Paphnutius blogja

 

 

„Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja …”

Jelenések könyve 6.17.

 

„S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata …”

Róm. 8.27

 

 

 

Apai nagypapám kemény ember volt. Az utolsó emlékem, ami hozzá fűz, nem szép, mégsem felejthetem el, akár egy rossz álmot. Csendes volt, félelmetesen csendes és hírtelen haragú. Ritkán állt szóba unokáival, pedig a nyári szünet nagy részét ott töltöttem náluk, sokszor más unokatestvérrel együtt. Nagyanyám, gondoskodott rólunk és arról is, ne zavarjuk nagypapát, aki akkor már nyugdíjas bányakovács volt. Általában az udvaron játszottunk. Sokszor bemerészkedtünk a veteményesbe is. Ezt a nagypapa nagyon nem szerette. Egyszer olyan haragra gerjedt, hogy meglátta, a veteményesben piszmogok, hogy utánam vágott egy fél téglát.

 

A nagypapa megmutatta egyszer, hogyan kell karókból, a fészerben található lécekből sátorvázat készíteni, a mama pedig szőnyegeket és pokrócokat adott a váz befedésére, és az aljára. Ez volt az unokák nappali játszóbázisa. Itt lehetett zajongani, mert nem volt ablak a háznak azon az oldalán, ezen kívül nem volt itt vetemény sem, csupán jó dús fű, és egy hatalmas cseresznyefa, amely a nagymama szerint vadon nőtt, mert ők nem ültették oda. Mindenesetre ez a fa, óriási volt már abban az időben. Nagy szemű, lédús, majdhogynem fekete termést hozott, de olyan bőségben, hogy szinte leszedhetetlen volt. Egyes ágait úgy lehetett csak leszüretelni, hogy apám felszedte a tetőcserepeket a padlásról egy fél négyzetméternyi helyen, és kimásztunk a tetőre. Micsoda élmény volt, hogy én is utána mászhattam. A család nőtagjai rémülten szólongattak a fal tövéből, hogy le ne essek. Én pedig nagyon büszke voltam akkor magamra.

 

Tehát jó hely volt az a sátor. Csupán egy probléma volt vele: az oltott meszes gödör mellett lett felállítva. Amikor elkészültünk a berendezéssel is, ami gyakorlatilag leterített szőnyegekből, vízből, almából és némi játékból állt, a nagyapám odajött, körbenézett és azt mondta: - Mostmá’ legyetek el na, … és a meszesgödör ajtaját ne nyitogassátok, mert aki beleesik, meghol!

Tulajdonképpen ennél tömörebben nem lehetett volna megfogalmazni azt a valós veszélyt, ami ténylegesen fennállt volna, de hát ki merte ezután kinyitni. Én lehettem 8 éves akkor, talán 9, az unokatestvérem meg vagy 3 évvel fiatalabb. Soha nem nyitottuk fel teljesen, bár egyszer félig megemeltem, de megcsapott a halál maró szaga.

 

A nagypapa keze borzasztóan erős volt, akár a satu. Félve adtam oda neki, amikor kérte, hogy kemény férfi módjára köszöntsük egymást. Ujjai vastagok voltak, kézbőre száraz, repedezett, szinte sértően reszelős. Én úgy éreztem, hogy nem szeret, bár most már visszagondolva másképp érzem. Egyformán szerette ő az unokáit, az öt gyermekét, talán a három lányt egy kicsit jobban, mint a két fiút, akik túlnőttek rajta iskolai végzetségek terén, de sohasem merték volna letegezni. Mi unokák persze majomszeretettel bújtunk hozzá is, meg a nagymamához is, kiharcoltunk magunknak egy kis térden lovaglást, egy-két dicsérő szót, eszünkbe nem jutott volna, hogy magázzuk őket. Soha nem hallottam a szüleimtől, hogy egyszer is letegezték volna, István papát, a kovácsot, aki favágó volt a Kárpátokban, majd lópatkoló kovácsként dolgozott az oroszlányi faluvégen, míg aztán őt is magába szippantotta a fiatal bányaváros valamelyik feneketlen tárnája. Innentől a kitüntető bányakovács címet viselte.

