Perzsi. (Íróasztalok rejtekében))

Nem író, hanem színész levele elhunyt szerelméhez. A múlt héten volt a tévében a Sissi című 3 részes film vetítése. Romy személyisége, titokzatossága , színészi játéka régóta érdekel. Kár, hogy nálunk kevés filmje volt látható. A levél hosszú, de sokatmondó. Neten találtam, forrás lent látható.

*

ALAIN DELON  UTOLSÓ  LEVELE  ROMY SCHNEIDERHEZ   

"Nézlek végtelen álmodban. Melletted vagyok, ágyad fejénél… Hosszú, piros-fekete tunikát viselsz, a felsőrészén hímzésekkel. Virágok, azt hiszem, de nem nézem őket. Búcsúzom tőled az utolsó búcsúval, babácskám…

Így hívtalak: Puppelé. Németül ez azt jelenti: “kisbaba, babácska”. Nem a virágokat nézem, hanem az arcodat, és arra gondolok: talán soha nem voltál ilyen szép. Arra gondolok: életemben – és a te életedben is – először látlak nyugodtnak és lecsillapodottnak. Milyen nyugodt vagy, milyen finom, milyen szép. Azt hinné az ember, egy szelíd kéz letörölte az arcodról a görcsök és félelmek jegyeit.

Nézlek, amint alszol. Azt mondják, halott vagy. Rád gondolok és magamra, kettőnkre. Vétkes vagyok? Szemben egy lénnyel, akit az ember szeretett, és akit mindmáig szeret, eszébe jut ez a kérdés. És az érzelmek elárasztanak, aztán azt mondom magamban: nem vagyok bűnös, de felelős vagyok… Az vagyok. Miattam történt, hogy Párizsban szűnt meg dobogni a szíved az elmúlt éjszaka. Miattam, mert huszonöt évvel ezelőtt engem választottak, hogy a partnered legyek a Christine-ben. Bécsből érkeztél, én Párizsban vártalak egy csokor virággal a kezemben, ami­vel nem tudtam mit csinálni… A film producerei azt mondták: “Ha leszáll a repülőgépről, induljon el feléje, és, nyújtsa át a virágokat.” Vártalak a virágaimmal, mint egy hülye a fotóriporterek gyűrűjében. Leszálltál a gépről. Feléd mentem. Azt mondtad anyádnak: “Ki ez a fiú?” Ő így felelt: “Nyilván Alain Delon, a partnered…” Más nem történt, semmi villámcsapás. Aztán Bécsbe mentünk, ahol a filmet forgatták. És ott bolondul beléd szerettem. Te pedig belém szerettél. Sokszor feltettük egymásnak a kérdést: “Ki volt először szerelmes, te vagy én?” Számoltunk: “Egy, kettő, három.” És aztán feleltünk: “Sem te, sem én! Egyszerre!” Istenem, milyen fiatalok voltunk és milyen boldogok! A forgatás végén azt mondtam neked: “Gyere velem Franciaországba.” És te így feleltél: “Igen, melletted akarok élni, Franciaországban.” Emlékszel? A családod, a szüleid őrjöngtek.

És Ausztria és Németország mindennek elnevezett engem, emberrablónak, kizsákmányolónak, amiért elvettem tőlük a “császárnőt”! Én, a francia, aki egy szót sem tudtam németül. És te, babácskám, aki egyetlen szót sem tudtál franciául. Kezdetben szavak nélkül szerettük egymást… Néztük egymást, és nevettünk. Babám… Puppelé. Én pedig “Pépé” voltam. Néhány hónap múlva én még mindig nem beszéltem németül, de te már beszéltél franciául, olyan jól, hogy Franciaországban színházban is felléptünk. Visconti rendezte a darabot. Azt mondta, mi ketten hasonlítunk egymásra, a két szemöldök között mind a kettőnknek ott van a V-jel, amely néha a haragtól, a félelemtől és az aggodalomtól összeráncolódik. Visconti ezt “Rembrandt V-jének” nevezte, mert ahogyan ő mondta, ugyanez a V látszott Rembrandt önarcképein…! Nézlek, amint alszol. Rembrandt V- je elsimult… Már nem félsz. Nem vagy megijedve. Már nem állsz lesben. Nem vagy megkínozva. Az üldözésnek vége, és te pihensz. Nézlek újra és újra. Olyan jól és olyan erősen ismerlek. Tudom, ki vagy és tudom, miért haltál meg. A jellemed – ahogyan mondják. Azt felelem nekik: Romy jelleme az ő jelleme volt. Ez minden. Hagyjanak engem békében. Szenvedélyes voltál, mert egész ember voltál. Egy gyerek, akiből nagyon korán, túl korán sztár lett. Tehát az egyik oldalon egy gyermek szeszélyei, haragjai és hangulatváltásai – jogosak természetesen, de beláthatatlan következményekkel -, a másik oldalon pedig a profi tekintélye… A gyerek, aki nem nagyon tudja, mivel játszik, kivel játszik és miért. Ebben az ellentmondásban, ezen az íven át összetolódik a félelem és a szerencsétlenség.

