Perzsi. (Íróasztalok rejtekében))

Novella
Perzsi.•  2024. január 16. 14:56

Az Istennek a két krajcárja

Mikszáth Kálmán  ( 1847 január 16)

Az Istennek a két krajcárja 

 

Egy elzüllöt élet története

 

Mindenféle kevély embert ösmertem már. Kevély lehet az orosz cár is. Kevély a spanyol grand is. Kevély képeire gróf Andrássy Manó, valamint kevély a nyakkendőire Gromon Dezső.

De még olyan kevély embert sohase ösmertem, mint Kovács Ferencet. Az már aztán igazán érezte, mi ő.

Nagy kupeckedést vitt az Alföldön ökrökkel. Ezek az ökrök csináltak belőle jómódú embert. Moldvániában, Oláhországban pompás vásárokat csinált. Olcsón vette a tulkokat, és drágán adta el. Ez nagyon egyszerű. Aki ezt utána csinálja, okvetlenül meggazdagodik.

Vége felé, mikor már a gyerekei felnőttek, azt mondta Kovács Ferenc nagy hetykén:

- Az istennek is csak egy-két krajcárral van többje.

Ebből a mondásából valóságos röpke szó lett a környéken, éppúgy mint a XIV. Lajoséból. Mindenki tudta, egyik a másiknak tovább adta. Mégis csak hallatlan elbizakodás! Ez nem jól fog végződni, majd meglássátok.

Gőgös magatartással járt-kelt. Végefelé már nem is beszélt, hanem csak rájuk mordult, ha valami kívánsága volt. Senki sem mert neki ellent mondani. Az isten házát is kerülte. Azt mondta, nem megy oda, mert ott le kellene vennie a kalapját. Azt pedig azért se teszi. Minek is, amiatt a két krajcár miatt!

Alacsony, köpcös ember volt a »kevély kupec«, a fejét feltartotta, a lábaival is begyesen lépkedett, s arany sarkantyú volt a vasárnapi csizmáján. Erre is azt mondta, hogy azért arany, mert gyémántból nem csinálnak sarkantyúkat.

Mikor a fiai nőttek, úgy tett az egyikkel, mint Zápolya János:

- Fiam, Pali, mihelyt annyira viszed, hogy a kabátodat nem növöd ki egy év alatt, mindjárt felküldlek Pestre követnek.

Az volt a kevély kupecnek az ambíciója, hogy a Pali gyerek a képviselőházban üljön, s onnan dirigálja az országot.

A másik fiára még rátartóbb volt, csakhogy annak már nem bírt semmi hivatalt kigondolni. Mindent kevesellt. A királyi trónus pedig, mint tudjuk, nem volt már régen üresedésben.

Sokat költött a fiaira. De azok még többet kívántak. Megtanították az öreget arra, hogy mi a váltó. S neki dagadozott a szíve, mikor látta, hogy ami hitvány papír alá ő odakanyarítja a nevét, az attól a perctől kezdve készpénz. Éppen mintha valami fejedelem írná alá. Okos ember volt az, aki ezt így kifundálta, hogy naggyá tegye vele az embereket!

A fiúk pedig minél gyakrabban engedték naggyá lenni az öreget. Az ő gyengeségük szépen kvadrált az apjok gyengeségével. Kölcsönösen meg voltak elégedve.

A Pali csakugyan föllépett egy magyar kerületben. Töméntelen pénzt szórtak el a voksokért. Vesztegetni nem volt szabad, hát nem vesztegettek, hanem csak egy hatosért lehetett venni egy cifra szűrt, s egy krajcárért egy icce bort. Mert arról nem tehet a megvesztegetések ellen hozott rideg paragrafus, ha valaki ilyen olcsón adja a maga portékáját.

Hanem a borban néha igazság van - s megbukott a Pali gyerek.

- Nem tesz semmit! - mondá az öreg Kovács gőgösen.

A következő választásoknál már a Laci gyereket léptette fel Kovács Ferenc egy tót kerületben. Erre még többet költött. Minélfogva ez még jobban megbukott. Kisült, hogy a pálinkában is igazság van.

De a fiúkkal együtt bukott az öreg is. Vagyoni viszonyai mindinkább ziláltabbakká lettek. Neki adta magát az ivásnak.

Mikor a következő választások jöttek, már akkor szó sem volt a fiairól: már akkor az lett a röpke szó a környéken:

- Amit az ökrökön nyert, azt ökrökre költötte.

