Paphnutius blogja

Paphnutius

Krisztus hét szava a keresztfán

(szonett ciklus)

 

I.

Atyám, bocsáss meg nékik, nem tudják, mit cselekszenek!

 

Három siheder eredt a nyomába,

mintha csak lődörögne, unva az éjt,

egyhangúságot, s adrenalin kéjt

várva, átkot, szórni az éjszakába.

Kapóra jött nekik, ez a magányos,

védtelen test, kinek sorsa eleve

elrendeltetett. A galeri heve,

aljas bűn élvezetével arányos.

Nem kérdezték, nem nézték csak ütötték,

rúgták, törték testét-csontjait, lelkét.

Ronggyá vált, véres tehetetlen cafat.

Három vitéz, szutykos ökle összecsap.

    Atyám! Ajkai néma szót rebegnek:

    Bocsásd meg, nem tudják, mit cselekszenek!

 

II.

 Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.

 

Amikor a hajnal a hold sarlóján

kúszott az érzékelés mezejére,

összetört testtel feküdt nedve-vére,

szennye maga alatt, léte alkonyán.

Nem volt ő se jó, sem rossz, csak afféle

mai városi lány, ki társát-vágyát

keresve, nem találva boldogságát

rossz helyt, s időben került a fénybe.

A fékező kocsi reflektora tört,

mint csont a gyenge női testben össze.

A sofőr zokogva a kormányra dőlt.

Mától, reménybeli nem hívja jössz-e

       keresni szép világot, vidámságot,

       meglelni új holnapot, boldogságot?

 

III:

Asszony, imhol a te fiad, és te imhol a te anyád!

 

Tiszta perceiben, a tű fogságtól

időlegesen szabadulva agya

rejtett zugában fel-felsejlik anya,

kinek ölébe bújt, ha félt kórságtól.

Védtelen gyermeki lelke oly boldog,

nyugodt volt az anyaméh biztonságos

közelében… Valamiféle nyákos

pép, tejszagú zagy emléke kavarog,

melyben anya, öl, méh már rég egyesült,

kusza émelygő sziruppá tömörült.

Képfoszlányok keverednek valóval.

Teste kórház-fehér, angyal-fakóval.

    Nézd csak, anya felhő  ágyam szélén ül!

Lelkünk a boldog mennyekben egyesül.

 

IV.

 Én Istenem, miért hagytál el engemet?

 

A magzat már benne élt, testrészeként

funkcionált, mint lárva a tokjában.

Mozgott, jelezte itt él, valójában

kering, pedig szeretné rémálomként

kezelni, elfelejteni. Lesben várt,

Sátán fia letepert, meggyalázott,

mocskát belém bömbölve, ürítve ott,

hol átok komponált számról szimfóniát.

Erőszak foganta, ártatlan magzat!

Szerethetlek-e valaha míg élek,

vagy jobb, ha élettelennek vetéllek?

Angyal daltól zengő templomi karzat…

Most azt érzem, szeretnem kell lelkedet

Én Istenem, mért hagytál el engemet?

 

 

 

 

V.

Szomjúhozom!

 

A férfi már kiitta az utolsó

utáni cseppet mámorpoharából,

ecetes bort a műanyagkannából.

Állapota számára már nyugtató

szinten: tér és idő hálójából ki,

s be ténferegve, tagadva minden

jót, s szépet emberi tudatszinten,

a tudattalan végtérbe törni ki.

Vágyna tán a szép emlékre, mi nem is

történt soha vele eddig, mert verte

sors, Istene, a főnök, s a nők is.

A lét kötelét régen elengedte,

    szennyes testtel hever kihűlve reggel.

    Sietve átlépik leszegett fejjel.

 

VI.

Elvégeztetett!

 

Már nem gondolok a szépre, a jóra.

Csak titokban engedem magamhoz azt,

mi édes, forró nyári illathalmazt,

s álmodozást déli harangszóra.

Mondd már, tényleg léteznek féreglyukak,

melyeken szempillantásra átérhet

az ember fia? Ott talán megérthet

mindent, mit nem tudnak a tudós urak!

Sajnos én most messze megyek, másfelé

veszem utam. Fényesség hív csővégén,

angyali indulóra a fény felé

masírozok. Régi szép szerelmek, és

  féreglyukak, déli harangok. Vége.

  Nem érdekel semmi. Elvégeztetett!

 

 

 

 

VII.

Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet.

 

Túljutottam a láthatatlan ajtón,

mely elválasztotta a fényességet,

s a talmi, habos álfehérséget.

A rőt-sötét forró kénbűzös falon

olyan csábos képek villantak elém,

mintha a pokol utolsó érveit

sugározná agyamba, törvényeit

ingerekkel bombázva belém.

Még választhatok, merre induljak el!

Jó döntés bizton nincs, kompromisszumok

csak, a helyes irányt most keresni kell!

Malasztos dicshimnuszokat nem várok.

    Megjártam én már a poklot, s mennyet!

    Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!

 

/2008./

Megjelent: Kövek az óceán partján antológiában, 2008-ban.