ZUHANOK

Már nem lázadok - hallgatok,
elfogytak a szavak. Kapaszkodok.
Egyensúlyozok a sziklák peremén.
Vonz a mélység, a hangtalan
zuhanás, mikor nincs más,
csak a dögkeselyűk vijjogása
visszhangzik köröttem.
Prédára lesnek s takarítanak
a szirti virágok honában.
Már nem lázadok - elfogyott
az erő, erőtlen kezemből
kipergett a múló idő,
kapaszkodom, remegsz, félsz,
féltesz, valahol a tegnapban
szeretsz, ma komor az arcod,
bántottalak. Ott velem nevetsz,
egy szürreál képben mit ketten
rajzoltunk freskóvá mészpergető
öreg templomfalakra, hol Isten
is csak lábujjhegyen jár,
hogy ne zavarja meg ölelésünket.
Angyalok kara dúdolja
Leonard Cohen dalát, karom fon
rád bilincset, s bilincsbe zár
két karod, aztán erőtlen öledbe
ejted, könnyed elrejted, nem
illik siratni egy múló pillanatot,
mi talán lelkedben hagyott nyomot,
de megbukott, eldobod.
Már nem lázadok - zuhanok.