Perzsi. (Íróasztalok rejtekében))
KultúraPerzsi.• 2020. október 13. 15:49
Nagyjaink:Krúdy Gyula Az úriember, akinek szőlő...
Krúdy Gyula: 1878 Október 21 (Nyíregyháza)
Egy Krúdy idézetet szeretnék először megosztani, majd egy 6 részből álló novellájának első 3 részét. A többit ,(4-5-6. rész) még a héten közlöm.
Idézet
" Lehet, hogy többé már vissza sem jövök-ha nem talállak, ha nem beszélhetek veled, ha nem mondod,hogy éljek tovább a kedvedért, a szívedért, a gyönyörűségedért,a szerelmedért... Ha nem lelem fel a hangodban a reggeli falevelek illatát,a kezed szorításában az álom ölelését és a szemedben a fényt, amely a kelő napé,amint fénylő, fehér kócsagmadarakat küld előre a borongós felhők közé,míg alant hidegen, szigorúan hullámzik az éjszakai tó."
Novella
Az úriember, akinek szőlővirágszaga volt.
A pincekomisszárius
– Körülbelül ezer pincét látogattam meg Magyarországon – mond egy napon L. tanácsos, amikor olyan napunk volt, hogy a lehullott levelű, összeborult, az emlékezés ködébe tévedt régi Magyarországról beszélgettünk, amely témát szeretik az emberek a vendéglőben.
– Engem ugyanis Darányi őexcellenciája azzal bízott meg, hogy a magyarországi pincéket meglátogassam, és róluk jelentést tegyek. De ezer pincénél többre nem futotta időm, beteltek szolgálati éveim, és másnak kellett átadni hivatalos megbízásomat. Meglehetősen sok tapasztalatra tettem szert megbízatásom ideje alatt, úgy a pinceépítkezés, mint a pincék tartalma körül. Mondhatom, hogy nem volt ritkaság a háromezer akós pince, de ahol négyes fogattal is megfordulni lehetett: már kevesebbet láttam. Valamint asszonyt se igen találtam, aki értett volna a pincéhez. Az asszonyok mindent megtanulnak a férfiak elől, sőt sokszor felülmúlják is a férfiakat a tudományokban, de a pince dolgában már csak asszonyok maradnak a világ végezetéig.
Így kezdte volt L. tanácsos, akinek bevallása szerint két hatos volt a hátára írva, különben is már csak „pikoló” söröcskét iszogatott, mert úgyse volna érdemes részéről a borozgatást elkezdeni a szolgálati emlékei után. Szakállát a felesége nyírta ollóval; a Rákleveshez címzett étteremben is mindig olyan ételekről tudott beszélni, amelyek nem szerepeltek a változatosnak mondott étkártyán, amely ételeket ő tegnap vagy tegnapelőtt fogyasztotta a maga úri asztalánál; olyan bőséges utazóköpenyegben jött át a szomszédból, mintha mindig messzi utazásra készülődne; egyszóval megbízható elbeszélő volt, bármilyen különösen hangzottak néha előadásai.
– Igen, borászati főmérnök voltam, két magam választotta minésztériumbeli tisztviselővel utazgattam a pincék megtekintésére. A tisztviselőket persze cserélni kellett, mert nem mindenki bírta ki a nehéz szolgálatot. De én harmincöt évig jártam a magyarországi pincé
ket.
1930
2
A bakator tulajdonságaMég a régi Magyarországban is figyelemre méltó úriembernek számított az, akinek pincéje volt.
Kertje, földje, háza sok embernek lehetett, mert nem volt lehetetlenség hozzájutni. (Valakinek csak fizetni kellett a füstpénzt a kémények után.) De pincéje, amelyről érdemes beszélni, amelyet barátságos meghívó alapján lehetett meglátogatni és összehasonlítgatni a többi pincékkel: kevesebb embernek volt, mint kéménye.
L. tanácsos éppen abban a köpönyegben, amelytől sohase vált meg a pincék hőmérséklete miatt (egyik pince ugyanis novemberben adja ki az augusztusi meleget, a másik áprilisban a januári hideget, különösen a náddal födött), tehát a köpönyegben: éppen úton volt… A miniszter már régen nem látott pincejelentést az íróasztalán, és L. tanácsosnak ezért kellett nyakába venni az országot. Magyarországon lelkiismeretesek voltak a tisztviselők, ha tudomásukra jutott valamely sohase látott pince, személyesen látogatták meg.
L. tanácsos akkor különben egy nagy hordó ügyében utazott, amely hordóról már hallott egyet-mást a legendákban, amelyeket a pincékben szokás elmondani.