 

Arra emlékszem, hogy néhányszor megfűztem, táncoljon nekem. Akkor kiállt a lebetonozott udvarrész közepére, a tyúkudvar, a széntároló, a nyári konyha, a veranda és a virágoskert által határolt kis terecskén, elkezdett félhangosan énekelni, lábai ütemesen mozogtak, a hangfoszlányokban fejsejlő zenére. Nagypapa tapssal jelezte maga számára az ütemet, hírtelen előrehajolt és tánc közben ütemre megütötte belső bokáit, majd állva folytatta tovább, alsó lábszárait meg-megemelve, oldalra kidobta, és külső bokacsontjaira csapkodott. Nekünk, unokáknak ez volt a kedvenc részünk, ekkor már mi is ugráltunk körülötte, a nagymama pedig a lépcsőn állva, otthonkás, kötényes derekát mozgatva dúdolt a tánc mellé.

 

Ez volt az egyik megmaradt pozitív emlékem nagypapáról, a másik az ostor. Volt egy saját maga által készített ostora. Amolyan igazi csikósostor, bőrszíjakból fonott, hosszú, egyre vékonyodó, a végén rafiában végződő, népművészeti igénnyel elkészített szerszám. Néha rávettük, hogy csattogtasson vele. Ünnep volt ez. A család ott tartózkodó tagjai egy körülbelül 5-6 méter átmérőjű kört alkottak, a papa beállt középre és csattogatott, akár egy géppuska. Persze aztán bátran próbálkozhatott bárki, de nem nagyon sikerült senkinek. Ettől a nagypapa családfői tekintélyét megtartva büszkén kivonult a körből.

 

Egyszer István papa leesett a pincébe, és agyrázkódást kapott. Onnantól kezdve valahogy még mogorvább lett. Kapott egy kutyát ajándékba, egy boxert. Féltem tőle, mint a tűztől. A nagypapa imádta. Onnantól kezdve ritkábban mentem hozzájuk, és már nem futottam be önfeledtem a virágágyásokkal szegélyezett hosszú járdán, hanem, csöngettem és megvártam, amíg kijöttek értem. Persze közben is folyamatosan kérdezgettem, hogy: mama, papa, ugye bezártátok, az Alit, mert így hívták a kutyát. Persze Ali mindig meg volt kötve, csak a nagyapám nem félt tőle. Szerintem, azóta félek a kutyáktól. Aztán Ali egyszer végtelen szeretetében egy huszáros rohammal, csupa játékosságból leterítette a nagypapát, aki másodjára is csúnyán összetörte a fejét. Későbbi emlékeimben már nem szerepel Ali. Nem tudom, hogy ezért került-e el, vagy másért, de a lényeg, hogy amilyen esemény okán elkezdtem mesélni ezt a történetet, abban már nem szerepel a boxer.

 

A két baleset és Ali elvesztése után a nagypapa nagyon labilis idegzetű, és hírtelen haragú lett. Az utolsó alkalommal, amikor náluk aludtam, nagyon féltem. A szobáik nagyok voltak, hidegek és koromsötétek. Azon az éjjelen hatalmas vihar volt. Olyan nagyokat villámlott, hogy a lezárt fa palettákon is átszűrődött a vibráló fény, aztán pedig akkorákat dörgött, hogy megrázódtak a poharak a konyhai kredencben. Abban az időben még nem volt saját lakásunk, hol itt, hol ott laktunk, és soha nem aludtam külön szobában, egyedül. Ezért annyira féltem, egyedül a nagy sötét szobában, hogy a homlokomon hideg veríték volt. Nem mertem kiáltani, mert féltem nagypapa haragjától. Aztán egy hatalmas dörrenés után nem bírtam tovább, uzsgyi, át a másik szobába, és bevetődtem a nagy ágyba, közéjük. A nagypapa nagyon mérges lett. Nem tűrt meg sokáig az ágyukban. A nagymama visszakísért a félelmetes szomszédszobába, próbált megnyugtatni, majd magamra hagyott. Nem sokkal ezután egy újabb hatalmas dörrenés volt. Remegő testtel megint átrohantam hozzájuk. A papám ekkor teljesen kikelt magából. Szitkozódva kiszállt az ágyból, átsietett a másik szobába és befeküdt az ágyamba. Bár nagyon szégyelltem magam, mégis olyan biztonságos érzés volt a nagymama meleg, biztonságos ölébe bújni.

