Paphnutius blogja

 

 

a Halál nem válogat.

talán az is igaz, hogy

nem hallja a hangokat.

 

nem könnyezik, ha a gyásznép

koporsó felett zokog

csak vár, ő mindig ráér.

 

nem is mosolyog, talán

csak egy kicsit elnézően

szétterülve a ravatalozó fehér falán

 

ő nem az a követelőző fajta

ismeri a történést több száz évre

előre, s vissza, emberre, növényre, halra

 

így hát ha odakerülsz, nem gond

utad biztos, jó kezekben vagy

mestere ő a szakmának, mint dzsémsz bond.

Lapidatio1

 

 

 

1. Saría

 

 

A megkövezés ókori eredetű kivégzési mód. Az Ó- és Újszövetség szövegeiben is többször is említik. Az ősi zsidó államban is találkozunk vele, az akasztás mellett talán a leggyakrabban választott kivégzési mód volt. Az iszlám törvénykezés alapján ma is megengedett, ám ritkán alkalmazzák. Csak azokban az országokban elfogadott, ahol a törvénykezés alapja a Saría. Akkor foganatosítják, ha a cselekmény az egész társadalomra károsnak, veszélyesnek ítélt tett, ezért annak végrehajtását is a társadalom végzi.

 

Itt kis szünetet tartott az olvasásban. Melegedést érzett a homlokán és halántékai táján. Biztos a gyógyszerek hatása, próbálta megnyugtatni magát. Ivott egy korty vizet. Ettől mintha jobban lett volna. Újra olvasni kezdett.

 

A végrehajtás módja a következő. A halálraítéltet a kivégzések céljára alkalmas helyre szállítják. Minden nagyobb, vagy ősi településnek van ilyen, tágas tere, ahol sok ember elfér. A kivégzés több előkészületet is igényel. Az ítéletet kihirdetik, a településen és környékén, hogy minél többen okulhassanak a kivégzésből, illetve gyakorolhassák a jogukat a végrehajtásban. Előre kiássák a gödröt, amelytől kőhajításnyi távolságra körben kőkupacokat halmoznak fel.

 

Most újra szünetet kellett tartson. Már biztos volt benne, hogy bár állapota igen rossz, rosszullétének okozói az emlékek, amelyek a szöveg olvasása közben újra- és újra elöntötték.

Tudta, hogy így lesz, de akkor is tudnia kell, mit érezhet, hogyan szenvedhet az, akit kővel dobnak agyon. Megint ivott egy kortyot és tovább olvasta a könyvet.

 

A kövek mérete szabályozott. Tilos akkora köveket használni, amelyekkel rögtön halálos sérüléseket lehet okozni. Fontos, hogy a végrehajtás hosszabb ideig tartson és mindenki a bűnösre vethesse kövét, aki a végrehajtásban részt kíván venni. Ezért a kivégzéshez ökölnyi, vagy annál némileg kisebb kődarabokat használnak.

 

Most beugrott neki egy kép. Valamikor a ’80-as években látott egy tévéhíradót, amelyben, egy Iránban filmre vett halálra kövezés néhány pillanatát mutatták meg. A derékig beásott ember már ezer sebből vérzett és épp megemelte meztelen felsőtestét a porból, amikor egy meghatározhatatlan színű helyi viseletbe öltözött férfi a tömegből kiválva közelebb lépett és lendületből egy fél tégla nagyságú kővel homlokon találta. A szerencsétlen rögtön összeesett, élettelenül, de legalábbis ájultan nyúlt el a tér porában. Erre többen is a vér látványától, vagy a közelgő halál szagától, vagy kitudja milyen hévtől irányítva kiváltak a tömegből, és a már kezükben tartott szikladarabokkal kőzáport zúdítottak a tehetetlenül vergődő testre. Megmaradt benne ez a jelent sor, pedig csupán 15-20 másodpercig tarthatott. Az agya valamely hátsó fészerében eltárolta a borzalmas képsorokat és most az olvasás közben ezek rázúdultak, az amúgy is összetört lelkére. Kiitta poharából a maradék, langyossá vált vizet és tovább olvasott.

 

Az elítéltet a kivégzőhelyre szállítják. Derékig, vagy nyakig beássák a földbe. A végrehajtás akár órákig is eltarthat, míg a „bűnös” az elszenvedett sérüléseibe bele nem hal.

 

Kirázta a hideg. Magára vette a fürdőköpenyét, és újra nekirugaszkodott.

 

A Saría, az út, a vízhez vezető út, az iszlámban használatos teológiailag elvont fogalom. Azokat az egymással harmóniában lévő törvényeket egyesíti, amelyeket Isten teremtett a világ megfelelő működéséhez. Lefordítva a hétköznapokra, meghatározza az emberek számára, hogy napjaik során mit és hogyan tegyenek, beleértve a vallásgyakorlást, tisztálkodást, táplálkozást, családot, és minden alapvető életviteli kérdést. Elvei szerint szigorú, de igazságos, és egyenlőséget biztosít.

 

Itt letette a könyvet. Elég volt ebből. Lehet, hogy igazságos, de ki dönti el azt, a végrehajtás, vagy a szemlélődés az a fokozat, amely egy ismeretlen ember megbüntetésekor felvállalandó cselekedet. Olvasott már a Tálió-elvről, amely erre megnyugtató választ ad, de csak annak, aki a Saría keretein belüli logikai összefüggésekben gondolkodik.

