Paphnutius blogja

Csucsu

 

 

 

Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi: álmosan, fázósan. A csapat ugyanúgy nem látta a napfelkeltét, mint hétfőn, vagy kedden. Később kelt, mint 6 óra, és a héten reggelesek voltak. A Nap. A Nap egy ünnepi dolog, legalábbis nem mindennapi azoknak, akik nem akkor láthatják, amikor akarják. Ott lenn nem lehet unottan kibámulni az ablakon a napfürdőző verebeket nézve, amint összevesznek valamin, és hatalmas ricsajt csapva csivitelnek a napáztatta kanadai nyár dús lombjai között. A Nap szimbólum, a szabadság, a hétvége, de legalábbis – ha nem akarunk túl költőinek látszani ebben az ingerszegény környezetben-, a nem reggeles szak jelképe. Talán ennek köszönhetően alakult ki az a szokás, hogy a felszínre küldött csillékre azt írták: NAPRA. Így csupa nagybetűkkel. Soha senkinek nem jutott eszébe az a szentségtörés, hogy valaki azt írja a kifelé menő csille oldalára: „A FELSZÍNRE”, esetleg „KI”, vagy „FEL”. Annak biztos rögtön híre lenne. Az akna alsón dolgozó csatlós, a csillefeladók, vagy egyenesen maga a szállítási felvigyázó biztosan telekürtölte volna a falézt, ahol a munkabrigádok a váltást elvégezték, hogy XY szállítócsillés még azt sem tudja, mit kell a napra menő csillékre írni. Márpedig akit az akna egyszer a szájára vesz, annak az Isten irgalmazzon. Évekig, akár nyugdíjba vonulásáig hallgathatja vissza a cukkolódó megjegyzéseket. Ha egy óvatlan bányász galibába keveredett és gúnynevet szerzett, az bizony jobban tette, ha elfogadta és együtt nevetett a többivel, különben pokollá vált az élete.

 

Tehát, ahogy mondtam ez a nap is úgy indult, mint az előző. Azt mindenki tudta, hogy nem úgy fog végződni. Ugyanis a hónap 2. szerdája volt. Minden hónap 2. szerdáján tartották a termelési tanácskozást. Ezen „kötelezően-ajánlott” volt a részvétel. Nem tartottak névsorolvasást, vagy létszámellenőrzést, de a brigád-, csoport- és szakvezetők, akiknek jelenléte kötelező volt, nem beszélve az ezeknél nagyobb beosztásúakról, jól tudták, hogy az embereik közül lelépett-e valaki. Ezen a napon a munkásbuszok sem indultak, csak a tanácskozás végén, magánautóval pedig nagyon kevesen rendelkeztek. Mivel az akna a város közelében üzemelt, és útba esett a Likereczék pálinkafőzője, a Csengődi borozó és a Czermann kocsma. Mindig akadt néhány alak, akik vállalták a másnapi dorgálást, és a jó 20 perces gyaloglást egy kis vegyes pálinka, pár korsó sör, vagy egy kis málnásfröccs miatt. Ők ugyanis nem késhettek el munka után, a zsémbes asszony leste a vekkert. Ilyenkor viszont arra hivatkoztak, hogy elhízódott a tanácsokozás és a főnök meghívta őket. Azt pedig nem szabad visszautasítani. Tiszteletlenségnek, sőt egyenesem fegyelemsértésnek számítana.

 

Szóval ma is tanácskozásra és későbbi hazamenetelre készültek. Már kívülről tudták a menetrendet. Először az igazgató köszönti a dolgozókat. Ha nincs tekintélyét megkívánó bejelentés, pár jellegtelen köszöntőmondattal elintézi a maga mondókáját és átadja a szót a termelési főmérnöknek. Ez a tervteljesítésért felelős ember már fontos dolgokat mond, általában érdekli is az embereket. Melyik frontbrigád mennyi tonnát termelt, milyen minőségű volt a szén. Mennyi volt ebből a lakossági és mennyi az ipari felhasználók részére átadott mennyiség. Az elővájásoknál a métert, az előrehaladást értékelték. Mindenhol százalékokban fejezi ki a tervteljesítést. Rendszerint 100% felett vannak a számok. Ezután rátérnek a következő hónap tervszámaira, amelyeket a brigádvezetők gondosan feljegyeznek a naplójukba. A termelési rész után egyéb kérdések tárgyalása következik, olyanoké, amelyek a teljes közösségre tartoznak.

