csapott bele a húrokba néhány szám erejéig. Ezt követte az ékkövesek egy-egy versének felolvasása. Jó volt hallani őket. Ismét nem bírtam magammal és a versem felolvasása után odaszaladtam az előadóhoz és megpusziltam. Hiába, no, a lopott csókok a legédesebbek. Na, meg Zsolami cseh itókája. Az se volt kutya.

  A rendezvény után elfoglaltuk a rezidenciánkat. Jó kis kolesz volt, egy totál jó arc gondnokkal, akinek sajnos nem volt sült oldalasa. Pedig ettem volna szívesen. Itt meg kell még említenem Marie-t, aki összemérte lába méretét FürJanóval és Alexszel. Nem semmi látvány volt, az már biztos. Ezek után átöltöztem és azt terveztem, hogy megyek a többiekkel a pizzériába, de valahol hiba csúszott a számításba és kedvenc dorogi könyvtárosomnál, Erzsikénél kötöttem ki többedmagammal.

   Erzsike, mint egy jó házigazdához illik, egyből itókával kínált, amit gyorsan elfogyasztottunk Athos barátomnak szánt keserű likőrével egyetemben, miközben Piramist énekelgettünk. Ezek után lett egy kis képzavar…Ugyanis fogalmam sincs, hogy hol és hogyan szálltam be FürJanó furgonjának hátsó részébe. Amikor kiszálltunk, (azt hiszem Hajdúnánáson) már megint szomjas voltam.

  Egy jó kis kricsmibe mentünk, ahol a Hypo nevezetű banda nyomott feldolgozásokat illetve saját számokat. Jó hangulatot csináltak, csak rövid volt és rettentő gyengén játszották el az Eddától a „Minden sarkon”-t. Itt már folyt tivornya ezerrel. Alexom is már csak vigyorgott, mint jóllakott napközis az oviban. Bero, mint jó házigazda, mindenkihez odament egy-két szó erejéig. Legalább is így rémlik. Marie gesztusa majdnem könnyeket csalt a szemembe azzal, hogy nem felejtkezett meg a szülinapomról. Így utólag is köszönöm az ajándékot Marie. CUPP! Vadrózsa kellemes meglepetés volt nekem. Azt mondta, beszélgettünk is. Elhiszem neki. Athos meg a „fia”, Kicsi, nagyon jó arcok. Zsolami meg egyszerűen csúcs volt, ahogy táncolt. Őt csak Janow komám múlta felül fergeteges retro táncaival. Barbbal majd halálra röhögtük magunkat. FürJanó költő úrtól most nem nagyon hallottam a „kettős pont” elméletét –  szerencsére. Alex, mint egy igazi vidám mackó úgy vigyorgott egyfolytában. Főleg amikor Vadrózsa közelében tartózkodott. Ági hozta a kötelezőt. Nőies volt és elragadó partner mindenben.  A vége felé már annyira megártott az alkohol, hogy még táncra is vetemedtem Erzsikével. Na, ez volt nálam a jel, hogy közeledik az eszméletvesztés ideje. Itt megint képkiesés…

  A következő emlékem hogy koedukálttá tettük a szállásunkat. Csajok, pasik vegyesen ültünk az ágyakon és hülyeségeket beszéltünk, és próbáltunk megbirkózni a maradék borokkal. Hogy honnan kerültek elő, fogalmam sincs. Körülbelül hajnali négykor tántorogtam el a saját szobámba, ahol kalandok közepette elalhattam egy kis időre.

  Amikor felriadtam úgy hét óra fele, Barb már kint ült a folyosón. Elhatároztuk, hogy meglepjük Janow komát egy kicsit. Amint beléptünk, észrevettük, hogy a Kicsi már fent van, de a Haligali táncművész úr még horpaszt százzal. Ekkor belém bújt a kisördög, - mint mindig, amikor másnapos vagyok – és elcsórtam a Janow cipőjét és a mosdó feletti lámpaburára tettem. Közben Janow felébredt, és majd összepisiltem magam a röhögéstől. Ugyanis első mondta az volt: Van egy kis piátok? Nem az, hogy hol vagyok, vagy valami, hanem egyből a pia járt az eszében. Nem semmi csóka, annyi szent.

