Emlékezés.

Elmult a karácsony, megjött az új év, tegnap már a vizkereszt is , úgy hogy mától farsang van! Kezdődhetnek a bálok, a mulatságok. Most van az ideje, nem a nagybőtben! Régen az én időmben ilyenkor kezdtük el a citera bálakat, hol egyik, hol másik parasztháznál jöttünk össze mulatni. Sok szép emlékem kötődik életemnek ehez a szakaszához, pedig akkoriban nagyon nehezen éltünk. Hogy milyenek voltak az ötvenes évek ma már történelem. A történelem könyvekben is pár sorban megtalálható. De hogy valójában hogy éltünk, az valahogy kimaradt. Ha a még megmaradt erőmből kitelik, néha még írok róla, a fiatalok okulására.  Ime az első történet, versben.: 

Egy aratás emlékére.

Azt a régi nyarat soha nem felejtem,

Féltve őrzött, régi emlékek közt rejtem.

Nem beszélek róla, pedig de jó volna,

Ha sok ember ma is remélni tanulna.

Aki nem élt akkor,el sem hiszi talán,

Cak egy kereszt mardt kicsi szobánk falán

A szörnyű háború elvitt minden szépet,

És helyette hagyott sok fájó emléket.

Ki darab földünket vad lovak tiporták,

Aranyló búzánkat a zsákjukban rakták.

Nem maradt elvetni,még egy szem búza sem,

Csak az imánk maradt, seíts meg Istenem!

Valahogy átéltük a csikorgó telet,

És reméltünk, vártunk egy élhetőbb életet.

Mire megjött a nyár, megtörtént a csoda,

Dús termést hozott a legázolt gabona.

Arany búzatengert ringatott a mező,

Biztatott a remény, nem lesz több éhező!

Péter-Pál ünnepén, a tábla mellett álltunk,

Kezdjük az aratást, már csak arra vártunk.

Apám kék szemében ezüst könnyek ültek,

Biztató szavai az égre repültek:

Köszönjük Istenem, amit Tőled kapunk, 

Mert nem is vetettünk és mégis aratunk.

Jöhettek rám később, komisz, nehéz évek

Mindíg velem voltak ezek az emlékek,

És a reménységet soha fel nem adtam,

Mert egyszer , nem vetettem, és mégis arattam!