 

 

 

2. Ferenczy Károly

 

 

A „kődobálás” szóra a Google 70400 találatot adott neki 0,10 másodperc alatt, téma tehát volt bőven. Garázda fiatalok kövekkel dobálták meg, kedden késő este, egy székesfehérvári lakóház ablakait. A kövek életveszélyesen megsebesítettek egy kislányt; Három szurkolót megkéseltek, egy kapust pedig kővel megdobtak a kolumbiai labdarúgó-bajnokság hétvégi fordulójában; Egy izraeli katona lelőtt egy kődobáló palesztin férfit Ciszjordániában; Szomszédját kődarabbal megdobó nő öngyilkosságát akadályozták meg a makói rendőrök; Rendőrségi nyomozás indult Dél-Koreában egy kődobáló elefánt ügyében; Kődobáló polgárőröktől félnek a gyöngyöspatai romák; Egy fotón: Izraeli tank szemben a kődobáló palesztin fiúval.

 

De tovább keresett. Ferenczy Károly2 – Kődobálók, 1890, olaj-vászon, 119x149 cm, Magyar Nemzeti Galéria. Ez már érdekelte. Amióta beteg lett, ideje nagy részét monitora előtt töltötte, ha nem feküdt a kórházban, nem volt ép sugárkezelésen, nem volt beájult, vagy tudatmódosult állapotban a sok kemikáliától. A festészet különösen érdekelte. Rájött, mit mulasztott, hogy nem nézte meg utazásai során a múzeumokat, képtárakat, galériákat. Nem csodálta meg az építészet, a szobrászat, a festészet remekeit. Annyi tudás, annyi tapasztalat, szépség, harmónia és bölcsesség halmozódott már fel ezekben az alkotásokban. Maradt neki az internet. Innen is sok minden elérhető, megismerhető. Csak a lélek simogatása, az interakció jön létre nehezebben, alkotó, alkotás és szemlélődő között.

 

Belemélyedt a kép tanulmányozásába. Három fiú áll a vízparton. A víz lehet folyó, lehet tó is, bár inkább folyó. Neki a Duna jutott az eszébe, ahová sokszor kimentek a családdal és akkor köveket hajigáltak a vízbe. Mindig az a verseny volt először, hogy ki dob messzebbre, aztán jött a lapos kövek keresése, és a kacsázás, ugratás a vízen. Kinek hányszor pattan fel a víz színéről a köve. Neki három volt a csúcsa, de apának öt. Ha ez is megvolt, utána nagyobb köveket vetettek a habok közé és a csobbanás öblösségéből próbálták megbecsülni a víz mélységét. Aztán, ha ez is megvolt botokat vetettek a habokba, hogy érzékeljék a folyó sodrását. Ők azonban mindig jól öltözöttek, jóllakottak és vidámak voltak a parton.

Ezzel ellentétben a képen lévő gyermekek soványak, szegényes öltözetűek. Nehéz lenne megállapítani, hogy milyen idő van éppen. Az ég borult, szürke felhők borítják, színük szinte megegyezik nemcsak a víz, de a gyermekek ruházatának színeivel is.

Készülődhetne egy nyári vihar, de ezek a felhők mások. Nem érezni bennük a vihar előtt felgyülemlő energiákat, inkább a szomorú, elnyúló, nyálkás őszt. A gyermekek öltözete viszont összezavarja ezt a meteorológiai előrejelzést …

 

Itt kicsit megállt a gondolataiban. Rágyújtott egy cigarettára. Már régóta ideszögezte a betegsége a lakáshoz. Ezért volt ideje mindenen hosszabban gondolkodni. Így jutottak eszébe életének kisebb-nagyobb történései, boldogságai, traumái … és így jutott vissza a kövekhez is. Elnyomta a cigarettát és ismét ránézett a képre.

 

A kép központi fiú alakja, bár ruházata szegényes, mégis a becsült időjárásnak leginkább megfelelő. Foltos kitérdesedett hosszúnadrág, szennyes, fehér, hosszú ujjú paraszting, lábán bakancs. Nyaka köré piros kendőt tekert, sál gyanánt. Sovány, de a másik két fiúnál mindenképpen erősebb, idősebb, valószínűleg a vezérük, vagy nagyobb testvérük. Jobb kezében követ tart. Testhelyzete, leeresztett jobb válla mutatja a készülődést, hogy kövét a vízbe dobja. Várhatóan messzebbre hajítja majd, mint a többiek, ezzel megerősítve vezérszerepét közöttük. Arca, szeme, lénye azonban szomorú, akár az egész kép. A mögötte, a vízhez közelebb, tőlünk távolabbi fiún már nincs ing. Levethette, hogy ne vizezze össze. Hasonló karakter, mint a vezéralak, de fiatalabb. Elfogadja annak feljebbvalóságát, de később alkalmas lesz majd az ilyen falkavezéri poszt betöltésére. Ő sem vidám, játéka nem önfeledt, de egyenes tartása folytán lényének kisugárzása pozitívabb a főalakénál. A harmadik figura ábrázolása kissé sutára sikeredett. A legkisebb srácról beszélünk, aki évekkel lehet fiatalabb a másik kettőnél. Inge még szép fehér, nadrágja sem annyira elhasznált, viszont nincs rajta bakancs. Ezen kívül nem így hajol le egy gyerek a kőért. Annak a mozdulata dinamikusabb. Kicsit „öregasszonyos” ez a testtartás.

 

Bacsa most leírásokat keresett a képhez. Szerette először magában elemezni, majd átolvasni a hivatalos elemzést. Úgy gondolta ettől jobban fejlődik a szépérzéke, mint ha csak elfogadná mások véleményét.