  Ekkor hirtelen rám tört az éhség. Javasoltam a többieknek, hogy keressünk egy olyan helyet, ahol enni tudunk. Találtunk. Olyat, ahol csak inni tudtunk. No, nem baj. A sör tulajdonképpen folyékony kenyér. Közben minden helyi lakost megállítottam, hogy tényleg olyan misztikus város ez, ahogy a Bero mondja. Rájöttem valamire. Dorog túl van misztifikálva, Berót meg a kutya sem ismerte. Illetve ez nem teljesen igaz, mert volt egy fazon, aki azt mondta, hogy ő ismeri. Erre megkérdeztem tőle, hogy arra a szőke rövid hajú srácra gondol-e, akire én. A válasz igen volt. Na, erről ennyit. Ugyanis Bero hollófekete és félhosszú hajú srác. Tényleg ismerte… Na, szóval a kis csapat összeállt, hogy folytassuk azt, amit hajnalban félbehagytunk. Ági, Barb, Janow, Kicsi és jómagam. Később csatlakozott hozzánk Marie is. Nagy sörözések közepette eszméket cseréltünk, majd korsókat loptunk. A törpe csapos utánunk loholva adta a világ, vagy legalábbis Dorog tudtára, hogy elloptuk a korsókat és azonnal vigyük vissza. Vitte a fene. Még itthon sem, nemhogy Dorogon. Janow, mint úriember visszament és kinyögte a korsókként elkért kétszáz forintot. Nevetséges volt.

  Kanyargós léptekkel bebotorkáltunk a szállásra, ahol azért még lepisiltem egy macskát, és nagy búcsúzások közepette elváltunk egymástól. Barb, Ági és én beültünk Alex mellé és elindultunk a megszokott életünk felé. Néha behorkoltunk, néha megálltunk útközben, de szerencsésen hazaértünk.

  Megint szép emlékekkel gazdagodtam. Jó volt látni a már ismert arcokat, és jó volt újakat is megismerni. Azt hiszem, hogy nagyon jó emberekkel töltöttem a hétvégét. Olyanokkal, akik hasonló problémákkal küzdenek, és ha nem is látszik elsőre, de a lelkünk is hasonlóképpen működik. Van köztünk hiperaktív, diktátor, alkoholista, mindent tudó költő, komplexusokban szenvedő lelki sérült, őrült gitártanár, jó fej tanítvány, „furcsa” tanárnő, skizoid külsővel rendelkező férfiú, nőgyűlölő fajgyűlölő, monitorharcos és még sorolhatnám.

  De van egy közös dolog, ami összeköt bennünket. Verseket írunk, és ezáltal tisztulunk. Ki jobban, ki kevésbé. Hiszem, hogy mindannyian megtaláljuk egyszer azt, amire / akire vágyunk. Álmodni szabad és kell is. Egyet tudok: Én még/már álmodom…

Folyt. köv.

Ízek

 

     Friss volt. Az márványasztalon már ott hevert a tányér. Az ablakon át beszűrődő fény porcelánfehér reggelt varázsolt a helyiségbe. Apró nesztelen mozdulatai, mint tejfehér arca, óvatos lelket sejtetett. Adni akart, mert viszonzást remélt. Törődést és simogató pillantásokat. Lassú mozdulatai groteszk látványt nyújtottak, ahogyan ellentéte volt a sistergő kávéfőző és az ébredő város, sietős zajának. Kezében a kés hidegséget árasztott. Ujjai hófehéren tapadtak a pengét burkoló fa nyélre, miközben rezignált mozdulatokkal szeletelte a tűzpiros almát. Szép és életre való alma volt. Egykor, fája legszebb éke lehetett. De levette, mert úgy érezte, valamit adnia kell. Ahogy leszakította, hallotta „azt˝a sikolyt, amit már álmaiban ezerszer átélt.

