rosszkedvűen

árokba tört létezések halott falvak között futnak
lerongyolt földek mellett, egy régen kirabolt országból
remény nélküli vakon, a holnapról már nem álmodnak,
éhük marja szájuk, szomjuk sem oltják kiszáradt kútból,

nem lázad már a halálra ítélt nincstelen rabszolga,
hallgat, mert még élni akar, ha nem is többet, pár napot,
nem épült körötte szögesdrót, de mégis be van zárva
a nyomorba, valaha volt vadsága már elpárolgott,

a politika pengéje zsebét szétmetszette, mindent
ellopott tőle, múltját, jövőjét, rá csak eső hullik
míg a kevesek lubickolnak a fényben, de hát a trend
ma ez, ha megdöglik - dobják árokba, Istent nem félik

mert ők az Istenek, nekik majd kripta épül, nyugalmuk
talán törvénybe lesz foglalva és a krematórium
ad nekik búcsút halk szép zenével és az örök álmuk
hulló fekete hamu sem zavarja, purgatórium
nem az otthonuk, mert mennyeket gyártattak a senkikkel,

holnap két karodban fog éhen halni gyermeked ember!
ébredj végre fel !

A "Munka szabaddá tesz" már rozsdáa,
s azok a sínek is, hol hatmillió élet
vagonírozva vonult be, nincs már
csak a csend, meg néhány kóbor tisztelet-
kőr - a jó pontokért - s mert van idő
(egyébként is illik itt hallgatni), átgondolni
hogy "lányom, vejem" és a teremtő
jóban van-e, néha kell rájuk vigyázni,
a mohóság szembetűnő, a racionalizmus
kötelező.

Innen is lehet meríteni, ha mást nem is,
de a kíméletlen megoldás jó példa, dinamizmus
kell és persze mindig győzni, mert az első
vereség után ott a bírói pulpitus,
ítélet fog születni, aztán lehet pihenni,
a börtönben.

Vezetői mellékhelyiség, márvány mosdók sora,
hótra-görnyedt szolga nyújt át törülközőt,
gondos kézmosás, okos arcot vágva hozzá
és nem emlékezik már olyan időt
mikor a nagylavórban a rásült koszcsíkkal
játszott - mikor kivakarták a piszokból.

Tegnap dermedt halálba, bőre viasz pergamen,
álmos macska nézi még félve mozdulatlanságát,
néha morrant egyet, karmol az ágyvégen,
aztán mosdik tovább, virrasztva az éjszakát.
Nyúzott jószág, korban mint gazdája,
tort ülhetne már felette is a vén kaszás,
unalmában a láncos órát bámulja,
megszokta, nem zavarja a kenetlen nyikorgás.

Lebeg az éjszaka, elmúlik egyáltalán,
vagy már halomba borítva a voltot örök?
A tegnapra nem jön holnap, holnap-után.
Erekben megdermedt a vér, fekete rögök.
Döccen majd az óra, ha ellensúly koppan,
ujjnyi port terít lustán mindenre az idő,
csontra száradt foszló szőrök csomókban
hullanak egy döglött macskából, etető
híján, s míg bűzük nem zavarja az élőket
nyugalmuk ajándék a semmibe zárva.