Ha valaki Romy Schneider, érzékeny és szenvedélyes. . . Hogyan is lehet másoknak megmagyarázni, ki voltál te és kik vagyunk mi, színészek? Hogyan lehet megmagyarázni, hogy a játéktól, attól, hogy mások figuráit alakítjuk, hogy azt játsszuk, ami mi magunk nem vagyunk, hogy mindettől, megbolondulunk és elveszünk. Valamennyire is fennmaradni milyen nehéz, micsoda erő, jellem és egyensúly kell hozzá. Hogyan lehet ezt az egyensúlyt megtalálni a mi világunkban, a zsonglőrök, bohócok cirkuszi világában? Azt mondtad: “Semmit nem tudok csinálni az életben, de a filmen mindent…” Nem, a civilek ezt nem tudják megérteni. Minél nagyobb színésszé válik valaki, annál ügyetlenebb élni. Garbo, Marilyn, Rita Hayworth … És te. És én kiabálok, miközben te pihensz, és sírok melletted, mert nem, nem, ez a rettenetes mesterség nem való egy nőnek… Tudom, hogy nem, mert én, a férfi vagyok, aki téged a legjobban ismert és a legjobban megértett. Mert én is színész vagyok. Ugyanabból a fajból voltunk, babám… ugyanazt a nyelvet beszéltük. De én férfi vagyok. A “többiek” nem tudnak minket megérteni. A színészek igen. De a civilek nem. Ez megmagyarázhatatlan. És ha a színész nő, mint te, ők nem tudják megérteni, hogy ebbe bele lehet halni.

Azt mondják, legenda voltál, mítosz voltál. Persze. Csakhogy… csakhogy a mítosz, tudjuk, nemcsak mítosz. Homlokzat. Tükrözés. Jelenség. Király, herceg, hős, Sissi, Madame Haneau, a sirály. És ez a mítosz este hazamegy. És akkor már csak Romy; egy nő, rosszul megértett; rosszul fogadott, akiről rosszul írnak az újságokban, akit kínoznak… És a mítosz a magányban elhasználódik. Félni kezd. És minél inkább tudatában van a félelmeinek, annál inkább belezuhan az alkohol és a nyugtatók boldogító ismétlődésébe. Szokássá válik, aztán szükségessé. Aztán helyettesíthetetlen. És az elhasznált szív megáll, mert túl fáradt ahhoz, hogy dobogjon. Rosszul bántak ezzel a szívvel. Ez a szív csak egy asszonyé, aki este leül egy pohár elé…

Azt mondják, a David halála okozta kétségbeesés ölt meg téged. Tévednek. Nem ölt meg. Befejezett. Hiszen te mondtad Laurent-nak, nagyszerű társadnak: “Úgy érzem, az alagút végére érek….” Akartál élni, szerettél volna élni. De igaz, hogy szombaton hajnalban az alagút végére értél. És amikor a szíved összetört, egyedül te tudtad, hogy ott az alagút vége…

Véletlenszerűen írok neked. Minden rend nélkül. Babácskám, aki agresszív voltál, és elesett. Soha nem tudtad elfogadni és megérteni a nyilvánosság előtt élő nő mesterségének játékát, amit te magad választottál, és amit szerettél. Nem értetted meg: nyilvános személyiség voltál, és micsoda fontossága volt ennek! Visszautasítottad a játékot, mindazokat a játékokat, amelyeket a mi szakmánk megkövetel. Támadva, sértve érezted magad az intimitásod­ban. Mindig lesben álltál, mint egy üldözött állat, mint egy őz, amelyet kergetnek. És tudtad, hogy a sors elveszi az egyik kezével azt, amit a másikkal nyújtott.

Több mint öt évig éltünk együtt. Aztán az élet elválasztott minket. De gyakran hívtuk egymást. Üzeneteket küldtünk. És 1968-ban következett A medence. Együtt dolgoztunk. Elmentem érted Németországba. Ismertem Davidot, a fiadat. A film óta testvérek vagyunk. Minden tiszta és világos közöttünk. Nincs többé szenvedély. Jobb és több van: barátságunk. Hasonlatosságunk… “Micsoda színésznő! Micsoda tragika!” – így beszélnek rólad. Nem tudják, hogy azért tudsz filmen tragikus hős lenni, mert az vagy az életben, és ezt nagyon drágán fizeted meg.

