rosszkedvűen

inplantált agy-mosás, sommás vélemény nyilvánítás,
kell valami más? egy vállrándítás, egy ásítás
és elalvás, hűségnyilvánítás álomországban,

brékó! brékó! brékó!
vigyázz, aknarakás, mert egy hegylakó
a lapuk közé zörgette a harasztot, hagyott malasztot
bőséggel, kövér seggel tükrözte az alkonyatot,
s nem fintorog a mameluk, bár enyhén szagos,
mégis szapora a nyelvcsapás, de így telik a padlás,

tedd ha bírja a gyomrod, attól se félj hogy elrontod
az önéletrajzod - mert most már analóg megkapod
ugyanazt a valagot - hát nyald!

maradj szolga

München - Budapest,
itt csak elrohan a Railjet,
suhanás az egész, egy hosszú pillanat,
arcokat nem látok, csak érzem az életet
ahogy itt hagy egy törött padon,
egy elhervadt emlékező koszorút,
néhány rég felszáradt vércseppet
és az álmokat magával ragadja

amputált szavakkal szőtt én-világ
ahol hiányoznak a birtokló birtokos ragok,
kiirtva a túlzó fokok és az a lágyság
ami talán inzulint kér - a cukor virágok
leolvadtak és valahol megroskadt a máz,
mégis nyúlunk egy-egy szelet után,
mintha a régi ízek élnének - egy romház
takar a világ elől, de hiába hiszem - talán
csak az éhes képzelet keres még kapaszkodót
egy összekuszált - absztraktul megtévedt
félrészeg-kéz-rajzolt, elhazudott valót
aztán csak egymásra nézünk és a félelmeket
egymásba temetjük

közhely blamázs a rohanó idő, elferdülő látószög,
lehunyt szemmel emlékezünk, lelkünkben egy hang zümmög,
mikor a foncsor foszlott törött tükörben visszanézünk,
néha felsírunk, aztán meg kacagunk, attól függ hová érkezünk
az idősík meggörbült ócska tengelyén

szelektált szavak simán sorjáznak mint ragasztott cimkék,
s ha kíváncsin kibontom kiborul a rég-pakolt kék ég,
meg a kék szemek könnyes fénye, hacsak nem mélybarna
szerelembe estem éppen - volt néhány kóbor-kósza estem
mikor a szín semmit sem számított

akárhány év is telt el - nem számít - már nem számolunk,
megyünk tovább mint a gép, bár néha pihenni megállunk,
de mint a bölcsek mondták: ha csodára várunk, veszítünk,
és mire felébredünk hiába igyekezünk, mindent lekéstünk
csak temetésünkre érkezünk időben

hajadban villan néhány ezüst kincs, a volt-nincs igazolása,
talán megfáradt tested sóhajt fel, de tekinteted vonzása
nem hagy nyugodni, beléd látok és álmodok, azt még szabad,
hiába takarod magad, fantáziám megfutott és a szép szavak
szűzen születve lelked simogatják

hunyd be szemed és láss, tenyereddel takard füled és halj,
ne mozduljon kezed és érezd arcom lángban ég, ne szólalj,
és érteni fogom a gondolatod, aludj karomban és álmod
fog valót adni nekem, - s talán valahol végre megértem
Isten miért teremtette meg a világot