     A kés könnyedén szelte az alma húsát. Nedve alig láthatóan fröccsent szét az asztalon. A nő gyönyörű arcán kesernyés mosoly bontakozott ki. A felismerés, hogy halálból terített csak hogy élni tűnjön, elkeserítette. De még mindig jobb a keserű pirula, mint a semmi. Kecses ujjaival a nyakában lógó rózsamedállal játszott. Ösztönös mozdulat volt. Gyermeki.

Amikor felkelt mellőle, egy pillanatig azon tűnődött, hogy érdemes lesz-e ez a nap. Érdemes lesz-e arra hogy megélje. Az éjjeli élmény talán nem ér annyit. Talán...

Azután döntött. Pilláival letakart szemét, ujjaival megdörzsölve hagyta magára az alvót.

A sikoly, ami elhagyta ajkát, idegenül csapódott szerte a süket világ repedései közé.

 

     Álmosan ébredt, de elégedetten és tele reménnyel. A meleg takaró és ágya illata még őrzik az éjjeli ének boldog dallamát. Kezét a feje mögé téve, révedt a semmibe. Oda, ahol minden élt. A vágy és a lélek akarata egybeforrt. Elmosolyodott. Kezét lassan maga mellé engedve, keresni kezdte azt, akire mindig is vágyott. Helyén, csak a gyűrt lepedő selyemszálai fogadták.

     Hirtelen arra eszmélt, hogy fázik. Nem értette. Elméletileg nyár volt. Lábát visszahúzta a paplan alá, és felkönyökölt. Furcsán érezte magát. A környezet mintha megváltozott volna. A szoba sarkaiban pókhálók sorakoztak, benne kiszikkadt legyekkel. A lemez, amire még tegnap este táncolt, ma már porlepte bakelit korong volt csak. Baljós gondolatokkal lépett le az elkorhadt parkettára. A mennyezeti repedések közül mintha valami gyászindulót fújt volna a megdermedt pillanat. Félt. Nem először életében, de ennyire még sohasem.

     Pőrén állt egy darabig, majd elindult kifelé a szobából. Talpába belemart a jéghideg csempe megrepedt mintázata. A látványtól lemerevedett. Az asztal mellől egy gyermek mosolygott rá. Rozsdás vasfogai között ráncos alma falatok váltak szinte péppé. Kezében egy letört fülű csészében, savanyú kávé hideglett. A gyermek egykedvűen felállt és a hűtőszekrényhez lépett, majd kivett belőle egy letakart tálcát. Ártatlan tekintettel helyezte le az asztal közepére, az elcsorbult üvegpohár mellé. A férfi közelebb lépett és leemelte a dohos konyharuhát a tálcáról. Alatta egy ököl nagyságú hófehér cukormázzal bevont valamit látott. Porcelán szívre emlékeztette. Tetejét egy rózsa medál díszítette.

A fiúcska intett, mint aki hozzá van szokva ahhoz, hogy szavak nélkül is értik. Ez valóban így volt. Ő is megértette. Lassú mozdulatokkal nyúlt a villa után, s miután kézbe vette bedöfte a szívbe. Érezte amint a villa nehezen, de egyre mélyebbre hatol. Hallotta, ahogy a szakad, majd végül megadta magát. A villa által szúrt lyukakon eleinte sárgás, majd később piros lé kezdett szivárogni. A torkán keserű epe jött föl. Nem merte kiköpni, inkább visszanyelte. Félve a fiúra nézett, aki megint csak intett. Mintha arra késztette volna, hogy nosza, fogd a kést is barátom és szelj egy falatot nekünk.