In hoc signo pedig nem lehet korteskedni. De nem is volt már miből. Az öreg vagyonkája gyorsan fogyott. Ő maga az italnak adta magát. Az pedig olyan, mint a vasút, gyorsan oda szállítja az embert - ahova el nem indult.

A fiai is korhelyekké lettek: az egyik nemsokára meghalt hektikában, a másik pedig agyon élte magát a társadalomban. Meghalt erkölcsileg. Ügyvédkedett egy kevés ideig, de a klienseinek mégis a kelleténél több ideig, mert elsikkasztotta a pénzeiket. Börtönbe jutott.

Az öreget még ezután a katasztrófa után is sokszor láttam Makó utcáin: mert oda ment lakni. Meggörnyedve járt már akkor, arca sápadt volt, orra vörös, ruhája foszlányokban csüggött, de nagy, éles szemeiben még akkor is volt valami kevélység, s a modorban, mellyel összevissza lyukasztott kalapját a fejére csapta.

- Ennek valamikor annyi pénze volt - mondták a járókelők -, hogy az istennek is csak két krajcárral van többje.

S szánakozólag mosolyogtak a háta mögött.

Az utolsó években hallottam róla, hogy már semmije sincs, hogy egyszerű csavargó, kinek a magaviselete gyanús. Most is rendőri felügyelet alatt van.

Tegnap végre kezembe került egy vidéki lap, s abból olvasom, hogy a ványi templom kirablásában a főtettest, az aggastyán Kovács Ferencet befogták.

Tehát a templomot rabolta ki.

Erővel elorozta azt az egy-két krajcárt, amennyivel az istennek többje volt.

1883

Perzsi.•  2020. október 14. 00:14

Nagyjaink: Krúdy Gyula 4-5-6

Itt is egy idézettel kezdem.  Az írónak ezen gondolatai, nagy valószínűséggel felháborodást  keltettek az ő korában, s bizonyára ma is sokan csóválják a fejüket e sorokat olvasván. 


"A vörös postakocsi (1913)
Az emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Továbbra is születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörűséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betűcskékhez. Az írók, mint egy titkos szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg tudjanak élni. A meséik, a dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok. (Bonifácz Béla; 6. fejezet) A földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. (Berta, 9. fejezet)"


Az úriember, akinek szőlővirágszaga volt (4-5-6)

4
Mit tudnak a papok?


– De ha már itt jártunk a hegyek között, amelyek napról napra kisebbek lesznek Magyarországon, mint ahogy a felnőtt ember szemében megkicsinyülnek a gyermekkori élmények: elmentünk a „rózsamáli” állapotának megfigyelésére Gyulafehérvárra, a püspök pincéjébe – mond L. tanácsos úr, amikor megint csak egy „pikoló” sört rendelt a Ráklevesnél, mint ahogy a mészáros is megunja vénségére a sok ramszteket, amelyet életében magának tartott meg mindig a friss húsból. (Gulyáslevest eszik.)

Meg kell adni a gyulafehérvári püspök borának, hogy remekül tudta az égi szivárvány színeit, amelyeket csak olyan szent férfiú ismerhet meg a földi halandók közül, mint egy püspök vagy olyan úriember, akinek ugyancsak „rózsamáli” bora terem. A valóságos mennyországot látni a „rózsamáli” színeiben, amelyekben percekig lehet gyönyörködni, amíg az ember megérinteni meri ajkával is ez égből földre szállott szivárványt. Itt lila, ott sárga, amottan meg rózsaszínű ez a „rózsamáli”, amely oldalról nézzük a poharat. Talán még a vak is visszanyerné látását, ha egy pohár rózsamálit adnának a kezébe. Ha életem bealkonyul, ilyen borral teli pohárban szeretnék nézegetni naplementekor. Minden évszakát látni e borban az életnek. Tavasz haloványságai az őszi hold sárga arany színeivel keverednek.

– No a neszmélyi is tud valamit, ha már színekről beszélünk – mondta Darányi, amikor jelentésemet előadtam.