 

Másnap reggel hazavittek, s mivel szüleim dolgoztak, még aznap továbbadtak, így a másik nagyszüleimnél aludtam, szerencsére kettejük között. Még azon a délelőttön István nagypapám, talán az éjszakai idegeskedés hatására, talán másért, de rosszul lett. Agyvérzéssel szállították kórházba és még aznap meghalt.

 

Én akkor nagyon megijedtem és senkinek nem mertem elmondani, hogy úgy érzem, nagypapa miattam halt meg, mert azon a viharos éjszakán, egész éjjel a vihartól féltem, és miattam idegeskedett. Talán ekkora őszinteség, és áldozatvállalás nem is várható el egy kisgyerektől, de az emlék, a nagypapa halálának emléke, itt maradt a lelkemben, örökre.

 

 

 

vége

Lapidatio1

 

 

 

1. Saría

 

 

A megkövezés ókori eredetű kivégzési mód. Az Ó- és Újszövetség szövegeiben is többször is említik. Az ősi zsidó államban is találkozunk vele, az akasztás mellett talán a leggyakrabban választott kivégzési mód volt. Az iszlám törvénykezés alapján ma is megengedett, ám ritkán alkalmazzák. Csak azokban az országokban elfogadott, ahol a törvénykezés alapja a Saría. Akkor foganatosítják, ha a cselekmény az egész társadalomra károsnak, veszélyesnek ítélt tett, ezért annak végrehajtását is a társadalom végzi.

 

Itt kis szünetet tartott az olvasásban. Melegedést érzett a homlokán és halántékai táján. Biztos a gyógyszerek hatása, próbálta megnyugtatni magát. Ivott egy korty vizet. Ettől mintha jobban lett volna. Újra olvasni kezdett.

 

A végrehajtás módja a következő. A halálraítéltet a kivégzések céljára alkalmas helyre szállítják. Minden nagyobb, vagy ősi településnek van ilyen, tágas tere, ahol sok ember elfér. A kivégzés több előkészületet is igényel. Az ítéletet kihirdetik, a településen és környékén, hogy minél többen okulhassanak a kivégzésből, illetve gyakorolhassák a jogukat a végrehajtásban. Előre kiássák a gödröt, amelytől kőhajításnyi távolságra körben kőkupacokat halmoznak fel.

 

Most újra szünetet kellett tartson. Már biztos volt benne, hogy bár állapota igen rossz, rosszullétének okozói az emlékek, amelyek a szöveg olvasása közben újra- és újra elöntötték.

Tudta, hogy így lesz, de akkor is tudnia kell, mit érezhet, hogyan szenvedhet az, akit kővel dobnak agyon. Megint ivott egy kortyot és tovább olvasta a könyvet.

 

A kövek mérete szabályozott. Tilos akkora köveket használni, amelyekkel rögtön halálos sérüléseket lehet okozni. Fontos, hogy a végrehajtás hosszabb ideig tartson és mindenki a bűnösre vethesse kövét, aki a végrehajtásban részt kíván venni. Ezért a kivégzéshez ökölnyi, vagy annál némileg kisebb kődarabokat használnak.

 

Most beugrott neki egy kép. Valamikor a ’80-as években látott egy tévéhíradót, amelyben, egy Iránban filmre vett halálra kövezés néhány pillanatát mutatták meg. A derékig beásott ember már ezer sebből vérzett és épp megemelte meztelen felsőtestét a porból, amikor egy meghatározhatatlan színű helyi viseletbe öltözött férfi a tömegből kiválva közelebb lépett és lendületből egy fél tégla nagyságú kővel homlokon találta. A szerencsétlen rögtön összeesett, élettelenül, de legalábbis ájultan nyúlt el a tér porában. Erre többen is a vér látványától, vagy a közelgő halál szagától, vagy kitudja milyen hévtől irányítva kiváltak a tömegből, és a már kezükben tartott szikladarabokkal kőzáport zúdítottak a tehetetlenül vergődő testre. Megmaradt benne ez a jelent sor, pedig csupán 15-20 másodpercig tarthatott. Az agya valamely hátsó fészerében eltárolta a borzalmas képsorokat és most az olvasás közben ezek rázúdultak, az amúgy is összetört lelkére. Kiitta poharából a maradék, langyossá vált vizet és tovább olvasott.

 

Az elítéltet a kivégzőhelyre szállítják. Derékig, vagy nyakig beássák a földbe. A végrehajtás akár órákig is eltarthat, míg a „bűnös” az elszenvedett sérüléseibe bele nem hal.