 

Nagybánya, új festői irányzat … - bla, bla ezt tudtam. Később Szentendrén festett, korai korszakának főműve – na ugye! hogy megakadt rajta a szemem., még ha emiatt, a rohadt kődobálás miatt, akkor is.

Megjárta Párizst – na persze, mint mindenki akkor! Honnan volt a legszegényebb művészeknek, költőknek pénze állandóan Párizsba rohangálni? A mai szegények sehová sem rohangálnak, esetleg a bankba, vagy a postára! Morgott magában, és hát Szentendre, a Duna. Tudtam, hogy a víz nem tó, hanem a Duna! Tudtam! Ez most sikerélményt okozott neki. Apró sikerélményt.

 

A Kavicsot hajigáló fiúkról sokáig azt hitték, hogy két példányban festette meg Ferenczy, két- és háromalakos változatban. Később a Nemzeti Galériában található háromalakos változatot összehasonlítva, a kétalakosról készül fényképpel, kiderült, hogy a két kép azonos!

 

Micsoda kincsre leltem! Egy regényes kép, aminek története van, amihez talányok kapcsolódnak! Itt írja, hogy …

 

… a bal sarokban található harmadik alak, amelyik lehajol a kavicsért sutára sikeredett!

Így van, ezt mondtam én is, hogy olyan öregasszonyos!

Valaki a harmadik alakot a képről eltüntette. Lehet, hogy éppen maga a művész, nem tudja senki. Ám így elvesztette a kép az egyensúlyát. Amikor a festmény gyűjteménybe került 1938-ban, már három alakos volt. Mivel a képet 1890-ben készült piktúraként tartjuk nyílván, a kétalakos fotó 1890 és 1938 között készült.

Bacsát teljesen feldobta ez a történet. Igazi terápia volt ez a betegségére, nem is beszélve gyermekkori traumájáról, ami a kidobáláshoz kötötte.

 

 

 

3. Szól a rádió

 

 

„S a gyermekek a dobozban a bácsit keresték, s a nagymamák a politúrját szépre vikszelték. A postások a vevőktől az adót beszedték, s fizetni kellett egyformán a jó és rossz hírért. Szól a rádió, szól a rádió...” 3

 

Tisztelt hallgatóink most hallgassák meg riportműsorunkat, amelyben … Bacsa felhangosította a rádiót szerette a riportműsorokat. Közelbe hozták hozzá a hónapok óta kívül rekedt életet. Rágyújtott egy cigarettára, kinyitotta a konyhaablakot és kihajolt. Akkor szokott vissza a cigarettára, amikor kiderült, hogy már nem fog meggyógyulni.

- Minek vigyázzak már magamra, minek? - mondogatta, ha rákérdeztek.

 

A műsor elejét így nem hallotta. Amikor bekapcsolódott egy megtört hangú idős nő beszélt.

- Nem tudok már megnyugodni. 20 éve nincs egy nyugodt éjszakám. Nem fog most már megváltozni semmi. Az unokám halott. Nem élt csak 4 évet. Most lenne 24 éves. Már lehetne menyasszonya, felesége, vagy épp végezne az egyetemen. A történtek után, a másik két unokámat nem engedték el hozzám egyszer sem. Azt mondták a fiamék, ha nem tudtam az egyikre vigyázni, a másikra sem fogok. Hát tehetek én az egészről? Megvédhettem volna, ha tudom mi fog történni. Ha nem nyitom ki az ablakot. De nyár volt, meleg, a kisfiú meg szeretett volna kinézni. Már csak 10 perc volt, hogy hazaérjünk, és nem láthatja az ember előre sorsot. Szerettem volna megölni magam, de gyáva voltam. Mindig csak fogadkoztam magamban, hogy addig nem tudok még meghalni sem, amíg nem lesz meg a tettes.

 

- Szegény! Mi lehetett? Kár, hogy nem hallottam a történet elejét!

A férfi óvatosan leült a hokedlira. Vigyázott, hogy most már el ne mulasszon a riportból többet. Összehúzta magát és feszültem figyelt. S miközben ezt tette, alig érzékelhetően költözött bele egy rossz érzés, mint amikor alig érzékelhető belső jelekből, apró nyilallásokból, pici görcsrándulásokból, keserű szájízből, vagy rossz leheletből jut valaki arra a következtetésre, hogy beteg lesz. Az agynak van olyan területe, amely e jelek hatására felerősíti a betegség érzését, még ha az nem is következett be. Nála azonban a külső szemlélődő érzékelhette volna, hogy lelki állapota a hallottak hatására változik meg.

 

A riporter szólalt meg:

- A tragikus eset után készítettem Önnel egy riportot. Akkor még én sem hittem volna, hogy nem lesz meg a tettes. A véleményem szerint a helyi hatóságok nem is akarták, hogy meglegyen. Inkább jobban odafigyeltek a felüljáróra, hogy a kölkök ne járjanak fel, és főleg, hogy ne dobáljanak onnan le semmit.

 

Ez megütötte a fülét. Ez lehetetlen. Ilyen nincs. Csak nem az ő esetükről van szó. A riport közben ment tovább. Már ismét a megtört asszony beszélt.

 

- Már lemondtam arról, hogy meglesz a tettes, és már rég lemondtam a normális életről is.

 

Bacsa nem bírta tovább. Kikapcsolta a rádiót.