– Mi, állami emberek, ugyan mindig sokra tartottuk a magunk borait, de azt el kell ismernünk, hogy a papok bora mindig versenyzett a mi borainkkal. Valamit a papok is tudtak a pincéhez, mint éppen báró Kemény pusztagáldi plébánosának esete is bizonyítja, aki egy szőlőféreg által kipusztított negyven holdat kapott ingyenes bérletként a bárótól. Csináljon vele, amit tud. Olyan ajándék ez, amelytől a századik embernek is elmegy a kedve, csak éppen ez a bizonyos plébános örvendezett az adománynak. Nekigyürkőzött a pap, és kezdte forgatni, tanítgatni a földet új szőlőtőkék nevelésére, így teltek-múltak az esztendők a pap felett, a szőlő felett, amíg a báró egy napon csak betoppant a kegyúri parókiára.

– Hű, de megszomjaztam! – kiáltotta báró Kemény, a csíki, háromszéki szőlőknek ura, akinek „muskotályával”, „Ringatójával” nemigen versenyezhetett bor Erdélyben. (Talán csak a gyulafehérvári püspök rózsamáliját kivéve.)

A falusi plébános nagy szerényen előveszi a maga borát.

– Ha meg nem vetné, méltóságod, nálam is termett egy kis borocska az idén.

A báró megízlelte a pap borát… Borismerő ember volt, nem csoda, hogy talpra állott az első korty után.

– Hol termett ez a bor, te pap? Hiszen ez jobb még az én boromnál is.

A főtisztelendő úr aztán szép csendesen bevallotta, hogy az a bor éppen azon a kipusztult, meddő területen termett, amelyet a báró csak úgy fél kézzel elajándékozott.

– Legyen hát „plébános” a bor neve – kiáltott fel a báró, amely bort aztán sokan iszogattak Magyarországon a jó öreg plébános emlékezetére.

Ilyenek a papok. Csodát tudnak csinálni még a szőlővel is.

Ugyanezt bizonyítja Ranolder püspök úr is, aki a badacsonyi hegyen azt a nagy kőkeresztet emeltette, mégpedig két okból – először azért, mert a veszprémi püspökségnek gondjai közé tartozik, hogy a kőbányászok el ne hordják az egész hegyvidéket erről a tájról, mert maholnap nem lesz Badacsonyunk. A kereszt állítja meg leginkább a kőbányászokat. Másodszor azért építkezett a püspök, hogy mindig teremjen elegendő kéknyelű bor, habár én magam részéről (és titkon tán a boldogult püspök úr is) a badacsonyi rajnai rizlingnek párját nemigen tudnám megmondani.

A badacsonyi rajnai rizling az illatáról nevezetes.

Sokszor megpróbálkoztam utazásaimban eltenni magamban a borok „bukéját”, amelyből meglátni a régen elhagyott tájakat, elfelejtett embereket, lelkünk mélyébe vonult emlékeket. Még tán azokat a nőket is, akik a szőlőt taposták, mikor ez divatban volt. De manapság úgyse hinne el senki ilyen mendemondákat.

A borok „bukéját” nem lehet eltenni, elillannak ők az élettel együtt, de mikor ott ültünk a Ranolder püspök tölgyfa ebédlőjében, mint állami kiküldöttekhez illik, és a pipafüstmentes ebédlőben felnyitottuk az első palack badacsonyi rajnai rizlinget, akkor tudtuk meg, hogy mi az, püspöknek lenni Magyarországon. Se a miniszternek, se másnak nem tudtam soha elmondani, hogy mi van ebben a szőlővirágszagú borban, csak ültem, üldögéltem, és arra gondoltam, hogy hány évig élhetnék, ha mindig ilyen borillatot és borízt élvezhetnék?

Száz esztendeig. Mint akár a papok.


 

 

5
Hát melyik bor volt a legjobb?


– Az ember sok mindenről beszélget életében, fűről, fáról, á-ról, b-ről, de megeshetik, hogy éppen a legfontosabb dolgokat felejti el – mond L. tanácsos úr, amikor megint lenyírta a felesége a szakállát, mert nem akart olyan „vénembernek” a felesége lenni, akire messziről mutogatnak az utcán. „Itt megy Matuzsálem!” – mondták volna L. tanácsos láttára, ha azzal a szakállal lépett volna ki a házából, amellyel reggel felébredt. Rendet kellett teremteni a szakállal, megfiatalodni, ugyanezért valami olyan jutott eszébe a tanácsosnak, amelyről eddig nem beszélt.

Ez pedig a somlói bor volt.