Nem értik, hogy a te magánéleted drámái élednek fel a filmvásznon szerepeidbe…

Nem tudják kitalálni, hogy azért vagy a filmen “jó” és “zseniális”, mert közben a tragédiát éled meg, és azért vagy felzaklató, mert személyes drámáid sugároznak át rajtad. És azért sugárzol, mert ezek a drámák égetnek… Ó, babám, micsoda munkája a fájdalomnak! Vajon veled éltem, vagy csak melletted?

David haláláig mégiscsak “a szakma” tartott téged a víz felszínén. Aztán David elment… És már nem volt elég a szakma. Nem csodálkoztam, amikor megtudtam, te is elmentél. Azon csodálkoztam, hogy nem lettél öngyilkos. De nem lepett meg, hogy megtört a szíved. Tudtam: ez volt az alagút vége.

Nézlek, amint alszol. Wolfie, az öcséd és Laurent belépnek a szobába. Beszélek Wolfie-val. Visszaemlékezünk arra a vidéki házamra. A dobermanokra, amelyektől annyira féltél… Emlékszünk… 25 évvel ezelőtt Bajorországban egy kis faluban. Wolfie 14 éves volt, én 23, te pedig 20. Nevettünk, amikor bejelentették, hogy a franciaországi Romy Schneider-rajongók klubjának elnöknője meglátogat bennünket. És megérkezett egy magas, fiatal, félénk nő szemüveggel: Bernadette. Amikor visszaértünk Párizsba, telefonáltunk neki. 6 éven át a titkárnőnk volt. Még mindig az én titkárnőm, immár 22 éve.

Nézlek mély álmodban. Tegnap még éltél. Éjszaka volt. Amikor hazaértetek, azt mondtad Laurent-nak: “Feküdj le. Nemsokára én is jövök. Egy kicsit még Daviddal maradok, és zenét hallgatok.” Minden este ezt mondtad… Hogy egyedül akarsz maradni halott gyermeked emlékével. És akkor éjjel leültél. Papírt, ceruzát vettél elő, és rajzolni kezdtél. Sarah-nak. A kislányodnak rajzoltál éppen, amikor hirtelen belehasított a fájdalom a szívedbe. . .

Olyan szép vagy. Szép, gazdag, híres, mi kellett még? Béke, egy kevés boldogság...

Nézlek végtelen álmodban… Újra egyedül vagyok. Szerettél. Szerettelek. Francia színésznőt, francia sztárt csináltam belőled. Ezért érzem felelősnek magam. És Franciaország, amelyet én értem szerettél, a te hazád lett. . .

Franciaország. Wolfie elhatározta – Laurent mondta neki, te is azt szeretted volna -, hogy itt fogsz maradni, és örökké francia földben pihensz. Boissy-ban. Ahová néhány nap múlva a fiad, David is megérkezik. Egy kis faluban, amelynek egyik háza a tied volt, éppen megkaptad a kulcsait. Itt akartál élni, Laurent mellett, a lányod, Sarah mellett. Itt akartál örökké aludni. Franciaországban. Mellettünk, mellettem...

Hogy megkönnyítsem Laurent és a családod feladatait, előkészítettem a távozásodat Boissy-ba. De nem leszek ott, sem a templomban, sem a temetőben. Wolfie és Laurent megértenek.

Téged meg arra kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod, hogy nem tudnálak megvédeni ettől a tömegtől, ettől a to­lakodástól, a “látványra” éhes nézőktől, akiktől annyira féltél, akik miatt remegtél. Bocsáss meg. Elmegyek hozzád majd másnap, és egyedül leszünk.

Babácskám, újra és újra nézlek. A tekintetemmel körül akarlak ölelni, és újra és újra elmondani, hogy soha nem voltál ilyen szép és ilyen nyugodt. Pihenj. Itt vagyok. Melletted megtanultam egy kicsit németül. Ich liebe dich. Szeretlek. Szeretlek, babácskám.

 Alain"

1982. június 11.

(Forrás: Őszi Róbert...)

Pilinszky János : Stigma

Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sose tűnik el,
csak mélyebb lesz a mély seb.
Csak mélyül és be nem heged,
örök halállal árnyal,
s te fölállsz: növő szél vezet
a megnyílt éjszakában.
Átlépve házad küszöbét
útnak eredsz a csöndbe,
nem tudva merre és miért,
hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?
Csak mész. Köröskörűl hegyek
roppant magánya, itt-ott
kivert tanyák és félszerek
gazdátlan foltja villog,
és küldenek, hogy vándorolj,
bár buknál végre holtan
a puszta földre, ajkadon
kibékülő mosollyal.
De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.

