IGAZ
Szerelem1865 június 13.-án született William Butler Yeats
William Butler Yeats
Ha már öreg leszel
Ha már öreg leszel, álmatag, ősz,
A tűzre téve, vedd könyvem elő,
Merengj a lágy tekinteten, kelő
Sötét igézeten szemedben időzz;
Milyen sokan szerettek, az üde bájt,
A küllemed, hazug vagy igaz szívű,
De egy szerette lelked, nagy ívű,
Zarándok éned, azt mi belül fájt.
No nézd, a parázs meglelte helyét,
Motyogd: a szenvedély, lásd hogy elillant,
A hegy fölé szökött, vissza se pillant,
A csillagok közé rejtve bús fejét.
Sínek mentén - útközben (12)
Levél
..a csend éjszakája fon rám
hallgatást, szemem lehunyom,
egy kandallóban halvány láng
fénye - árnya - erről álmodom,
hiányzol, csak a képzelet varázsol,
ott a messzeségben néma szobánk
vár ránk
Vetkőztél
...mikor vetkőztél, melled kínálta magát
tenyerembe, öled sötét árnya tárulkozott,
szemed nevetett rám vággyal telve,
s mozdultam hozzád, ébren élni egy álmot
veled, ott, hol megbújt szerelmünk
a csöndben
TPI - féltékenység
Birtokolni valakit? Nem. Megőrizni, vigyázni rá, félteni, de szabadnak tudni, amikor önként hajtja a fejét a vállunkra, a lelke kéri, hogy velünk legyen, a szíve dobban ha érintjük. Ez az igaz szerelem, minden más csak üzlet a lelkek között, és erre előbb-utóbb ráun a szerelem és ő hagy el bennünket.
Ady - Léda
1872-ben, ezen a napon született – Brüll Adél (Diósy Ödönné) („Léda”), Ady Endre múzsája. Hozzá írta a költészet talán legfurcsább szerelmes versét. A Héja-nász az avaron zavarba ejtő szerelmes vers. A szövegből kibontható tartalmak nem köthetők hétköznapi tapasztalathoz. Központi képként a héjapár szimbóluma szerepel, amelyet hasonlósági alapon nem köthetünk a szerelmespárhoz, nem metaforáról van tehát szó: a két madár jelkép, és jelentésének összetett erőterében olyan fogalmakra asszociálhatunk, mint a szabadság, a ragadozó, a veszély vagy az agresszió. A vers a szerelmet rendkívül ellentmondásos érzésnek mutatja: ezt kifejezi mind a központi kép, mind a nyelvi elemek („Fölborzolt tollal, szerelmesen”). A művet áthatja a dinamizmus; az igék és a belőlük képzett igenevek nyugtalanságot sugallnak („Vijjogva, sírva, kergetőzve”; „Szállunk a Nyárból, űzve szállunk”), a rövid szótagok pörgését időről időre megakasztja egy-egy hosszabb szótag („Dúlnak a csókos ütközetek”), és így az időmértékes verszene is zaklatottá válik. A szerelem nem megnyugtató érzés, inkább ütközet, harc, nyughatatlanság.
A műben nem valós személyek, alakok, helyszínek szerepelnek, hanem szimbolikus képek egy ősi időtoposzba ágyazva (Ősz, Nyár). Ma már talán vigyázni kellene a fontosabb szimbólumok nagybetűs írásmódjával, hiszen modorosságnak tűnhet – Ady korára és költészetére nagyon jellemző ez a teátrálisnak is értékelhető gesztus. Ugyanakkor a nagybetűzés arra is utalhat, hogy az Ősz, a Nyár valamiféle archaikus istenségek, allegorikus képek. A Nyárnak „új rablói” vannak: harcban áll tehát a héjapár ezekkel az „őkkel”, akik átveszik az ő szerepüket, a héjákét, akik lehettek akár a „régi rablók” (régi „új rablók”) is. Mindazonáltal az igazi harc a két héja, a szerelmesek között zajlik. Maga az aktus, a nász is fájdalmas, a kéjes örömbe végzetes gyötrelem vegyül, melynek a vége halál a halott, rothadó levelek között az avarban („avaron”).
Ady Endre -
Héja-nász az avaron
Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.