 

Kirázta a hideg. Magára vette a fürdőköpenyét, és újra nekirugaszkodott.

 

A Saría, az út, a vízhez vezető út, az iszlámban használatos teológiailag elvont fogalom. Azokat az egymással harmóniában lévő törvényeket egyesíti, amelyeket Isten teremtett a világ megfelelő működéséhez. Lefordítva a hétköznapokra, meghatározza az emberek számára, hogy napjaik során mit és hogyan tegyenek, beleértve a vallásgyakorlást, tisztálkodást, táplálkozást, családot, és minden alapvető életviteli kérdést. Elvei szerint szigorú, de igazságos, és egyenlőséget biztosít.

 

Itt letette a könyvet. Elég volt ebből. Lehet, hogy igazságos, de ki dönti el azt, a végrehajtás, vagy a szemlélődés az a fokozat, amely egy ismeretlen ember megbüntetésekor felvállalandó cselekedet. Olvasott már a Tálió-elvről, amely erre megnyugtató választ ad, de csak annak, aki a Saría keretein belüli logikai összefüggésekben gondolkodik.

 

 

 

2. Ferenczy Károly

 

 

A „kődobálás” szóra a Google 70400 találatot adott neki 0,10 másodperc alatt, téma tehát volt bőven. Garázda fiatalok kövekkel dobálták meg, kedden késő este, egy székesfehérvári lakóház ablakait. A kövek életveszélyesen megsebesítettek egy kislányt; Három szurkolót megkéseltek, egy kapust pedig kővel megdobtak a kolumbiai labdarúgó-bajnokság hétvégi fordulójában; Egy izraeli katona lelőtt egy kődobáló palesztin férfit Ciszjordániában; Szomszédját kődarabbal megdobó nő öngyilkosságát akadályozták meg a makói rendőrök; Rendőrségi nyomozás indult Dél-Koreában egy kődobáló elefánt ügyében; Kődobáló polgárőröktől félnek a gyöngyöspatai romák; Egy fotón: Izraeli tank szemben a kődobáló palesztin fiúval.

 

De tovább keresett. Ferenczy Károly2 – Kődobálók, 1890, olaj-vászon, 119x149 cm, Magyar Nemzeti Galéria. Ez már érdekelte. Amióta beteg lett, ideje nagy részét monitora előtt töltötte, ha nem feküdt a kórházban, nem volt ép sugárkezelésen, nem volt beájult, vagy tudatmódosult állapotban a sok kemikáliától. A festészet különösen érdekelte. Rájött, mit mulasztott, hogy nem nézte meg utazásai során a múzeumokat, képtárakat, galériákat. Nem csodálta meg az építészet, a szobrászat, a festészet remekeit. Annyi tudás, annyi tapasztalat, szépség, harmónia és bölcsesség halmozódott már fel ezekben az alkotásokban. Maradt neki az internet. Innen is sok minden elérhető, megismerhető. Csak a lélek simogatása, az interakció jön létre nehezebben, alkotó, alkotás és szemlélődő között.

 

Belemélyedt a kép tanulmányozásába. Három fiú áll a vízparton. A víz lehet folyó, lehet tó is, bár inkább folyó. Neki a Duna jutott az eszébe, ahová sokszor kimentek a családdal és akkor köveket hajigáltak a vízbe. Mindig az a verseny volt először, hogy ki dob messzebbre, aztán jött a lapos kövek keresése, és a kacsázás, ugratás a vízen. Kinek hányszor pattan fel a víz színéről a köve. Neki három volt a csúcsa, de apának öt. Ha ez is megvolt, utána nagyobb köveket vetettek a habok közé és a csobbanás öblösségéből próbálták megbecsülni a víz mélységét. Aztán, ha ez is megvolt botokat vetettek a habokba, hogy érzékeljék a folyó sodrását. Ők azonban mindig jól öltözöttek, jóllakottak és vidámak voltak a parton.

Ezzel ellentétben a képen lévő gyermekek soványak, szegényes öltözetűek. Nehéz lenne megállapítani, hogy milyen idő van éppen. Az ég borult, szürke felhők borítják, színük szinte megegyezik nemcsak a víz, de a gyermekek ruházatának színeivel is.

