Janus blogja

 

Március,

te rongyosra várt remény,

hol jársz, merre,

és jössz-e már felém?

Hóvirág, ibolya

van-e tenyeredbe,

melyeket ülteted

a jégcsap sírta kertbe?

Március,

te rügy lelkem hajló ágán,

fess pitypangot a fűbe,

s légy ívelő szivárvány!

Szóljon a „nyitni kék”

s a szót lágy szellő vigye,

nyíljon ki minden ember

kalitkaszíve!

 

 

Borotvapenge mezőn

mezítláb bolyongok,

lépteim bíborpocsolyák,

rongyos  fellegek közül

a sóhajok lezuhannak,

vörös szirmú orchideák.

Sápadt bőrömre hullva

lesznek eleven sebek,

melyekben fájdalom cikáz,

az ég felnyög, zúg,  dörög,

és kéklő  késvillámaiban

halálos kacsintás  tanyáz.

 

 

 

 

Kicsúszik a talaj az őrület alól,

súlytalan lebeg, s remeg a hatalom,

izzadt, nyirkos,  beteg hazugságok

nyúlós nyálként csorognak a várfalon.

 

Ránk rohad a túlérett korrupció,

üres kasszába markol a kapzsiság,

a hatalom erős falakba ütközik,

igazságra szomjazik egy új világ.

 

Megreped és leomlik az ígéret,

a jelen már halott romjai alatt,

a kifosztott évtized fel sem fogja,

hogy nem volt ő több,csak egy pillanat.

 

Elveszett éveink nem adják vissza,

így fölösleges bánkódni, sírni már,

összekell törni a tegnapok bűnét,

hogy a holnap lehessen könnyű madár!

 

Ki kell égetni  gyökerét a gaznak,

fölszántani a gyalázott földeket,

s úgy kell a jövőt újra felnevelni,

mint bölcsőben ringatott gyermeket.

 

 

 

 

Befalva az összes fény,

az est nagy hasa feszül,

karja közt sötét henyél,

dorombol, majd földre ül.

 

Nőnek az apró csendek,

mint körgyűrűk a tavon,

parttól partig sietnek,

föld és ég közt szabadon.

 

Térdeplő reményre száll

és a vállán megpihen

egy apró sóhajmadár,

csőrében tört rekviem.

 

Hold ébreszt árnyékokat

nyafogva, lustán kelnek,

elhagyják a bokrokat,

megnyúlva menetelnek.

 

Az idő tenyerében

a pillanat áll lábra,

és ámul csillagfényben,

hisz fönn az ég varázsa.

 

Fényt önt az égbolt, ragyog,

mint egy locsoló feje,

millió lukból csobog

a mindenség ereje.

 

 

 

 

Leülök ide, előttem véres sínpár,

még sikoltanak a fékező fém kerekek,

jaj, Attila bátyám!Készen a fekete leltár,

mint erdőben a vadnyom…. az életjelek.

 

Nehéz csendemet szívembe rejtem,

s ott bújtatom két dobbanás között,

néha mosdik benne minden sejtem,

mikor a lelkem szilánkos ,törött.

 

Sóhajom itt lapul szóközök alatt,

mint fektetett sínek között a rés,

de hol van már, hol az a pillanat

mi szülte e sóhajt, az a révedés?

 

Bújtatnám, ha még könnyem lenne,

nem engedném arcom dobjára ülni,

de felitta e világ mocska, szennye,

hát sírás helyett tanulok fütyülni.

 

Az idő már sorvaszt nem nevel,

bőrömbe mélyed körmös ujja,

s ráncok láncával a halál ünnepel,

a semmi ágáról lényem, messzi fújja.

 

2024.