Janus blogja

 

A föld, ha tényleg dübörögne,

s rákiáltana minden lapuló rögre,

hogy ágymásba kapaszkodva, egymásra állva,

vessenek rémárnyékot a sok úri sziklára…

De csak én kiálltok, a föld mélye hallgat,

a rögök málnak, s  minden úri szikla nyugodtan alhat….

 

 

 

 

Pernyeszélű szív, kormos álom,

bágyadt vágy hunyorgó parázson,

ballagó dobogás, ritka lélegzet

matt a pupilla nincs min révedhet.

Foszlik az ígéret, mondat cérnaszálak

lebbennek a lelken, elsorvadó szárnyak

nem csapnak a légbe, nem emelnek  égbe,

kihűlt hamu ül a szívnek közepébe.

 

 

Ma egy verset olvastam, Adyt,

és megértettem, meg, valamit,

hogy mit élt át a Hortobágy poétája,

mikor a csordanép csak bámult a lírára,

ahogy a toll a szépet a szemekbe tolta,

de csak kérőzött tovább, bambán a csorda.

Tudom, én Ady nem vagyok,

még csak verslábat lógatok,

nem keltenek nagy hullámokat

a gondolataim ,miket a toll mutat,

de nem is a költő szól ma belőlem,

csak egy egyszerű gyerek, amiből nőttem,

ki nem érti a világ furcsa törvényeit,

melyek a dolgost, a tenni akarót verik.

Az embert magát, és az Istent sem értem,

hogyan tudják megtagadni egymást, így egészen?

Minden oly fölösleges, a Biblia, a tanok,

s a leírt történelem, mind haszontalanok,

mert a csordanép bőg vagy kérődzik csendben,

és beéri a semmivel a világegyetemben.

Ma egy verset olvastam, Adyt

és nem értek még mindig valamit,

hogy a csordanép mért nem lát igazat, szépet,

s mért nyomja el a gyáva gyom a merészet?

Itt ez az ország, mely szülőföld, s haza,

megannyi toll, éles elme néhai otthona,

hol megannyi vér s kitudja mennyi könny

ömlött e dolgos földre, de virágzik a közöny.

Hol egy láng, hol egy felizzó szikra ,

mely a száraz szikes legelőt lángba borítja?!

És a tű,z átrobogva tanyán, falun, városon,

kiölne minden gazt, akár túl a várfalon.

Ma egy verset olvastam, Adyt,

ki a lelkembe ültetett valamit,

hogy nem a poéta káromkodik vagy fütyül rája,

erre a nemzetre, e gyönyörű hazára,

valaki más az, kinek szava ígéretet tákol,

és mint a keselyű lakmározik e csorda bajából.

2023.

Ma van Ady Endre születésnapja....(1877.11.22.)

 

Sírásra görbül a Duna

amikor Mohácsra ér,

már ötszáz éve halott itt,

megannyi magyar testvér.

 

Csontok tízezrei fölött

ma  lágy szár kell, bő mag terem,

 a gyökerek mélyre futnak,

hol pihen a történelem.

 

Alszik a kard, a dárdahegy,

és szunnyad az ágyúgolyó,

sisakok ,vértek alszanak,

pihen a kő, a szív, a szó.

 

Ha a Duna ívére ülsz,

és pillantásod körbe fut,

meg sem gondolnád ,hogy hajdan

a pokol itt nyitott kaput.

 

Védők álltak itt s egy király

eleven pajzs a nemzeten,

kik vérük és éltük adták,

hogy ami lett,  az ne legyen.

 

Oly esetlenek a szavak

cipelni  súlyt mind képtelen,

nem lehet írni, festeni,

mi ment végbe e földeken,

 

hát nem teszem, csak meghajlok

minden csatában halt előtt,

és lássátok  fentről tollam,

a kéklő  könnyet könnyezőt.

 

Amikor Mohács elesett

szakadt a haza és a hit,

akkor ott ,megtanultunk mi,

elménkbe véstünk valamit,

 

hogy lehet szörnyű a világ

mely  kínoz, öl s eltemet,

de elvenni  e nemzettől

e földet, hazát ,nem lehet!

 

 

Köd mögött bújnak a fák,

ágakon szennyes fehér,

a virágok holt imák,

testükön búsul a dér.

 

Fehér a föld és az ég,

sápad a gyász, az öröm,

nincs közel, nincs messzeség,

csend gubbaszt a sírkövön.

 

Viaszgleccser tetején

meggörnyedt gyertya teste,

mint kihűlt, kormos remény,

mit eltemet az este.      

 

Szél nyit ajtót ködfalon,

csillag fénye bújik át,

könny csillan az avaron,

itt hagyom az éjszakát.