(1940-1946)

Móricz Zsigmond

SÓHAJ

Mikor mersz már testvér
megszagolni virágot?

Mikor mersz meglátni
kis fénybogár világot!

Mikor nem üldöz már
illata a halálnak;

mikor nem riadsz fel
hogy édesid itt járnak...

Mikor ocsudsz, hogy láss
világot a világon?

Mikor lesz már trágya
a szent vér a virágon!

Ha az én írásom  lenne, az alábbi részletnek külön címet adnék: A halszagú virág

"- Hárman voltak. Három kövér, nagyon kövér halaskofa. A folyónál meg a tavaknál vették a halakat, és amikor a halászok fogásával megtelt minden kosaruk, halastul, kosarastul begurultak a városba. Inkább gurultak, mint mentek, mert nagyon kövérek voltak. Az elsőnek Golyó volt a neve. A másodikat is Golyónak becézték kislány korában. És a harmadik sem tudott más névvel előhozakodni: világéletében Golyónak csúfolták. A három Golyó nemigen barátkozott senkivel. Magukban éltek, jól éltek, nagyokat nevettek. Egyszer azután elkapta őket a vihar. Éppen úton voltak, a városból a folyó felé tartottak. A három Golyó rémülten gurult ide-oda. Kövér esőszemek potyogtak körülöttük, de ők nem szerették az esőszemek kövérségét, és még kevésbé szerették a felcikázó villámokat. Végre egy kertész kunyhójára bukkantak, gyorsan bemenekültek. A kertész jó szívvel fogadta a három Golyót, és éjszakára átengedte nekik a virágházat. Mert közben erősen besötétedett, és a Golyók még jobban féltek a sötéttől, mint a ropogva zuhogó esőtől. Elhelyezkedtek hát a virágházban, ettek valamit, ettek jó sokáig, és lefeküdtek. Múlt az idő, de a három Golyó csak forgolódott a helyén, sehogyan sem tudtak elaludni. Végre az egyik felkiáltott: ,,A virágok!'' Ekkor a másik is feleszmélt: ,,Igazad van! Ezek a rózsák! Ezek a szalamandra szegfűk!'' Összevissza kiabáltak: ,,Hogy bűzlik ez a kontyoshajú! Meg itt, ez az aranyvessző! És az a macskagyökér! Ez a gyíkfű! Ez a kígyószisz!'' Összevissza sértegették, pocskolták a szép és még szebb virágokat. Mindenféle ocsmány nevet kentek rájuk. Mindegyik bűzlött nekik. Mind-mind okádékot lehelt. Mert ők csak a halszagot szerették, a sűrű, nehéz, orrfacsaró, avas halszagot! És csak szédültek a virágoktól, a rózsától, a szegfűtől. Cudarul fájt a fejük, gyomrukban megnehezült a jó vacsora. Legszívesebben kigurultak volna a virágházból, de kint még mindig zuhogott. Erre az egyik Golyónak jó ötlete támadt. A piszkos, üres halkosarakat kirakta egy percre az esőre, majd sorra bekapkodta őket. A nedves halkosarak szinte azon nyomban füstölögni kezdtek a meleg virágházban. Jó és erős halszagot füstöltek. A halszag birokra kelt a rózsával, és csakhamar legyőzte. Így járt a szegfű is, a többi virág is. És a három Golyó csakhamar békésen, elégedetten, mélyen aludt, az ismerős, nehéz halszagban aludtak, álmukban is nagyot szippantottak belőle. Reggel a kertész arra nyitott be, hogy a virágai is halszagot lehelnek.

"

A napokban volt életéről egy film a tévében. Számomra igen meglepő információk hangzottak el a költőről. Megdöbbentőek is. Vajon igazak,.vagy csak a forgatókönyv írók dús  fantáziája működött? A részlet alatt saját kis versem olvasható,köszönöm, ha elolvassa!

CYMBELINE  II.Szín (részlet)

GUIDERIUS.
Ne féld már a nap hevét
Sem a tél vad viharát,
Földi munkád’ végezéd
S el is vetted a díját:
Barna legényt, szőke lányt
Sirba visznek egyaránt.

****************

Villiam, ha élne...

*

Vajon élnéd e a ma korát,

és látnád e az alkonyát,

éles szemeiddel a népet, 

vajh, hogy írnád le a véget?

Vagy ülnél te is egy trónon,

és gúnyolódnál kis írnokon,

ki csak körmöl reggeltől estélig,

s morzsákból él, de csak ha engedik.

Hagyd meg hitem benned, ó régi Úr,

hadd szóljanak műveid "bitangul",

s te lépdelj fel az írói mennybe,

négyszázötvenhét lépcsőn az fénybe.

*

(457 éve született William Shakespeare)

2021.04.23 (Perzsi.)