Némelyek háromezer akósnak mondották ezt az egy hordót, amelynek csak az abroncsai tizenöt métermázsát nyomnak. A hordó tölgyfája még több lehetett; nem is gurította azt emberi erő, hanem úgy építették bele a pincébe, miután megfelelő helyet vágtak neki a tetőbe és a talajba. Egy nagyúr (bizonyos gróf Zichy Ferenc) szeszélye hozta létre a hordóóriást, amelyhez létrán kellett felmászni, hogy a lopóval megközelíthessék. Finom érmelléki bakatort tartalmazott a hordó, az ilyen bort nem eresztik csapon, legfeljebb üvegbe szűrik, akiknek van elegendő üvegjük.
De a diószegi pincében lévő hordóhoz létrán jártak fel.
– Vajon miért építette a gróf ezt a hordót? – kérdezte L. tanácsos a pincemestert.
– A gróf Heidelbergben jártában látott egy hordót, amelyben négy polgár kényelmesen üldögélt és borozgatott. Ekkor határozta el, hogy még nagyobb hordót épít a német hordónál.
L. tanácsos természetesen nem hitte a históriát, mert a pincemestereknek egyetlen szavuk sem szokott igaz lenni, tovább tudakozódott tehát a hordó története után, és sikerült neki a következőket megtudni.
Igaz, hogy a gróf Heidelbergben járt; igaz, hogy ott látta is a hordóban borozgató polgárokat; igaz, hogy ekkor bizonyos fogadalmat tett, de a hordó létrejövetelének, illetőleg születésének mégiscsak más titka van.
Mégpedig az, hogy a gróf kíváncsi volt arra, hogy meddig tart pincéjében háromezer hektó bor, miután ő maga bornemissza ember volt, és vendégeket se fogadott, akik borát megitták volna.
– Hát meddig tartott a finom érmelléki bakator a hordóban? – kérdezte a pincemestert.
– Egy esztendeig, egy álló esztendeig, uram, mert sok borkő tapadt a hordóhoz.
Ilyen annak a bornak természete, amelyet hordóban tartanak.
Igaz, hogy a hordóra aztán ajtót vágatott a gróf, amely ajtón át előbb a jószágigazgatót, aztán a gazdatiszteket, majd az ispánokat, írnokokat dugdosta be a hordóba, hogy azt megtisztogassák a benne lerakódott borkőtől, de egyéb baj nem történt.
– Furcsa egy ember a maguk grófja! – jegyezte meg L. tanácsos.
– Bizony nem tűri a rendetlenséget.
A tanácsos tehát ilyen értelemben tette meg jelentését miniszterének is.
3
Az igazi Bodóné
A Hegyaljáról is mindig sok jelentenivalónk volt, mert a miniszter különösen figyelte, hogy mi történik az idevaló pincékben.
Tudni akarta, hogy van-e még Zimmermannak az 1806-os tokaji aszújából ott, Mádon, kiszállt tehát a bizottság, hogy számba vegye a homokba dugott, bemohosodott üvegeket – mond L. tanácsos, mikor megint szegre akasztotta darab időre a köpenyegét. – Volt itt, Mádon gróf Esterházy Imrének is pincéje, amely valahol Újhelynél végződött a föld alatt.
Tudni akarta a szerednyei borok állását, Klábert termését Erdőbényén. Sok munkát adtak nekünk ezek a hegyaljai pincék, mert néha napokba került egyiknek-másiknak bejárása, hogy megfelelő jelentést tehettünk a borok, pincék, pincegazdák állapotáról. Sok papiros elfogyott ezekre a jelentésekre, sokba jött a tinta is. Mennyivel könnyebb dolga volt a mulatságból utazónak, aki a szerednyei borra csak éppen ennyit mondott ottanjártában:
– Istók úgyse, azt hittem, hogy Somlón vagyok. Mintha édestestvér volna a két bor. Vagy legalábbis közeli atyafi.
Bezzeg a szegény miniszteriális embereknek a legaprólékosabb jelentést kellett tenni arról, hogy hány akó tekinthető valódi szerednyei minőségűnek, de mire a jelentés a miniszter elé került, még az is megtörténhetett, hogy Klábert eladott a szerednyeiéből valahová Lengyelországba, ahol idegenek itták meg a borainkat. Ezek a külföldi borkereskedők nagyon szerettek a Hegyalján stációt tartani. Ha csak lehetett, elvitték előlünk a Rákóczi földjén termett borainkat. Szerencsére termett másfelé is bor hazánkban. Volt az államnak pincéje Beregszászon is, ahol valóban olyan süket ember volt az intézőnk, hogy nem lehetett vele a bor áráról beszélni. Mikor bevágott a villám az intéző házába, és a mennydörgős mennykő végigfutamodott a házon, kéményen, padláson, pincén, az intéző azt kérdezte:
– Ki a fene csapta be már megint a konyhaajtót?
Hát ettől az emberünktől a legmézesebb szavú kupec se tudta elcsalni a borát. Ez volt az igazi „Bodóné”.
Zene: Delhusa Gjon : Fehér galamb
https://www.youtube.com/watch?v=U7PyBIO_1VI