 

Mindössze néhány ember, pár beavatott tudta, hogy ez a nap más lesz, és a tanácskozás nem ér véget a számoknál, és prémiumfeladat-meghatározásoknál. Az a pár ember tudta, hogy ma felszólal Molnár Feri, a 3-as csapat csapatvezető vájára. Ez az várható esemény volt, amitől néhányan különös bizsergéssel lelkükben gondoltak a délutánra. Várták, hogy mi sül ki az egészből.

 

 

***

 

 

Csucsu. Csak így hívták Csucsu. Olyan röviden ejtve, amennyire csak lehet. Mindenki ismerte, másként soha nem szólították, és sokan, akik nem voltak közvetlen munkatársai, vagy nem ismerték gyerekkorából, még az igazi nevét sem tudták. Így aztán nem is volt érdemes másként hívni, mert talán még saját maga sem hallgatott volna egy másik megszólításra. Már megszokta a nevét. Gondolom, nem kell nagyon magyarázni, hogy milyen volt a szájtartása, ajkainak vastagsága … Szóval ezért volt Csucsu.

 

De körülbelül egy évvel ezelőtt ez a 3-as csapat rászállt. Állandóan piszkálták, cseszegették, hogy Csucsu így, meg Csucsu úgy. Bár hányszor kerültek kapcsolatba vele mindig volt hozzá egy-két szurka-piszka rossz szavuk. Hol vele foglalkoztak, hol valamelyik családtagjával, mindig akadt valakinek ötlete, amivel megkeseríthették az életét. Pedig sokszor találkoztak. Csucsu szállítócsillás volt, és anyagot szállított nekik az elővájásra. Egy ideje, a védőitalnak kinevezett, áporodott, furcsa ízű, citrompótlós teát is neki kellett továbbítania a csapat részére, egy 5 literes ceglédi kannában. Már hosszú hónapok óta tartott a férfi vesszőfutása, míg aztán egyszer egy munka utáni fröccsözés alkalmával véletlenül elpanaszolta a barátjának, aki szakszervezeti bizalmi volt az üzemben.

 

- Igen? Na, majd adok én ezeknek! Mostanában tényleg nagyon nagy a pofájuk, már másoktól is hallottam. A bögyömben vannak egy ideje! Bízd csak ide.

- Hát én nem akartam kitolni… - dadogta Csucsu.

- Ne foglalkozz semmivel Csucsukám! Jó, hogy felhívtad a figyelmem, már szerettem volna ennek a brigádnak odacsapatni. Micsoda egy nevük van, alig tudtam megjegyezni, Fürst Sándor szocialista brigád. Fürst – fürj, adok én ezeknek a jómadaraknak! Meglásd! Te csak ne félj, nem lesz bajod többet!

 

Többet nem beszélgettek a dologról. Még maga Csucsu sem gondolta volna, hogy a téma terítékre kerül a következő termelési tanácskozásom, és az ő ügyét a teljes üzemi tagság előtt fogják tárgyalni. Ha tudta volna, biztosan beteget jelent. Egy jó bányásznak annyi a baja, hogy bármilyen vészterhes időszakot képes átvészelni betegállományban. Például, ha veszélyes törés volt a fronton, az öreg vájárok dereka megfájdult, elmentek egy hónapra. Így megúszták a balesetet, ráadásul „kőbe fejteni lassabb, nincs haladás, kicsi a szakmány, kevés a fizetés. Most dolgozzanak a fiatalok! Nekünk is így kellett, annak idején!” – mondogatták.

 

Molnárt, a 3-as csapat vezetőjét behívatták az üzemigazgatói irodába. Ott a szakszervezetis, várta, főbizalmijával megerősítve, valamint az igazgató. Kérdőre vonták a férfit. Az persze a meglepődöttségtől csak hebeget-hápogott, és szégyenkezve elismerte, hogy hónapok óta piszkálják a kollégájukat!

