F e l c í m k é z v e

Forgatni a bibliát, az ezerszer revidiált igaz hitet,
mérni a szavak súlyát, komor címkéket ragasztani magunkra,
aztán bedühödni és mosdóvízzel kiönteni a gyereket,
hát ez ám a hőstett, aztán kender-kötelet fonnak a nyakunkra.

Hinni akarunk és hiszünk is, bárkinek, épp csak mi hazudunk,
falsul szól a szép szó szánkból, mert más hazugsága bántja fülünk,
de mégis játsszuk szerepünk, tapsot várunk, finnyásan fanyalgunk,
piedesztált eszkábálunk, fennkölten ráállunk, megdicsőülünk.

Ma már bádog Jézusokról kaparjuk a festéket, hogy segítsen,
betonba véssük a tízparancsolatot, és röhögve megszegjük,
még valahol hisszük: hit, becsület, igazság, szép szerelem,
ami a világban undorító, magunkban megvetjük, másban tűrjük.