 

 

 

4. Lapidatio

 

 

Először arra gondolt, hogy biztosan nem róla szólt a riport. Az esetükről. Az esetről, amit megúsztak. Mindenki tudta, hogy a kölkök feljárnak a vasúti felüljáróra nézni a vonatokat. Aztán rá is ejtettek a tetejére ezt-azt. Először könnyebb dolgokat, aztán amikor az a Laci nevű fiú is hozzájuk csapódott, már üveget és követ is a vagonok tetejére dobtak.

Akkor Laci kitalálta, hogy próbálják bedobni egy személyvonat ablakát. Több alkalommal is próbálkoztak, főleg Laci. Ő ilyen rosszaságokat soha nem csinált. Eszébe sem jutott volna. De a társa erősködött, hogy ez bátorságpróba. Bizony hajmeresztő bátorságpróbákat találtak ki, mint például a városi tó zsilipjéről a mélyvízbe ugrani, vagy a zsilip alján háborgó víz fölé kötélen leereszkedni. Egyszer még egy földszinti lakás ablakát is bezúzták egy kővel, aztán futás. Ilyen próbának gondolták egy robogó vonat ablakának betörését is.

 

Bacsa 14 volt akkor. Baráti társasága osztálytársaiból állt. Meg a másik iskolába járó, nemrég a városba költöző Laciból. Kétség kívül Laci más volt, mint ők. Lazább, vakmerőbb, mint bárki, akit korábban ismertek. Nem csak gondolkodás nélkül tett meg mindent, de másokra is képes volt kiterjeszteni az akaratát.

 

Aznap, iskolából ment haza legjobb barátjával, Józsival. Az iskola sarkán várt rájuk Laci.

 

- Gyertek a felüljáróra nézzünk rá a tujákra! – mondta Laci.

 

Hát mentek. Vittek magukkal 3-4 jókora kavicsot. Mikor aztán jött a vonat elkezdték dobálni. Az ő köve besuhant egy nyitott ablakon. Abban az ablakban egy 4-5 éves kisfiú állt és a mamájának mutatta a felüljáróról dobálózó három gyereket. Bacsa nem hitte, hogy eltalálta. Laci köve azonban bezúzott egy ablakot. Ettől ijedtek meg, és futottak el. Csak napokkal később hallották, hogy akkor egy kisfiút fejbe dobtak, és az meghalt. Természetesen megbeszélték, hogy egyikük sem járt ott, hiszen éppen hazafelé tartottak az iskolából. A rendőrség nem talált gyanúsítottat, és Laciék is hamarosan továbbköltöztek. Ő azóta is próbálta megnyugtatni magát, hogy nem az ő köve zúzta halálra a kisfiút, de a szíve legmélyén tudta az igazságot. Soha nem beszéltek többet Józsival az esetről, már csak azért sem, mert barátja apukája, aki a megyeszékhelyen, a Hazafias Népfront elnöke volt, azt üzente neki, nagyon nagy baj lesz, ha életében bárkinek beszél az esetről. Hát nem beszélt.

 

 

5. Az vesse rá az első követ 4

 

 

Bacsa nem ismerte a Bibliát. Olyan korban nőtt fel, amikor nem olvasott senki sem vallásos könyveket és nem is lehetett hozzájutni ilyenekhez. Mindenkinek csak a nagymamája imádkozott, s csak az ő beszédjükben tűnt fel újra meg újra Isten, Krisztus, vagy Szűz Mária említése. Bár ő érzett valami vonzódást az előle eltitkolt dolgokhoz, a bibliához közelebb nem sikerült jutnia gyermekkorában. Persze sok szófordulatban használták az emberek a bibliai szövegeket, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a Szentírás szavait idézi.

 

Bacsa gyűjtötte a képes kártyákat. Ezeken sosem látott nyugati zenekarok, focisták voltak. Egyes trafikokban pedig 5 forintért csinos lengén öltözött nőket, vagy szex jeleneteket ábrázoló képeket is lehetett kapni. Egyszer egy ilyen kép került a kezébe. Rajta egy fiatal csinos nő áll a sarkon, hátát a falnak támasztja, tűsarkút viselő egyik lábát térdben kissé meghajlítja. Alatta a felirat: Az vesse rá az első követ, aki bűntelenközületek!

 

Ez volt az első alkalom pontosan meghatározható momentum, hogy Bacsa bibliai szöveggel találkozott. Később sem találtak egymásra Istennel. Volt idő, hogy próbált hinni, már-már azt hitte hisz is, de aztán rá kellett jöjjön, hogy ez merő önámítás.

 

A vonatdobálást is többé-kevésbé sikerült eltüntetnie a napi gondolataiból, de időnkét rátört a rossz érzés. Volt, hogy évekig nem jutott az eszébe, majd hívatlanul betolakodott a gondolatai közé. Ennek a nem kívánt vendégségnek a hossza nem meghatározható. Esetenként csak egy átvillanó gondolat, egy rossz érzés, amelynek időtartama, hossza nem meghatározható, hiszen a gondolat gyorsabb a fénynél is, annál gyorsabb sebességet pedig még nem tudtak megmérni. Más alkalommal napokig is vendégeskedett nála a rossz emlék. Az ilyen alkalmak hagyták benne a maradandó nyomokat. A múltkor hallott rádióműsor pedig nem akart kitörlődni a napi gondolatai közül.