 

- Na, Molnár elvtárs! A jövő szerdán a termelési tanácskozáson az egyebek napirendi pontnál feláll és a munkatársai nevében őszinte megbánást tanúsítva bocsánatot kér a pajtásától. Csak nem képzeli, hogy ebben a feszült nemzetközi helyzetben eltűrhetem, hogy a szénbányámban, ebben a népgazdaságilag és hadászatilag is kiemeltem fontos termelőüzemben, maga és a társai feszültséget szítsanak. Nagyon szégyelljék magukat! Takarodjon a szemem elől!

 

Az igazgató arca, beszéde végére teljesen kivörösödött. Jobb kéz hüvelykujjával benyúlt a keménygalléros inge nyakánál és egy ideges húzómozdulattal tágított rajta, mint aki meg akar fulladni. Nyakkendője is lazult így egy kicsit. Ez alatt visszanyerte nyugalmát és fölényesen tekintett a szakszervezeti tisztségviselőkre.

 

 

***

 

 

A nagy faléz megtelt emberekkel. Elkezdődött a termelési tanácskozás. Folyamatosan következtek a napirendi pontok egyik a másik után. Már majdnem 3 óra volt. Legtöbben az ebédre, vagy a kocsmára gondoltak. Csucsu, kis ember lévén a tömeg első felében foglalt helyet egy padon. Mellette ült a szakszervezetis ismerőse is. A bizalmik szerettek beülni a melósok közé jelezve, hogy közülük származnak és közéjük tartoznak.

 

Egyszer csak valami szokásostól eltérő hang ütötte meg a szunnyadozó tömeg fülét. Megszólalt az igazgató. Az igazgató ilyenkor már soha nem szólal meg. Persze ő már ebédelt délben, már ejtőzött is egy picit az asztalánál, de ilyenkor nem szokta húzni a melósok idejét.

 

- Elvtársak, figyelmet kérek! Molnár elvtárs, a 3-as számú elővájási brigád vezetője kíván szólni! Na, tessék Molnár elvtárs! Mondja, mondja!

 

A férfi kelletlenül felállt. Nem volt erre rákészülve, de hát hogy is lehetne ilyenre rákészülni. Már itt van 20 éve. Semmi komoly blama nem érte még, és akkor most. Hogy fog ezután megállni az emberei előtt, hogy tudja majd ezután kihajtani belőlük a 120 %-ot. Még megtörténhet az is, hogy le kell mondjon ezek után!

 

- Hát szóval arról lenne szó …

- Hangosabban Molnár elvtárs, mert ott hátul nem hallják az elvtársak! – Vágott szavába az igazgató.

- Hát szóval az van, hogy néha szoktunk viccelődni a Csucsu elvtárssal.

 

Csucsu, ahogy a nevét hallotta félrenyelte a Fecske füstjét és köhécselni kezdett. A tömegben ezzel egy időben hangos morajlás hallatszott.

 

- Szóval néha viccelődünk, de nem nagyon.

 

A tömegben erősödött a morajlás, egyesek halk kacajokat is megengedtek maguknak, mások elfordultak és hatalmasakat slukkoltak cigarettájukból.

 

- Csöndet kérek! - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon az igazgató. – Folytassa Molnár elvtárs!

- A csapat nevében szeretnék elnézést kérni Csucsu kollégától és ünnepélyesen megígérem, hogy többet nem fogjuk cukkolni!

 

Csucsu teljesen megilletődött. Hát igaz, hogy minden olyan lesz, mint régen. Nyugodtan bemehet bármelyik csapatra, anélkül hogy piszkálnák, megaláznák? Még a 3-asra is?

 

Bár nem kérte erre senki, úgy érezte szólnia kell. A tömeg ekkor már meglehetősen hangos volt. Az igazgató jó érzékkel még várt, hadd örüljön a nép a cirkusznak, még nem állítja le őket. Duruzsoljanak csak, mielőtt a tanácskozást bezárja.