– Meg kell jegyezni, hogy nem volt semmiféle szakállam, amelyet ollóval metélni kellett volna, mert ez talán nem is lett volna lehetséges hosszú utazásaimban, amikor hetekig nem láttam a feleségemet, akivel úriember megnyírathatja a haját, szakállát… így bizony szakáll nélkül jártam el a miniszter küldetéseiben, hol Neszmélyen, a Bay-pincében, ahonnan bőséges jelentenivalóm akadt a neszmélyi borok színváltozásairól, amelyek a hajnalhasadáshoz hasonlatosak; hol Chérnel Gyurinál, aki két flaskó, amolyan hétdecis formájú, 1834-i somlói borral kedveskedett a bizottságnak; hol Egerben, a Gröbel-pincében, hol meg Hevesen, abban a nádtetős, akácfával alátámasztott, házi téglából emelt Pajzs-pincében, amelynek nem volt szabad lenni mélyebbnek másfél méternél, mert víz volt a talajban, az útja lehetett háromméteres, a magassága három és fél méteres is, mert ennek semmi akadálya nem volt. A miniszter kérdezte:

– No, és az akácfa megfelel a pince támasztékának?

– Az uradalom adta, mint akár a téglát. Bizony cserélgetni kell az akácot – fejezem be jelentésemet. És ekkor történt, hogy megbízatást kaptam az X-be való elutazáshoz, ahol egy bizonyos asszonyságnak, név szerint özvegy Ereszaljinénak a legjobb bora volna Magyarországon.

Ismétlem, sohase bíztam valami nagyon az asszonyok pincetudományában, káposztát meg répát ásnának a legkényesebb borral telt hordó alá is, mert csak a maguk veteményeivel törődnek, a bor tisztaságával, „buké”-jával jóformán semmit.

Ereszaljinénak még pincéje sem volt a házban. De, mint később kiderült, szőlőbirtoka se valamerre a határban. Már éppen útnak akartam indulni, hogy lóvá tettek a miniszteremmel együtt, amikor különös dolgot tapasztaltam.

Véletlenül ránéztem az asszonyra, és a következő percben úgy éreztem, hogy valami szokatlan bort ittam (pedig pincelátogatásra mindig józan fejjel szoktam járni. Már csak a helyes mérések miatt is.) Nem tudnám hirtelen megmondani, hogy harmincöt esztendős szolgálati időm alatt hivatalból is megkóstolt borok közül melyik jutott az eszembe? A pécsi vagy a budafoki állami pincénké? A mintapincéké vagy a király őfelsége ugyancsak kiváló szakértelemmel vezetett tarcali pincészetéé? Pedig csak afféle mindennapos barna asszony volt özvegy Ereszaljiné, amint sokat láthattam az életben, anélkül hogy a legjobb borok ízei jutottak volna eszembe. Barna volt, nem is terjedelmesebb, mint egy gönci hordó, létrán se kellett volna hozzá feljárni, nem ért magosabbra a szívem tájánál, embernyi erő, persze a borszállításhoz alkalmas borkutyával, azaz a gurításhoz való kétlábas korcsolyával: felrakhatta volna a kocsira. Talán hiányosság nem is mutatkozott volna benne, ha januárban, a borszállítás idején Kisőrs és Tomaj állomások között láthatatlan kis lyukat fúrnak belé a fuvarosok, hogy szalmaszálon át kiszívogassanak egy-két liter bort belőle, amikor az út a kisőrsi szőlőhegy alá kanyarodik. Nem volt semmi rendkívüli ezen az asszonyon, mégis úgy éreztem magam, mintha valamely láthatatlan kéz aszúboros üveget bontott volna meg, amely idáig sellakkal, spanyolviasszal volt lepecsételve, és a maga sorára várakozott a kőporos falú pincében, ahol a jó borok tulajdonképpen csak három hónap múlva veszik tudomásul, hogy milyen is az időjárás odakint… Így aztán ott maradtam a házban.

– Van ám egy kis innivalóm, odakészítettem a vendégszobába, az éjjeliszekrényére – mond vacsora után Ereszaljiné, amikor a bortalan vendégeskedésnek vége szakadt, mert az özvegyasszony házánál nem kerül bor az asztalra.

Mint mérnökember nyomban láthattam, hogy a butélia nem lehet több hét decinél, amilyenben általában a jó borokat eltenni szokták: felül keskenyedik a sugár palack, hogy a dugó jó mélyen férjen a nyakába. Kell ez ahhoz, hogy a bornak az aromája ne veszítsen. Olajsárga színe volt, és amint megállapítottam, semmiféle bornak az ízére, amelyet eddig ittam, nem emlékeztetett.

