Októberi emlékezés

Asztalos Liza nagymamámmal sétálgattunk az öreg temetőben. A Kálvária-sor képeit nézegettem, fölöttünk már sárgultak a százados gesztenyefák lrvelei. Lehettem olyan, 8-9 éves, nem tudom biztosan, de annak az októberi délutánnak a hangulatát valahogy megőrizte az emlékezetem. A kápolna ajtaja nyitva állt. Szótlanul, áhítattal léptünk be,Kicsit imádkoztam,kicsit nézegettem a Sentháromság szobro Kisjézuskáját, aztán barangoltunk a régi sírok között. Virágot tettünk az itt nyugvó szeretteink sírjára amiből jutott pár szál a kápolna mögött lévő negyvennyolcas honvédsírokra is. Fogtam nagymamám kezét, és kértem meséljen a nagybácsiról aki a szabadságharcban esett el. De most a mese elmaradt, helyette az Aradi vértanúkról kezdett beszélni.

Még egy régi balladát is elénekelt csendes, szelíd hangján.Valahogy így hangzott: Aradi vár ablakába, tizenhárom hős katona sírdogál az éjszakába,

tizenhárom tábornoknak talpig vasba keze lába.

Szomorú volt a dal  amiből megtudhattuk,hogyan végzett velük a kegyet hóhér, mi volt az utolsó üzenetük a magyar hazának.Kár, hogy régen elfelejtettem.

Ahogy multak az évek, egyre ritkultak az októberi séták a temető öreg fái alatt. A rohanó élet nehéz évei más irányba terelték gondolatainkat. Más idegen októbert kellett ünnepelni, amihez nekünk magyaroknak semmi közünk nem volt. A 13 aradi vértanút legfeljebb történelem órán említették az iskolában. 

Aztán 1956 októberében történt valami ami új reményt hozott. A magyar nép, 48 emlékéhez méltón ünnepelt, a megszálló idegen hatalom ellen fordult, szabadságot követelt és fegyver ellen fegyvert fogott.

rövid ideig tartott a remény, Kevesen voltunk? Vagy Ők voltak sokan? Vagy elég volt, hogy az árulók köztünk éltek? Ma sem tudom megitélni. Pár éve, egy kirándulás keretein belül,megtekintettem a Kiskunmajsai 56-os múzeumot és az emlék -kápolnát, ahol az 56-os népfelkelés áldozatainak márványba vésve látható. 

Csak álltam és némán néztem! Istenem, mennyi nagyszerű ember,  munkások, parasztok, egyetemisták, szakmunkástanulók életét oltotta ki az önkényuralom! Hány anya, siratta és siratja ma is gyermekét, hány fiatal apa hagyott árván feleséget, gyermeket? Összszorul szívvel és ökölbe szorított kézzel , könnyes szemmel olvastam a neveket. Önkénytelenül az jutott eszembe, ha én is ott lettem volna, ha bátrabb vagyok, ha sokan bátrabbak vagyunk, nekik a mártíroknak sem kellett volna meghalniuk? Vagy most az én nevem is ott lenne egy kics márványtáblába vésve? Az Ő emlékükre is születnek majd balladák? Kit kérdezzek?

Mert a forradalom után erről senki sem beszélt.Tabu témának számított1956. 

Most sok év után,az öreg temető már emlékpark let, az üj fiatal fák között járva, a felújított Kápolna képeit nézegetve mondok egy imát minden októberi mártírért, legyen az aradi vértanú, vagy 56-os hős!