 

Ekkor Csucsu bátortalanul felállt. Mintha egy karmester vezényelné a tömeget, az azonnal elhallgatott. Minden szem a férfi felé fordult. Mindenki őszinte kíváncsisággal, lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi jöhet még ezután. Egyeseknek még az is eszébe jutott, hogy talán most mártja be őket is, hiszen sokan cukkolták, ahogy ez szokás errefelé. Ettől gondolattól, amely a metakommunikáció létezését bizonyítandó tényként is felfoghatóan többeknek is egy időben villant be, jó pár embernek melege lett, de nagyon! Aztán egyszer csak megszólalt Csucsu. Hangja úgy szállt a munkások plazmává egyesült tömege felett, mint valami bibliai király bölcselete. Szavaira úgy figyeltek most, mint középkori kényúrra a szolgái, amikor napi bűneik felett ült törvényt.

 

- Kedves elvtársak! – Hangjában nem volt fenyegetés inkább megbocsájtás, sőt jóság. – Nagyon meglepődtem a hallottakon és nagyon köszönöm! Nekem nagyon jól esett és ezért nagyon köszönöm! Nem esett jól, hogy mindig bántottak, és bizony sokszor nehezemre is esett elviselni. De hát a kicsiknek is kijár az igazság, nem? Én, itt nem számíthattam senkire. De ennek akkor ugye vége! Nem haragszom senkire! Istenbizony! Jót tett helyébe jót várj, így hangzik az ősi magyar mondás! Mivel Molnár elvtárs megígérte, hogy többet nem cukkolnak, én is megígérek valamit.

 

A teremben most már teljesen besűrűsödött a csend. Mindenki várta, hogy mit mond Csucsu, a jóságos Csucsu, a megbocsájtó Csucsu.

 

- Tehát megígérem, hogy többet nem pisálok bele a teájukba!

 

 

 

VÉGE

Vallomás

(múlt – jelen - jövő)

 

 

Nem akartam megszületni

És megszülettem

Nem akartam felnőni

És felnőttem

Nem akartam írni

És írtam

Nem akartam meghalni

És ... meghaltam!

 

Nem akarok megszületni

De megszületek újra meg újra

Nem akarok felnőni

De mégis felnövök

Nem akarok írni

És mégis írok, csak írok

Örökké élni akarok

És mégis meghalok...

 

Nem akarhatom a születést

És meg kell szülessek!

Nem akarhatom a jövőt

És mégis fel kell nőjek

Nem akarok majd megalkotni semmit

És mégis írni fogok

Örökké akarok majd élni!

És örökké élni is fogok!

 

/2009. június/

KAREL ŠIKTANC

ÁDÁM ÉS ÉVA

 

MÁSODIK NAP

 

 

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

Már minden összefolyt, ami volt.

Éhség. És harag. És vér.

És csont.

 

Nem lélegezett. A lány feje az ölében pihent, hallgatta,

ahogy piheg. Ahogy zokog. Ahogy

 

kérlel. Ahogy magatehetetlen fekszik,

ami utána marad, már nem számít. Aztán

 

bőrébe mar. Hallgatta őt. Ahogy

imádkozik. Ahogy elernyed. Ahogy levetkezi

 

a bűntudatot, hazugságot és ígéreteket. Hallgatta őt.

Mint a folyó, mely hallja testében a halakat - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

Már minden összefolyt, ami volt.

Éhség. És harag. És vér.

 

Mozdulatlan volt. Feje az ölében pihent, figyelte, ahogy

lágyan mozdul. Hogyan csókolt egykor? Hogyan

 

tudott kérni, és ahogy kérdezett; aztán

pajkosan körbefogta. Mint egy furcsa

 

kesztyű. Édesen rásimult. Ahogy átadta magát.

Ahogy hullámzott. Ahogy hajladozott – forgott,

 

cserfesen fecsegett. A fiú félt attól, amit érzett. Mint

a hal, mely érzékeli a hömpölygő folyót - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

Már minden összefolyt, ami volt.

 

Megdermedt érzékenység, az emlékezet fogságába

esett ismét. Tökéletes ajándék. Az egész egy maréknyi.

 

Elfér a kézben, a lábujjak között. Ijesztő szavak.

Hideg van. Kísérteties a csend. Alig

 

lélegzik. Kéklő vénák a mellkasán.

Kéklő vénák az égen. Elvesztett.

 

Visszatér még. Még egyszer. Újra. Éjjel és nappal. S

a távolban eső szemez valahol a múltban,

 

a messzi gyermekkorban. Arra fordul most,

útja hajdanvolt emlékek ösvényén vezet - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

Esett. Vigasztalan esett.