– Hm – mondtam magamban –, borászati főmérnök volnál?… Hát még a bornak a minőségét se tudod megállapítani? Mit mondasz a miniszterednek?

Csak annyit tudtam, hogy az asszony bora nagyon ízlett, miután napközben jól összeismerkedtünk, ahogyan az ilyen vándorló minisztériumi kiküldöttek szoktak a háziakkal, ahol nem érzik magukat a legrosszabbul.

Tegyük az asszony borát a bakator mellé, mert az se volt különb – gondoltam még félálomban.

Másnap úgy virradt az idő, mint szeptember vége felé szokott a bortermő vidékeken, édes szőlőillata volt a reggelnek, amelynél kellemesebb nem lehet az ébredés.

Könnyű, szüret táján szokásos köd ült az alig sárgálló fatetőkre, amely ködöcske a szőlőfürtöket is érlelni szokta, a tavalyi bornak a fogyasztásához pláne ingert okoz, mert ködbe borult hegyoldali pincéből hozzuk ki a bort.

Ilyen volt a reggel, pedig ismétlem, hogy a házban nem volt pince, a házhoz nem tartozott szőlőbirtok, valamely varázslat folytán mégis érezni lehetett ezeket a hangulatokat.

Én azzal töltöttem időmet, hogy kis rajzot szerkesztettem a ház vendégkönyvébe, miután ceruzáim mindig velem voltak.

Mit rajzolt L. tanácsos úr?

Kis kacsákat, százszámra, miután kacsákat tudott a legjobban rajzolni. Egy sarokba írta a nevét a lapra a későbbi vendégek okulására. Az asszony nem minden érzés nélkül nézte, hogyan totyog elő az egyik kacsa a másik után a főmérnök ónja alól.

Estére megint csak helyén volt a butélia, bár senki se kapott bort az asztalnál, és a borszakértő megkóstolván, gondolkozott magában, hogy nem lehetne a bort egy aranyvonalba venni a szerednyeivel?

– Nem tudom, melyik ízlett jobban – folytatta előadását a tanácsos.

És harmadnap, hogy, hogy nem, amint akár a mesemondásban, egy hosszú megbeszélésekkel telt nap után, miközben mindketten elmondtuk élettörténetünket, és ráeszméltünk, hogy odáig nem ismertük meg a boldogságot: valódi somlói borral kedveskedett a kedves az esti elalváshoz.

Ez egy szerdai napon történt. Ez a bor volt a legjobb.
6.A titok megfejtése

A ház mögött, mint többnyire olyan helyen, ahol nem foglalkoznak szőlőtermeléssel, kukoricás terült el. Ez a kukoricás a maga őszies sóhajtásaival úgy vonzott, hogy nem állhattam ellent a vágynak, a magánykeresésnek, amely az ilyen kukoricatábla láttára elfogja az embert.

Amint ott üldögélnék a suhogásokat, a hangulataimhoz kontrázó szelet hallgatva, észreveszem ám, hogy valaki más is jár a kukoricásban, aki ugyancsak a magányt kereste itt. Vajon ki lehet? – kérdeztem magamban, bár nem vagyok leskelődő természetű ember.

Szép lassan a tengeritábla széléig húzódtam, és onnan kidugtam a fejem. A kukoricásból nem lépett ki más, mint a már említett barna asszony… Kilépett, és magában nevetett. És ugyanazt a hétdecis borosbutéliát dugta a köténye alá, amellyel esténként engem megkínálni szokott.

Egy villámlásnyi idő alatt rájöttem, hol termett a bor, amelynek ízét, származási helyét, nevét nem tudtam meghatározni. Itt termett bizony a suhogó kukoricásban, egy asszonyi pajkosság révén. Víz volt az vagy ilyenféle.

…Ezután nemsokára beadtam megérdemelt nyugdíjazásom iránt való kérelmemet a miniszter úrhoz:

– Minden csak illúzió a világon, kegyelmes uram – írtam, mint Goethe vagy egy másik német –, nem a bornak van íze, bukéja, aromája, mámora, hanem az embernek, aki issza. Miután nekem már nincs ízem, kérem kegyelemben való nyugdíjazásomat. Stb.

– Meginnék most egy „pikoló” sört.

(1932)


Zene: Sprint együttes: Postakocsin érkezem





https://www.youtube.com/watch?v=9lum2gYimq0