Készülődhetne egy nyári vihar, de ezek a felhők mások. Nem érezni bennük a vihar előtt felgyülemlő energiákat, inkább a szomorú, elnyúló, nyálkás őszt. A gyermekek öltözete viszont összezavarja ezt a meteorológiai előrejelzést …

 

Itt kicsit megállt a gondolataiban. Rágyújtott egy cigarettára. Már régóta ideszögezte a betegsége a lakáshoz. Ezért volt ideje mindenen hosszabban gondolkodni. Így jutottak eszébe életének kisebb-nagyobb történései, boldogságai, traumái … és így jutott vissza a kövekhez is. Elnyomta a cigarettát és ismét ránézett a képre.

 

A kép központi fiú alakja, bár ruházata szegényes, mégis a becsült időjárásnak leginkább megfelelő. Foltos kitérdesedett hosszúnadrág, szennyes, fehér, hosszú ujjú paraszting, lábán bakancs. Nyaka köré piros kendőt tekert, sál gyanánt. Sovány, de a másik két fiúnál mindenképpen erősebb, idősebb, valószínűleg a vezérük, vagy nagyobb testvérük. Jobb kezében követ tart. Testhelyzete, leeresztett jobb válla mutatja a készülődést, hogy kövét a vízbe dobja. Várhatóan messzebbre hajítja majd, mint a többiek, ezzel megerősítve vezérszerepét közöttük. Arca, szeme, lénye azonban szomorú, akár az egész kép. A mögötte, a vízhez közelebb, tőlünk távolabbi fiún már nincs ing. Levethette, hogy ne vizezze össze. Hasonló karakter, mint a vezéralak, de fiatalabb. Elfogadja annak feljebbvalóságát, de később alkalmas lesz majd az ilyen falkavezéri poszt betöltésére. Ő sem vidám, játéka nem önfeledt, de egyenes tartása folytán lényének kisugárzása pozitívabb a főalakénál. A harmadik figura ábrázolása kissé sutára sikeredett. A legkisebb srácról beszélünk, aki évekkel lehet fiatalabb a másik kettőnél. Inge még szép fehér, nadrágja sem annyira elhasznált, viszont nincs rajta bakancs. Ezen kívül nem így hajol le egy gyerek a kőért. Annak a mozdulata dinamikusabb. Kicsit „öregasszonyos” ez a testtartás.

 

Bacsa most leírásokat keresett a képhez. Szerette először magában elemezni, majd átolvasni a hivatalos elemzést. Úgy gondolta ettől jobban fejlődik a szépérzéke, mint ha csak elfogadná mások véleményét.

 

Nagybánya, új festői irányzat … - bla, bla ezt tudtam. Később Szentendrén festett, korai korszakának főműve – na ugye! hogy megakadt rajta a szemem., még ha emiatt, a rohadt kődobálás miatt, akkor is.

Megjárta Párizst – na persze, mint mindenki akkor! Honnan volt a legszegényebb művészeknek, költőknek pénze állandóan Párizsba rohangálni? A mai szegények sehová sem rohangálnak, esetleg a bankba, vagy a postára! Morgott magában, és hát Szentendre, a Duna. Tudtam, hogy a víz nem tó, hanem a Duna! Tudtam! Ez most sikerélményt okozott neki. Apró sikerélményt.

 

A Kavicsot hajigáló fiúkról sokáig azt hitték, hogy két példányban festette meg Ferenczy, két- és háromalakos változatban. Később a Nemzeti Galériában található háromalakos változatot összehasonlítva, a kétalakosról készül fényképpel, kiderült, hogy a két kép azonos!

 

Micsoda kincsre leltem! Egy regényes kép, aminek története van, amihez talányok kapcsolódnak! Itt írja, hogy …

 

… a bal sarokban található harmadik alak, amelyik lehajol a kavicsért sutára sikeredett!

Így van, ezt mondtam én is, hogy olyan öregasszonyos!

Valaki a harmadik alakot a képről eltüntette. Lehet, hogy éppen maga a művész, nem tudja senki. Ám így elvesztette a kép az egyensúlyát. Amikor a festmény gyűjteménybe került 1938-ban, már három alakos volt. Mivel a képet 1890-ben készült piktúraként tartjuk nyílván, a kétalakos fotó 1890 és 1938 között készült.

Bacsát teljesen feldobta ez a történet. Igazi terápia volt ez a betegségére, nem is beszélve gyermekkori traumájáról, ami a kidobáláshoz kötötte.