 

Bezárult, mint egy rózsa, szárán sebző

tövisekkel. Az ő sebe, Ő illata, Ő maga

 

a rózsa, mily szomorú ez a nyár, beteg

leheletű. Aggódik magáért. De feléled.

 

Újra magára talál. Kéklő vénák

a mellkasán. Kéklő vénák az

 

égen. Meghalt. Él. Mi lesz még? És mi

marad? Esővíz. Az is fel-me-leg-szik.

 

Víz. Víz. Kár mindenért - - -

Semmiért sem kár - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

Nincs könyörület. Nincs szánalom.

 

Szíve a torkában ver, kimerülten, nehéz

fejjel, gondolatban visszatér ábrándos

 

lányszívéhez. Még lélegzik. Még látható.

Még nevet. Megbékél, hogy már nincs semmi és

 

senki, aki vele e csöndben könnyezne

és nevetne - - - Borzalmas látvány a csupasz

 

fal - - -

 

Esett.

Esett. Vigasztalan esett.

 

Szíve a torkában ver, pedig aludna. Hiábavaló

a befelé fordulás. Tüzel a láztól.

 

Panaszos. Zavaros. Ott áll az éjszaka

kapujában, az ibolyaszín-múltba tartó úton.

 

De azok a napok már rég elszálltak. Az öreg

könyök, s a régi fa kiszárad - - - Farkasok

 

nyomában - - - Akár egy élő - - -

 

Esett.

Esett.

 

 

 

Fordította: Nagy István Paphnutius, 2012

Charles Bukowski – és most?

 

a szavak jöttek és mentek,

betegen ülök.

cseng a telefon, a macska alszik.

Linda porszívóz.

várok az életre,

várok a halálra.

azt kívánom, bár lenne bátorságom, hogy hívjalak.

ez egy vacak helyrehozási kísérlet,

de a fa kint nem tudja:

nézem, ahogy szél mozgatja

a késő délutáni napban.

nincs itt semmi üzenni való

csak várakozás.

mindegyikünk egyedül néz szembe ezzel.

Ó, egyszer én is fiatal voltam,

Ó, egyszer én is hihetetlenül

fiatal voltam!

 

 

Fordította: Nagy István Paphnutius, 2010.

Tesco nemzedék

 

 

Egy rádióműsorban hallottam, amely az iskolai farsangi bálok jelmezötleteiről, azok változásairól szólt a ’60-as évektől napjainkig, hogy az egyik ilyen intézményben, az idén a legsikeresebb a „Tesco Törzsvásárló” fantázia névvel ellátott kollekció lett. Átlagos ruhában lévő fiatal hátán hátizsák, egyik vállán oldaltáska, másik vállán sporttáska lógott. Mindegyiken egy sikeres sportszergyártó cég logója virított. Kezében Tesco szatyor, benne néhány Tesco gazdaságos márkanévre hallgató termék.

 

*

 

Ülök egy vonaton.

Szemem téma után kutat.

Egy érdekes arc, mozdulat, hang, bármi megteszi.

Ha vadászatra beélesített tudatom egy apró jelet érzékel,

már kezdődik is az impresszió transzformálása.

Ki tudja milyen lerakódott információ, történetfoszlány, emlékmaradvány,

vagy álemlék kapcsolódik rá az érzékelt impulzusra.

Bizonytalan a kémiai folyamat, meghatározhatatlan a kötés erőssége és módja.

Szóval a reakció inkább alkimista szemlélettel magyarázható.

Leírása tudományos algoritmusokkal lehetetlen feladat.

Már kezdeti időszakban eldől, hogy az eredmény rögtön meg akar születni (fogalmazódni),

vagy a gondolatfoszlányok rögzítése csupán, az azonnal elvégzendő feladat.

A legjobb, a leghitelesebb ilyenkor egy diktafon használata,

hiszen az eredeti ötlet nem veszik el

a fogalmazgatás, írás, helyesen írás időt igénylő tevékenysége során.

Ha a gondolat a másik utat választja, vagyis a „rögtönszületést”,

gyakorlatilag ezzel egy időben, vagy nagyon hamar

műfajt is választ magának.

