Janus blogja

 

Gép vagyok, egy asztali

lassú proci, kevés ram,

az új korszak sokat kér,

felül, hogy írjam magam?

 

Nekem van homokórám,

így kávéra jut idő,

míg agyam verset tölt be,

mely a régre ismerő.

 

Fantáziám túl élénk,

versem rímes, dallamos,

metaforát is terem,

ráadás, hasonlatos.

 

Persze erre nincs igény,

okosság kell szárazon,

filozofikus szöveg,

mely annyit ér, mint a gyom.

 

Az új gépek okosak,

pörgő proci, ram hegyek,

három dében  nyomtatva

versnélküli szövegek.

 

Újkornak régisége

leértékelt figura,

XP fut, szalad bennem

az a baj, hogy sehova.

 

Benyitott szobámba az este,

nagy sötét szemében a  bánat

szürkével, grafittal rajzolva,

megidézte édesapámat.

 

Jött a csend is, halkítva mellkast,

szívdobogást, lélegzetet,

ágyamban lassan  mellém feküdt,

szótlan mesélt az emlékezet.

 

Képek peregtek, kopott képek,

az érzések ,mint bontott befőtt,

úgy olvadtak el lelkemben lassan,

élt bennem a rég, az azelőtt.

 

Mosolygó múlt álomba csúszott,

távoli part lett a valóság,

mellettem a  vén halál úszott,

szeme apámé, benne jóság.

 

 

 

 

Tegnap rádöbbentem, már nincs időm,

elszaladt perceim nyomát bámulom,

s közben sóhajom kavarog, mint rég

szél fútta por a kiszáradt földúton.

 

Percek, órák, hónapok és évek,

mind csak bokor aljára szőtt pókfonál,

s tudom, hiába díszíti  harmat gyöngye,

ha beleszáll, s viszi a nagy fekete madár.

 

Emlékeim nagy része hiányos, kopott,

újra festeni őket rég nem tudom,

köd mögül néznek a néhai arcok,

s csengő nevetésüket süketen hallgatom.

 

Tegnap rádöbbentem, hogy nincs időm,

lebegő híd az élet, pillérek nélkül,

szürke szivárvány ível fölöttem,

melyből szívemre fekete kokárda készül.

 

Az ősz halott, teste bomló avar,

halk neszeket sző benne a halál,

ott leszek én is, egy levél a sok közt,

s tudom isten, ahogy itt, ott sem talál.

 

 

 

Szavakat küldök, oda fel, utánad

remélem, még utolérnek!

Üzen az utca, a régi szülőházad,

és bús, fájó  csendje a Hősök terének.

És jönnek a szavak, bennük a rég,

üzen a néhai iskola, a kopott padok,

a kisdobos avatás, emlékszel-e még,

mikor arcunkon gurultak a mosolyok?

Hozzák a szavak a fejük felett tartva

a zsinagóga galambszárnyú porát,

Weimann néni üveges áhított pultja,

hányszor  izzadt a fillér tenyerünkben barát?

Az emlékek megállnak, mind letérdel,

és én egy sóhajt tűzök az utolsó szóra,

de ha végül egy szó, egy  sem ér el,

könnykén hulljanak vissza a koporsódra!

 

Kállóy Molnár Péter emlékére.

2025.12.01.

 

Szürke kék az ég,

vászonként feszül ,

az alkony kezébe

lángecset kerül,

napnak parazsa

festék, és ragyog,

szürke kék égen

lángszárnyú sasok.

Fákon, bokrokon

estnek lába jár,

árnyék cipőjén

maszat holdsugár,

szürke kék égen

sasszárnyak helyén

csillag nyújtózik,

apró kis remény.