IGAZ

Osztunk - szorzunk - számolunk. Nem anyagiakat. A létező érzéseket pakolásszuk új és új sorokba. Lelkünk polcairól söpörjük le a rárakodott múltidőt, hogy legyen hely a jövőnek. Aztán leülünk egy sarokba, szemünk lehunyjuk és befelé sírunk - mert szégyelljük a könnyeinket. Gyilkosok vagyunk. A szemétre dobált emlékek még élnek. Hangtalan haldoklanak, remény nélkül. Nem akarunk gondolkodni. Kikapcsoljuk az értelmet. Erősek vagyunk, de valahol a lelkünk mélyén ott marad minden. Egy első érintés, egy szempár, egy mosoly, egy szállodai szoba, egy ölelés, egy együtt-ébredés, egy séta, egy romfürdő, egy pad, egy érkezés, egy búcsúzás, egy nyári éjszaka csillagfényekkel, a téli hóesés szikrázó fehérsége, szemed smaragd színe, bőröd illata, nevetésed gyöngye, sóhajod fájdalma, TE és Én akkor, ott, együtt.
Te és Én. MI. És újra létezel. Hiszen bennem élsz és benned élek. Akaratunk veszít. A jelen egy pótcselekvés, a jövő soha nem jön el.

Évente hatvan ezer kilométer, minden második nap, de mindig retúr. Harmincegyszer záródó ajtó mögöttünk, de egyesével, soha nem együtt elalvás és reggel együtt ébredés. Telefonok özöne, egész éjszaka együtt, de sok-sok kilométer köztünk. Furcsa jelen.

Felszedegetjük a múltat a földről és lassú mozdulatokkal visszapakoljuk a polcokra. Szépen sorban - újra átélve mindent. Ez a jövőnk. A együtt megélt időnk. A romos állomástól a kis piros padig.

A múltidő.