 

Később jobb lett, az állapotáról ezt nem mondhatta el. Az orvos kimérten a tudomására hozta, hogy csak hónapjai vannak hátra, és annak egy részét is kórházban kell majd töltse. Próbálja rendezni hivatalos és családi ügyeit, amíg van rá ereje és ideje. Így is tett. Csupán a lelki ügyeit nem tudta rendezni. A teendők fogyásával ismét befurakodott gondolatai közé a baleset – mert magában mostanában így nevezte, hátha csökken a lelkiismeret furdalás. Ám mostanában ez az érzés felfokozódott. Hiszen hallotta a riportot, amelyben a nagymama nyilatkozott. Már felfogta azt is, hogy a halott kisfiú után maradt egy gyászoló család, egy anya, egy apa, nagyszülők és testvérek, és még sok más ember, akik nem tudják rendezni érzelmeiket egy értelmetlen és titokzatos haláleset miatt, és az egész probléma okozója és egyben a megoldása is ő maga.

Itt gyorsan abbahagyta az eszmefuttatását, hisz maga is halálos beteg. Mit számít már az, aki húsz éve meghalt!

 

A rádiót továbbra is sokat hallgatta. Persze a riport után egy ideig félve kapcsolta be, nehogy azt a műsort megismételjék és újra hallgatnia keljen, de aztán erőt vett magán, hogy ennek semmi esélye.

 

- Pontosan tizenegy óra. Hallgassák meg rövid híreinket!

 

Gyorsan hangosított a rádión. Mindig ezt tette, ha valamire jobban oda akart figyelni.

 

- Feladta magát az egykori pécsi taxisgyilkosság feltételezett elkövetője. Cselekedetét azzal magyarázta, hogy nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy gyilkos.

 

Ijedtében lekapcsolta a rádiót. Hát más is így van ezzel, más sem bírja elviselni a terhet. Nem számít az idő múlása, nem számít semmi. A lezáratlan múlt mindig is kísérteni fogja, akár a kisfiú hozzátartozóit. Rágyújtott egy cigarettára és kinyitotta a konyhaablakot. Mélyeket szívott, a füst leért tüdejének legeldugottabb gümőibe is. Mire végzett enyhén szédült, szinte megrészegült egy kicsit.

 

- Feladom magam!

 

Ettől olyan megkönnyebbülés árasztotta el, olyan béke, amit még nem tapasztalt soha.

 

*

 

A rendőrség félórányi járásra sem volt lakhelyétől. Gyalog ment. A lakótelep zajos volt. A házak közt, amerre átvágott fűkaszás brigád dolgozott. Hangosan szitkozódtak, mert a kölykök teledobálták a füvet kavicsokkal. Állandóan lefulladtak a kaszák, időnként meg felkaptak egy-egy követ és veszélyes röpültek valamely irányba. Csak munkás volt nyugodt. Neki nagy, az egész fülét beborító fülhallgatója volt, amelyen a Jézus Krisztus Szupersztár bömbölt a fülébe. Don't let me stop your great self-destruction. Die if you want to, you misguided martyr. I wash my hands … (Hogyan állíthatnám meg az önpusztításodat? Halj meg, ha akarsz, te megtévesztett mártír. Én mosom kezeimet.)5 bömbölte a fülhallgatóból Pontius Pilatus. Ebben a pillanatban a kasza felkapott egy méretes kavicsot és a kaszás háta mögötti irányba elrepítette. A fiú nem érzékelt az egészből semmit.

 

Bacsa egy hatalmas ütést érzett jobb halántékán. Összeesett és azonnal meghalt. Arcán megüdvözült, boldog mosoly látszott.

 

 

 

VÉGE

 

 

1 ”(lat.), a megkövezés, az ókori népitélet eljárása, mellyel a neki nem tetsző egyéneket az utcán megölt, hasonlóan a mai lyncheléshez.” Forrás: Pallas Nagylexikon

2. Ferenczy Károly (1862 – 1917) magyar festő. A nagybányai művésztelep első nemzedékének kiemelkedő képviselője.

3. LGT – Szól a rádió /Album - Mindenki másképp csinálja, 1977, Szövegíró - Sztevanovity Dusán

4 Biblia, János evangéliuma, 8. fejezet

5 Jesus Christ Superstar, Andrew Lloyd Webber - Tim Rice, 1971.

Csucsu

 

 

 

Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi: álmosan, fázósan. A csapat ugyanúgy nem látta a napfelkeltét, mint hétfőn, vagy kedden. Később kelt, mint 6 óra, és a héten reggelesek voltak. A Nap. A Nap egy ünnepi dolog, legalábbis nem mindennapi azoknak, akik nem akkor láthatják, amikor akarják. Ott lenn nem lehet unottan kibámulni az ablakon a napfürdőző verebeket nézve, amint összevesznek valamin, és hatalmas ricsajt csapva csivitelnek a napáztatta kanadai nyár dús lombjai között. A Nap szimbólum, a szabadság, a hétvége, de legalábbis – ha nem akarunk túl költőinek látszani ebben az ingerszegény környezetben-, a nem reggeles szak jelképe. Talán ennek köszönhetően alakult ki az a szokás, hogy a felszínre küldött csillékre azt írták: NAPRA. Így csupa nagybetűkkel. Soha senkinek nem jutott eszébe az a szentségtörés, hogy valaki azt írja a kifelé menő csille oldalára: „A FELSZÍNRE”, esetleg „KI”, vagy „FEL”. Annak biztos rögtön híre lenne. Az akna alsón dolgozó csatlós, a csillefeladók, vagy egyenesen maga a szállítási felvigyázó biztosan telekürtölte volna a falézt, ahol a munkabrigádok a váltást elvégezték, hogy XY szállítócsillés még azt sem tudja, mit kell a napra menő csillékre írni. Márpedig akit az akna egyszer a szájára vesz, annak az Isten irgalmazzon. Évekig, akár nyugdíjba vonulásáig hallgathatja vissza a cukkolódó megjegyzéseket. Ha egy óvatlan bányász galibába keveredett és gúnynevet szerzett, az bizony jobban tette, ha elfogadta és együtt nevetett a többivel, különben pokollá vált az élete.