A versbe, vagy prózába rendeződés igénye nem bonyolult,

azonnal eldönthető kérdés,

és a fő műfajokon belüli forma (ruha, mai nyelven skin)

megválasztása is szinte automatikus (tudat alatti), gyakorlatilag technikai, kivitelezési kérdés.

Van olyan, hogy eleve formához keresünk témát,

ha például meghatározott célból szonettet, vagy haikut, stb. akarunk írni.

Azt hiszem, ezt a gondolatmenetet itt kell elvágni,

mert más irányba vinne el.

 

Tehát! A jó impresszió, ötlet, gondolat elemi erejű.

Mondanám, hogy olyan, mint egy forrás, de mégis inkább egy vulkánkitörésre gondolok.

Ám a vulkáni láva kiömlésekor lelassul, szétterül, miközben folyamatosan hűl és merevedik.

Ez a folyamat más. Talán egy sistergő, kilövellő hőforráshoz tudnám hasonlítani.

A feltörési ponttól távolodva ez is hűl ugyan,

de nem lassul le ebben a folyamatban, hanem más források feltörések vizét

(korábbi tapasztalások) is magába gyűjtve felerősödik, megnő, kiteljesedik,

patakká, folyóvá, folyammá alakul, majd beteljesedik, ha elér egy tavat, vagy a tengert.

Így születik, nő az impresszió is verssé, prózává.

Miközben így elmélkedem

–papírt és jegyzetfüzetet használva, mert a diktafonhoz szükséges intim környezet nem adott–,

definiálódni kezd néhány lehetséges téma.

Szemem és agyam már pásztázza a terepet,

alanyt keres, akinek aurájába valamelyes beleláthat.

Akár egy szkenner, amely szökevények retinája után kutat a rémisztő jövőt felvillantó sci-fikben.

Egy CT, amely szöveteket vizsgál, elváltozásokat keresve.

Az első célpont egy nő velem szemben, pontosabban egy arc.

Hasonlít valakire. De kire? Rájövök. Már nem érdekes innentől.

Ott egy másik lehetőség, átellenben. Ideges. Telefonál. Mérges. Fenyegetőzik. Fülhallgatóval higgad.

De csak próbál. Nem megy neki. Rágja a szája szélét. Ezért nem használ rúzst. Pedig mutatna rajta. Értem. Stresszel. Állandóan kiszárad a szája. Szőlőzsír. Most (célszerűen) az arcának belső felén, a fogak közeli szöveteit harapdálja. Következne a köröm, de az első próbálkozásnál rájön, hogy mű.

Ezzel az anyaggal már tudnék kezdeni valamit, de nem itt és nem rögtön.

Most zajokat hallok hátulról. Cipőkopogást és helyfoglalást azonosítok belőlük. Ebből is lehetne valamit írni,

de csak ha nem fordulok meg,

csupán a zajminták alapján megalkotom a karaktert, és a sztorit.

De jön egy újabb impulzus ugyanabból az irányból.

Sűrű, mégis éles, folyamatosan növekvő és közeledő.

Ezzel a tapasztalással egy időben agyam utas pásztázó funkciója leáll,

és már teljes figyelemmel a közeledő zajforrásra koncentrálok.

Ide már nem kell képzelőerő.

Az ihletett állapotból való kizökkentés, azonnali kirekesztettség érzését okozza.

A zaj ricsajjá erősödik és képet ölt egy 13-14 évesekből álló osztály képében.

Helyet keresnek a körülöttem lévő üléseken.

Pont húszan vannak, a tanárokat, kísérőket nem számolva.

Fiúk, lányok vegyesen.

Öltözetük unisex.

Nyolcuknak FILA hátizsákja, kettőnek FILA oldaltáskája van.

 

 

Megjegyzés: 2011-ben a Tesco egy sikeres árukapcsoló akciót csinált. A vásárlások után apró FILA bélyegekkel jutalmazta ügyfeleit. Aki elég sokat költött, az összegyűlt bélyegeit beválthatta a FILA sporttáska sorozatára, amely egy hátizsákból, sporttáskából és oldaltáskából állt. Egy idő után a figyelmes embernek feltűnt, hogy minden harmadik ember, valamilyen FILA terméket hord magánál.

 

 

Tata, 2012. március 3. Szombat

 

 

 

VÉGE