Epilóg

Ennyi, keretbe foglaltuk a tegnapot,
téptünk a mából néhány szép pillanatot,
álmodtunk a holnapról, együtt és távol.
Már soha így? Lehet, nincs már "máskor".
Versekbe szőtt létezés, tudod, oly kevés,
és ha megzökken a szó, fals a rímelés,
eltörjük a mondatot, mi marad akkor?
Csak álmok, a publikum nevet és tapsol,
jó műsor volt, ráadásul minden ingyen,
bár perec, kóla sehol, de a végtelen
picit feltárta önmagát, s az epilóg szép,
egy könnyel-vérrel festett, színes álomkép,
mi nálad falra akasztva majd megfakul,
ha múltidő-pora lepi, és józanul
a gondolat is, megnyugszik majd a lélek,
végső pihenő a megfáradt testemnek.