 

Tehát, ahogy mondtam ez a nap is úgy indult, mint az előző. Azt mindenki tudta, hogy nem úgy fog végződni. Ugyanis a hónap 2. szerdája volt. Minden hónap 2. szerdáján tartották a termelési tanácskozást. Ezen „kötelezően-ajánlott” volt a részvétel. Nem tartottak névsorolvasást, vagy létszámellenőrzést, de a brigád-, csoport- és szakvezetők, akiknek jelenléte kötelező volt, nem beszélve az ezeknél nagyobb beosztásúakról, jól tudták, hogy az embereik közül lelépett-e valaki. Ezen a napon a munkásbuszok sem indultak, csak a tanácskozás végén, magánautóval pedig nagyon kevesen rendelkeztek. Mivel az akna a város közelében üzemelt, és útba esett a Likereczék pálinkafőzője, a Csengődi borozó és a Czermann kocsma. Mindig akadt néhány alak, akik vállalták a másnapi dorgálást, és a jó 20 perces gyaloglást egy kis vegyes pálinka, pár korsó sör, vagy egy kis málnásfröccs miatt. Ők ugyanis nem késhettek el munka után, a zsémbes asszony leste a vekkert. Ilyenkor viszont arra hivatkoztak, hogy elhízódott a tanácsokozás és a főnök meghívta őket. Azt pedig nem szabad visszautasítani. Tiszteletlenségnek, sőt egyenesem fegyelemsértésnek számítana.

 

Szóval ma is tanácskozásra és későbbi hazamenetelre készültek. Már kívülről tudták a menetrendet. Először az igazgató köszönti a dolgozókat. Ha nincs tekintélyét megkívánó bejelentés, pár jellegtelen köszöntőmondattal elintézi a maga mondókáját és átadja a szót a termelési főmérnöknek. Ez a tervteljesítésért felelős ember már fontos dolgokat mond, általában érdekli is az embereket. Melyik frontbrigád mennyi tonnát termelt, milyen minőségű volt a szén. Mennyi volt ebből a lakossági és mennyi az ipari felhasználók részére átadott mennyiség. Az elővájásoknál a métert, az előrehaladást értékelték. Mindenhol százalékokban fejezi ki a tervteljesítést. Rendszerint 100% felett vannak a számok. Ezután rátérnek a következő hónap tervszámaira, amelyeket a brigádvezetők gondosan feljegyeznek a naplójukba. A termelési rész után egyéb kérdések tárgyalása következik, olyanoké, amelyek a teljes közösségre tartoznak.

 

Mindössze néhány ember, pár beavatott tudta, hogy ez a nap más lesz, és a tanácskozás nem ér véget a számoknál, és prémiumfeladat-meghatározásoknál. Az a pár ember tudta, hogy ma felszólal Molnár Feri, a 3-as csapat csapatvezető vájára. Ez az várható esemény volt, amitől néhányan különös bizsergéssel lelkükben gondoltak a délutánra. Várták, hogy mi sül ki az egészből.

 

 

***

 

 

Csucsu. Csak így hívták Csucsu. Olyan röviden ejtve, amennyire csak lehet. Mindenki ismerte, másként soha nem szólították, és sokan, akik nem voltak közvetlen munkatársai, vagy nem ismerték gyerekkorából, még az igazi nevét sem tudták. Így aztán nem is volt érdemes másként hívni, mert talán még saját maga sem hallgatott volna egy másik megszólításra. Már megszokta a nevét. Gondolom, nem kell nagyon magyarázni, hogy milyen volt a szájtartása, ajkainak vastagsága … Szóval ezért volt Csucsu.

 

De körülbelül egy évvel ezelőtt ez a 3-as csapat rászállt. Állandóan piszkálták, cseszegették, hogy Csucsu így, meg Csucsu úgy. Bár hányszor kerültek kapcsolatba vele mindig volt hozzá egy-két szurka-piszka rossz szavuk. Hol vele foglalkoztak, hol valamelyik családtagjával, mindig akadt valakinek ötlete, amivel megkeseríthették az életét. Pedig sokszor találkoztak. Csucsu szállítócsillás volt, és anyagot szállított nekik az elővájásra. Egy ideje, a védőitalnak kinevezett, áporodott, furcsa ízű, citrompótlós teát is neki kellett továbbítania a csapat részére, egy 5 literes ceglédi kannában. Már hosszú hónapok óta tartott a férfi vesszőfutása, míg aztán egyszer egy munka utáni fröccsözés alkalmával véletlenül elpanaszolta a barátjának, aki szakszervezeti bizalmi volt az üzemben.

 

- Igen? Na, majd adok én ezeknek! Mostanában tényleg nagyon nagy a pofájuk, már másoktól is hallottam. A bögyömben vannak egy ideje! Bízd csak ide.

- Hát én nem akartam kitolni… - dadogta Csucsu.

- Ne foglalkozz semmivel Csucsukám! Jó, hogy felhívtad a figyelmem, már szerettem volna ennek a brigádnak odacsapatni. Micsoda egy nevük van, alig tudtam megjegyezni, Fürst Sándor szocialista brigád. Fürst – fürj, adok én ezeknek a jómadaraknak! Meglásd! Te csak ne félj, nem lesz bajod többet!