 

 

 

3. Szól a rádió

 

 

„S a gyermekek a dobozban a bácsit keresték, s a nagymamák a politúrját szépre vikszelték. A postások a vevőktől az adót beszedték, s fizetni kellett egyformán a jó és rossz hírért. Szól a rádió, szól a rádió...” 3

 

Tisztelt hallgatóink most hallgassák meg riportműsorunkat, amelyben … Bacsa felhangosította a rádiót szerette a riportműsorokat. Közelbe hozták hozzá a hónapok óta kívül rekedt életet. Rágyújtott egy cigarettára, kinyitotta a konyhaablakot és kihajolt. Akkor szokott vissza a cigarettára, amikor kiderült, hogy már nem fog meggyógyulni.

- Minek vigyázzak már magamra, minek? - mondogatta, ha rákérdeztek.

 

A műsor elejét így nem hallotta. Amikor bekapcsolódott egy megtört hangú idős nő beszélt.

- Nem tudok már megnyugodni. 20 éve nincs egy nyugodt éjszakám. Nem fog most már megváltozni semmi. Az unokám halott. Nem élt csak 4 évet. Most lenne 24 éves. Már lehetne menyasszonya, felesége, vagy épp végezne az egyetemen. A történtek után, a másik két unokámat nem engedték el hozzám egyszer sem. Azt mondták a fiamék, ha nem tudtam az egyikre vigyázni, a másikra sem fogok. Hát tehetek én az egészről? Megvédhettem volna, ha tudom mi fog történni. Ha nem nyitom ki az ablakot. De nyár volt, meleg, a kisfiú meg szeretett volna kinézni. Már csak 10 perc volt, hogy hazaérjünk, és nem láthatja az ember előre sorsot. Szerettem volna megölni magam, de gyáva voltam. Mindig csak fogadkoztam magamban, hogy addig nem tudok még meghalni sem, amíg nem lesz meg a tettes.

 

- Szegény! Mi lehetett? Kár, hogy nem hallottam a történet elejét!

A férfi óvatosan leült a hokedlira. Vigyázott, hogy most már el ne mulasszon a riportból többet. Összehúzta magát és feszültem figyelt. S miközben ezt tette, alig érzékelhetően költözött bele egy rossz érzés, mint amikor alig érzékelhető belső jelekből, apró nyilallásokból, pici görcsrándulásokból, keserű szájízből, vagy rossz leheletből jut valaki arra a következtetésre, hogy beteg lesz. Az agynak van olyan területe, amely e jelek hatására felerősíti a betegség érzését, még ha az nem is következett be. Nála azonban a külső szemlélődő érzékelhette volna, hogy lelki állapota a hallottak hatására változik meg.

 

A riporter szólalt meg:

- A tragikus eset után készítettem Önnel egy riportot. Akkor még én sem hittem volna, hogy nem lesz meg a tettes. A véleményem szerint a helyi hatóságok nem is akarták, hogy meglegyen. Inkább jobban odafigyeltek a felüljáróra, hogy a kölkök ne járjanak fel, és főleg, hogy ne dobáljanak onnan le semmit.

 

Ez megütötte a fülét. Ez lehetetlen. Ilyen nincs. Csak nem az ő esetükről van szó. A riport közben ment tovább. Már ismét a megtört asszony beszélt.

 

- Már lemondtam arról, hogy meglesz a tettes, és már rég lemondtam a normális életről is.

 

Bacsa nem bírta tovább. Kikapcsolta a rádiót.

 

 

 

4. Lapidatio

 

 

Először arra gondolt, hogy biztosan nem róla szólt a riport. Az esetükről. Az esetről, amit megúsztak. Mindenki tudta, hogy a kölkök feljárnak a vasúti felüljáróra nézni a vonatokat. Aztán rá is ejtettek a tetejére ezt-azt. Először könnyebb dolgokat, aztán amikor az a Laci nevű fiú is hozzájuk csapódott, már üveget és követ is a vagonok tetejére dobtak.

Akkor Laci kitalálta, hogy próbálják bedobni egy személyvonat ablakát. Több alkalommal is próbálkoztak, főleg Laci. Ő ilyen rosszaságokat soha nem csinált. Eszébe sem jutott volna. De a társa erősködött, hogy ez bátorságpróba. Bizony hajmeresztő bátorságpróbákat találtak ki, mint például a városi tó zsilipjéről a mélyvízbe ugrani, vagy a zsilip alján háborgó víz fölé kötélen leereszkedni. Egyszer még egy földszinti lakás ablakát is bezúzták egy kővel, aztán futás. Ilyen próbának gondolták egy robogó vonat ablakának betörését is.