     A kés nyomán már fröcskölt a vér, ahogy izomból elkezdte szeletelni a szívet. Az első falat a gyermeké lett. Lassan ízlelgetve vette a szájába. A nyers hús ropogott a vasfogak alatt, miközben rámosolygott a férfira. Az állán végigcsorgó szaftot kézfejével törölte le, majd a férfi felé biccentett. A férfi a szájához emelte a villát.

     Émelygős íze volt. Valaha talán édes is lehetett épp úgy, mint az a csók tegnap. Milyen messzinek tűnt már az éjszaka. Elég egy pillanat hogy minden megromoljon. Egy rossz mozdulat vagy gesztus, amit fel sem fog az ember. A perc örökkévalósággá éppúgy válhat, mint egyetlen röpke pillanattá.

 

A sikoly befelé tört. Ereket, izmokat repesztve egészen a lélek apró zegzugaiba. Némán és lélekölőn.

 

 

2010. február 28.

vasárnap  9:41

Na alvás! (Ajtó a kétségre)

 

 

Pszt! Nyugi. Csak álmodtál megint. Ez még nem a valóság, még nem. Még nem hagyott magadra. Higgy nekem, még gondol rád és hiányzol neki, ha nem vagy mellette, érzem. Megértem azt, hogy félsz.

 

Már akkor is féltél, amikor még el sem kezdődött. Emlékszel? A magabiztosság álarcában tetszelegtél, miközben minden vágyad az volt, hogy a lábai elé vesd magad. De akkor is erőt vettél magadon, és megtetted az első lépéseket. Igaz, hogy bizonytalanul, de megtetted, és ez a fő.

 

Később érezted, hogy egyre közelebb kerülsz hozzá, minden egyes pillanatban. Egyre nagyobb szeleteket vágtál neki gondolataid élménytortájából. Izgatottan figyelted a gesztusait, a jeleket, hátha felismersz benne olyan dolgokat, amelyeket magadban is megtaláltál. Emlékszem, mennyire óvatos voltál, mert féltél. Féltél a visszautasítástól, és nem akartál megint csalódni, mint annyiszor már életed során (hiába, no, a múltad benned él), s tartottál önmagadtól is, mert nem tudtad, hogy fog reagálni a belső hangod erre az új érzelem-árra, amely folyton átcsap a fejed fölött.

 

Már akkor is féltél, amikor még el sem kezdődött, és most, hogy már-még tart, a félelem csak nő benned. Érzem a rezdüléseiden. Pedig nem kellene így lennie. Légy laza és élvezd az életed, a tied! Végy nagy levegőt és lazulj el! Ne rágódj a jövőn! Éld a mát barátom, mert az megadatott neked úgy, ahogy nem mindenkinek az életben. Boldognak kellene lenned, hiszen van miért. Szeretnek!

 

Lassan, óvatosan feküdj vissza, nehogy felébreszd a másikat. Ő nem akar jót neked. Ha egyszer előjön – mert elő fog –, ne hallgass rá! Ne akarj helyette dühöngeni és megbántani olyan embereket, akiket szeretsz! A jövő mindig mozgásban van. Bármi lehet, még az is, hogy a NŐ örökké szeretni fog, még a síron túl is, de az is megeshet, hogy csak eddig a pillanatig. Az igazat megvallva, egyik sem tűnik valószínűnek. A megoldás a kettő között van.

 

Ebben a játékban Te nem lehetsz vesztes, hiszen nem csaltál. Viszont nem ígérem azt sem, hogy győztes leszel. Csak magadat add, és nem lesz semmi gond. Ne, most ne válaszolj! Majd reggel, ha kipihented magad. Most aludj vissza, mert holnap sok dolgunk lesz. Várj… még így utoljára… ne feledd, az élet ajándék, a szerelem meg az igazgyöngy a tetején. Becsüld meg és tiszteld, mert ha nem, akkor még sokat találkozunk mi ketten. Elhiszed nekem? Persze hogy el, hiszen ÉN, Te vagyok. Na alvás!

 

 

 

 

 

2009. február 5.