 

Többet nem beszélgettek a dologról. Még maga Csucsu sem gondolta volna, hogy a téma terítékre kerül a következő termelési tanácskozásom, és az ő ügyét a teljes üzemi tagság előtt fogják tárgyalni. Ha tudta volna, biztosan beteget jelent. Egy jó bányásznak annyi a baja, hogy bármilyen vészterhes időszakot képes átvészelni betegállományban. Például, ha veszélyes törés volt a fronton, az öreg vájárok dereka megfájdult, elmentek egy hónapra. Így megúszták a balesetet, ráadásul „kőbe fejteni lassabb, nincs haladás, kicsi a szakmány, kevés a fizetés. Most dolgozzanak a fiatalok! Nekünk is így kellett, annak idején!” – mondogatták.

 

Molnárt, a 3-as csapat vezetőjét behívatták az üzemigazgatói irodába. Ott a szakszervezetis, várta, főbizalmijával megerősítve, valamint az igazgató. Kérdőre vonták a férfit. Az persze a meglepődöttségtől csak hebeget-hápogott, és szégyenkezve elismerte, hogy hónapok óta piszkálják a kollégájukat!

 

- Na, Molnár elvtárs! A jövő szerdán a termelési tanácskozáson az egyebek napirendi pontnál feláll és a munkatársai nevében őszinte megbánást tanúsítva bocsánatot kér a pajtásától. Csak nem képzeli, hogy ebben a feszült nemzetközi helyzetben eltűrhetem, hogy a szénbányámban, ebben a népgazdaságilag és hadászatilag is kiemeltem fontos termelőüzemben, maga és a társai feszültséget szítsanak. Nagyon szégyelljék magukat! Takarodjon a szemem elől!

 

Az igazgató arca, beszéde végére teljesen kivörösödött. Jobb kéz hüvelykujjával benyúlt a keménygalléros inge nyakánál és egy ideges húzómozdulattal tágított rajta, mint aki meg akar fulladni. Nyakkendője is lazult így egy kicsit. Ez alatt visszanyerte nyugalmát és fölényesen tekintett a szakszervezeti tisztségviselőkre.

 

 

***

 

 

A nagy faléz megtelt emberekkel. Elkezdődött a termelési tanácskozás. Folyamatosan következtek a napirendi pontok egyik a másik után. Már majdnem 3 óra volt. Legtöbben az ebédre, vagy a kocsmára gondoltak. Csucsu, kis ember lévén a tömeg első felében foglalt helyet egy padon. Mellette ült a szakszervezetis ismerőse is. A bizalmik szerettek beülni a melósok közé jelezve, hogy közülük származnak és közéjük tartoznak.

 

Egyszer csak valami szokásostól eltérő hang ütötte meg a szunnyadozó tömeg fülét. Megszólalt az igazgató. Az igazgató ilyenkor már soha nem szólal meg. Persze ő már ebédelt délben, már ejtőzött is egy picit az asztalánál, de ilyenkor nem szokta húzni a melósok idejét.

 

- Elvtársak, figyelmet kérek! Molnár elvtárs, a 3-as számú elővájási brigád vezetője kíván szólni! Na, tessék Molnár elvtárs! Mondja, mondja!

 

A férfi kelletlenül felállt. Nem volt erre rákészülve, de hát hogy is lehetne ilyenre rákészülni. Már itt van 20 éve. Semmi komoly blama nem érte még, és akkor most. Hogy fog ezután megállni az emberei előtt, hogy tudja majd ezután kihajtani belőlük a 120 %-ot. Még megtörténhet az is, hogy le kell mondjon ezek után!

 

- Hát szóval arról lenne szó …

- Hangosabban Molnár elvtárs, mert ott hátul nem hallják az elvtársak! – Vágott szavába az igazgató.

- Hát szóval az van, hogy néha szoktunk viccelődni a Csucsu elvtárssal.

 

Csucsu, ahogy a nevét hallotta félrenyelte a Fecske füstjét és köhécselni kezdett. A tömegben ezzel egy időben hangos morajlás hallatszott.

 

- Szóval néha viccelődünk, de nem nagyon.

 

A tömegben erősödött a morajlás, egyesek halk kacajokat is megengedtek maguknak, mások elfordultak és hatalmasakat slukkoltak cigarettájukból.

 

- Csöndet kérek! - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon az igazgató. – Folytassa Molnár elvtárs!

- A csapat nevében szeretnék elnézést kérni Csucsu kollégától és ünnepélyesen megígérem, hogy többet nem fogjuk cukkolni!

 

Csucsu teljesen megilletődött. Hát igaz, hogy minden olyan lesz, mint régen. Nyugodtan bemehet bármelyik csapatra, anélkül hogy piszkálnák, megaláznák? Még a 3-asra is?

 

Bár nem kérte erre senki, úgy érezte szólnia kell. A tömeg ekkor már meglehetősen hangos volt. Az igazgató jó érzékkel még várt, hadd örüljön a nép a cirkusznak, még nem állítja le őket. Duruzsoljanak csak, mielőtt a tanácskozást bezárja.

 

Ekkor Csucsu bátortalanul felállt. Mintha egy karmester vezényelné a tömeget, az azonnal elhallgatott. Minden szem a férfi felé fordult. Mindenki őszinte kíváncsisággal, lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi jöhet még ezután. Egyeseknek még az is eszébe jutott, hogy talán most mártja be őket is, hiszen sokan cukkolták, ahogy ez szokás errefelé. Ettől gondolattól, amely a metakommunikáció létezését bizonyítandó tényként is felfoghatóan többeknek is egy időben villant be, jó pár embernek melege lett, de nagyon! Aztán egyszer csak megszólalt Csucsu. Hangja úgy szállt a munkások plazmává egyesült tömege felett, mint valami bibliai király bölcselete. Szavaira úgy figyeltek most, mint középkori kényúrra a szolgái, amikor napi bűneik felett ült törvényt.