 

Bacsa 14 volt akkor. Baráti társasága osztálytársaiból állt. Meg a másik iskolába járó, nemrég a városba költöző Laciból. Kétség kívül Laci más volt, mint ők. Lazább, vakmerőbb, mint bárki, akit korábban ismertek. Nem csak gondolkodás nélkül tett meg mindent, de másokra is képes volt kiterjeszteni az akaratát.

 

Aznap, iskolából ment haza legjobb barátjával, Józsival. Az iskola sarkán várt rájuk Laci.

 

- Gyertek a felüljáróra nézzünk rá a tujákra! – mondta Laci.

 

Hát mentek. Vittek magukkal 3-4 jókora kavicsot. Mikor aztán jött a vonat elkezdték dobálni. Az ő köve besuhant egy nyitott ablakon. Abban az ablakban egy 4-5 éves kisfiú állt és a mamájának mutatta a felüljáróról dobálózó három gyereket. Bacsa nem hitte, hogy eltalálta. Laci köve azonban bezúzott egy ablakot. Ettől ijedtek meg, és futottak el. Csak napokkal később hallották, hogy akkor egy kisfiút fejbe dobtak, és az meghalt. Természetesen megbeszélték, hogy egyikük sem járt ott, hiszen éppen hazafelé tartottak az iskolából. A rendőrség nem talált gyanúsítottat, és Laciék is hamarosan továbbköltöztek. Ő azóta is próbálta megnyugtatni magát, hogy nem az ő köve zúzta halálra a kisfiút, de a szíve legmélyén tudta az igazságot. Soha nem beszéltek többet Józsival az esetről, már csak azért sem, mert barátja apukája, aki a megyeszékhelyen, a Hazafias Népfront elnöke volt, azt üzente neki, nagyon nagy baj lesz, ha életében bárkinek beszél az esetről. Hát nem beszélt.

 

 

5. Az vesse rá az első követ 4

 

 

Bacsa nem ismerte a Bibliát. Olyan korban nőtt fel, amikor nem olvasott senki sem vallásos könyveket és nem is lehetett hozzájutni ilyenekhez. Mindenkinek csak a nagymamája imádkozott, s csak az ő beszédjükben tűnt fel újra meg újra Isten, Krisztus, vagy Szűz Mária említése. Bár ő érzett valami vonzódást az előle eltitkolt dolgokhoz, a bibliához közelebb nem sikerült jutnia gyermekkorában. Persze sok szófordulatban használták az emberek a bibliai szövegeket, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a Szentírás szavait idézi.

 

Bacsa gyűjtötte a képes kártyákat. Ezeken sosem látott nyugati zenekarok, focisták voltak. Egyes trafikokban pedig 5 forintért csinos lengén öltözött nőket, vagy szex jeleneteket ábrázoló képeket is lehetett kapni. Egyszer egy ilyen kép került a kezébe. Rajta egy fiatal csinos nő áll a sarkon, hátát a falnak támasztja, tűsarkút viselő egyik lábát térdben kissé meghajlítja. Alatta a felirat: Az vesse rá az első követ, aki bűntelenközületek!

 

Ez volt az első alkalom pontosan meghatározható momentum, hogy Bacsa bibliai szöveggel találkozott. Később sem találtak egymásra Istennel. Volt idő, hogy próbált hinni, már-már azt hitte hisz is, de aztán rá kellett jöjjön, hogy ez merő önámítás.

 

A vonatdobálást is többé-kevésbé sikerült eltüntetnie a napi gondolataiból, de időnkét rátört a rossz érzés. Volt, hogy évekig nem jutott az eszébe, majd hívatlanul betolakodott a gondolatai közé. Ennek a nem kívánt vendégségnek a hossza nem meghatározható. Esetenként csak egy átvillanó gondolat, egy rossz érzés, amelynek időtartama, hossza nem meghatározható, hiszen a gondolat gyorsabb a fénynél is, annál gyorsabb sebességet pedig még nem tudtak megmérni. Más alkalommal napokig is vendégeskedett nála a rossz emlék. Az ilyen alkalmak hagyták benne a maradandó nyomokat. A múltkor hallott rádióműsor pedig nem akart kitörlődni a napi gondolatai közül.

 

Később jobb lett, az állapotáról ezt nem mondhatta el. Az orvos kimérten a tudomására hozta, hogy csak hónapjai vannak hátra, és annak egy részét is kórházban kell majd töltse. Próbálja rendezni hivatalos és családi ügyeit, amíg van rá ereje és ideje. Így is tett. Csupán a lelki ügyeit nem tudta rendezni. A teendők fogyásával ismét befurakodott gondolatai közé a baleset – mert magában mostanában így nevezte, hátha csökken a lelkiismeret furdalás. Ám mostanában ez az érzés felfokozódott. Hiszen hallotta a riportot, amelyben a nagymama nyilatkozott. Már felfogta azt is, hogy a halott kisfiú után maradt egy gyászoló család, egy anya, egy apa, nagyszülők és testvérek, és még sok más ember, akik nem tudják rendezni érzelmeiket egy értelmetlen és titokzatos haláleset miatt, és az egész probléma okozója és egyben a megoldása is ő maga.

Itt gyorsan abbahagyta az eszmefuttatását, hisz maga is halálos beteg. Mit számít már az, aki húsz éve meghalt!

 

A rádiót továbbra is sokat hallgatta. Persze a riport után egy ideig félve kapcsolta be, nehogy azt a műsort megismételjék és újra hallgatnia keljen, de aztán erőt vett magán, hogy ennek semmi esélye.

 

- Pontosan tizenegy óra. Hallgassák meg rövid híreinket!

 

Gyorsan hangosított a rádión. Mindig ezt tette, ha valamire jobban oda akart figyelni.

 

- Feladta magát az egykori pécsi taxisgyilkosság feltételezett elkövetője. Cselekedetét azzal magyarázta, hogy nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy gyilkos.

 

Ijedtében lekapcsolta a rádiót. Hát más is így van ezzel, más sem bírja elviselni a terhet. Nem számít az idő múlása, nem számít semmi. A lezáratlan múlt mindig is kísérteni fogja, akár a kisfiú hozzátartozóit. Rágyújtott egy cigarettára és kinyitotta a konyhaablakot. Mélyeket szívott, a füst leért tüdejének legeldugottabb gümőibe is. Mire végzett enyhén szédült, szinte megrészegült egy kicsit.

 

- Feladom magam!

 

Ettől olyan megkönnyebbülés árasztotta el, olyan béke, amit még nem tapasztalt soha.

 

*

 

A rendőrség félórányi járásra sem volt lakhelyétől. Gyalog ment. A lakótelep zajos volt. A házak közt, amerre átvágott fűkaszás brigád dolgozott. Hangosan szitkozódtak, mert a kölykök teledobálták a füvet kavicsokkal. Állandóan lefulladtak a kaszák, időnként meg felkaptak egy-egy követ és veszélyes röpültek valamely irányba. Csak munkás volt nyugodt. Neki nagy, az egész fülét beborító fülhallgatója volt, amelyen a Jézus Krisztus Szupersztár bömbölt a fülébe. Don't let me stop your great self-destruction. Die if you want to, you misguided martyr. I wash my hands … (Hogyan állíthatnám meg az önpusztításodat? Halj meg, ha akarsz, te megtévesztett mártír. Én mosom kezeimet.)5 bömbölte a fülhallgatóból Pontius Pilatus. Ebben a pillanatban a kasza felkapott egy méretes kavicsot és a kaszás háta mögötti irányba elrepítette. A fiú nem érzékelt az egészből semmit.

 

Bacsa egy hatalmas ütést érzett jobb halántékán. Összeesett és azonnal meghalt. Arcán megüdvözült, boldog mosoly látszott.

 

 

 

VÉGE

 

 

1 ”(lat.), a megkövezés, az ókori népitélet eljárása, mellyel a neki nem tetsző egyéneket az utcán megölt, hasonlóan a mai lyncheléshez.” Forrás: Pallas Nagylexikon

2. Ferenczy Károly (1862 – 1917) magyar festő. A nagybányai művésztelep első nemzedékének kiemelkedő képviselője.

3. LGT – Szól a rádió /Album - Mindenki másképp csinálja, 1977, Szövegíró - Sztevanovity Dusán

4 Biblia, János evangéliuma, 8. fejezet

5 Jesus Christ Superstar, Andrew Lloyd Webber - Tim Rice, 1971.