 

- Kedves elvtársak! – Hangjában nem volt fenyegetés inkább megbocsájtás, sőt jóság. – Nagyon meglepődtem a hallottakon és nagyon köszönöm! Nekem nagyon jól esett és ezért nagyon köszönöm! Nem esett jól, hogy mindig bántottak, és bizony sokszor nehezemre is esett elviselni. De hát a kicsiknek is kijár az igazság, nem? Én, itt nem számíthattam senkire. De ennek akkor ugye vége! Nem haragszom senkire! Istenbizony! Jót tett helyébe jót várj, így hangzik az ősi magyar mondás! Mivel Molnár elvtárs megígérte, hogy többet nem cukkolnak, én is megígérek valamit.

 

A teremben most már teljesen besűrűsödött a csend. Mindenki várta, hogy mit mond Csucsu, a jóságos Csucsu, a megbocsájtó Csucsu.

 

- Tehát megígérem, hogy többet nem pisálok bele a teájukba!

 

 

 

VÉGE

Vallomás

(múlt – jelen - jövő)

 

 

Nem akartam megszületni

És megszülettem

Nem akartam felnőni

És felnőttem

Nem akartam írni

És írtam

Nem akartam meghalni

És ... meghaltam!

 

Nem akarok megszületni

De megszületek újra meg újra

Nem akarok felnőni

De mégis felnövök

Nem akarok írni

És mégis írok, csak írok

Örökké élni akarok

És mégis meghalok...

 

Nem akarhatom a születést

És meg kell szülessek!

Nem akarhatom a jövőt

És mégis fel kell nőjek

Nem akarok majd megalkotni semmit

És mégis írni fogok

Örökké akarok majd élni!

És örökké élni is fogok!

 

/2009. június/

KAREL ŠIKTANC

ÁDÁM ÉS ÉVA

 

MÁSODIK NAP

 

 

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

Már minden összefolyt, ami volt.

Éhség. És harag. És vér.

És csont.

 

Nem lélegezett. A lány feje az ölében pihent, hallgatta,

ahogy piheg. Ahogy zokog. Ahogy

 

kérlel. Ahogy magatehetetlen fekszik,

ami utána marad, már nem számít. Aztán

 

bőrébe mar. Hallgatta őt. Ahogy

imádkozik. Ahogy elernyed. Ahogy levetkezi

 

a bűntudatot, hazugságot és ígéreteket. Hallgatta őt.

Mint a folyó, mely hallja testében a halakat - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

Már minden összefolyt, ami volt.

Éhség. És harag. És vér.

 

Mozdulatlan volt. Feje az ölében pihent, figyelte, ahogy

lágyan mozdul. Hogyan csókolt egykor? Hogyan

 

tudott kérni, és ahogy kérdezett; aztán

pajkosan körbefogta. Mint egy furcsa

 

kesztyű. Édesen rásimult. Ahogy átadta magát.

Ahogy hullámzott. Ahogy hajladozott – forgott,

 

cserfesen fecsegett. A fiú félt attól, amit érzett. Mint

a hal, mely érzékeli a hömpölygő folyót - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

Már minden összefolyt, ami volt.

 

Megdermedt érzékenység, az emlékezet fogságába

esett ismét. Tökéletes ajándék. Az egész egy maréknyi.

 

Elfér a kézben, a lábujjak között. Ijesztő szavak.

Hideg van. Kísérteties a csend. Alig

 

lélegzik. Kéklő vénák a mellkasán.

Kéklő vénák az égen. Elvesztett.

 

Visszatér még. Még egyszer. Újra. Éjjel és nappal. S

a távolban eső szemez valahol a múltban,

 

a messzi gyermekkorban. Arra fordul most,

útja hajdanvolt emlékek ösvényén vezet - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

 

Bezárult, mint egy rózsa, szárán sebző

tövisekkel. Az ő sebe, Ő illata, Ő maga

 

a rózsa, mily szomorú ez a nyár, beteg

leheletű. Aggódik magáért. De feléled.

 

Újra magára talál. Kéklő vénák

a mellkasán. Kéklő vénák az

 

égen. Meghalt. Él. Mi lesz még? És mi

marad? Esővíz. Az is fel-me-leg-szik.

 

Víz. Víz. Kár mindenért - - -

Semmiért sem kár - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

 

Szíve a torkában ver, kimerülten, nehéz

fejjel, gondolatban visszatér ábrándos

 

lányszívéhez. Még lélegzik. Még látható.

Még nevet. Megbékél, hogy már nincs semmi és

 

senki, aki vele e csöndben könnyezne

és nevetne - - - Borzalmas látvány a csupasz

 

fal - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

 

Szíve a torkában ver, pedig aludna. Hiábavaló

a befelé fordulás. Tüzel a láztól.

 

Panaszos. Zavaros. Ott áll az éjszaka

kapujában, az ibolyaszín-múltba tartó úton.

 

De azok a napok már rég elszálltak. Az öreg

könyök, s a régi fa kiszárad - - - Farkasok

 

nyomában - - - Akár egy élő - - -

 

Esett.

Esett.

 

 

 

Fordította: Nagy István Paphnutius, 2012