Janus blogja

 

bátorság-e ma gyávának maradni

vérereken tűrni a piócák hadát

a belenyugvás tűjét a csendbe szúrni

és horgolni tovább a hallgatás zubbonyát

 

nagy fényű költő árnyékok közt ül

köp egyet a fellobbanó  szóparázsra

hallgatás közt nyála szépen serceg

tehetségén penész egyre alább ára

 

bátorság-e ma gyávának maradni

a heverő tollat nem felragadni

bátorság-e szótlanul nézni a hazára

bátorság-e  belecsinálni  ama gatyába

 

ki ma csendbe karol  a hatalom cinkosa

mert ma szólni  tenni és  merni  kell

aki költő de tudását bezárja

az egy senki és senkit sem érdekel

 

az égre festett napot ki mossa le végül

hogy a szürke  valót láthassa ki él

a didergő keze nem a tűztől kékül

bolond ki a tolvajtól becsületet remél

 

Apróra vágott, szárított vágyakból

az álom főz illanó érzés teát,

kortyol a lélek, a test apró rángásai

festik, a szív megbicsakló ritmusát.

 

Befőtt boldogságot bont a jelen,

letapadt, nehezen nyílik a fedő,

kés suhan, léket vág, oda a vákuum,

és a boldogság  íze elérhető.

 

Ennyi lett az élet, szárított vágy,

s  utóízes boldogság befőtt,

megsárgult nosztalgia képeken

hogy milyen is  volt, a  minden előtt.

 

ráncos reszkető kezében

a borítékok fehér galambszárnyak

papírba vág a sóhaj fente kés

az asztalra vergődő sárga csekk hull

 

számok festenek sötét borút

elérhetetlennek tűnik a hónapvége

a negyed kenyérre étvágytalan szem néz

majd rázáródik a kisszekrény ajtaja

 

hideg ül a kályha előtti székre

a maradék kis fa nem kap lángra

holnapra kell jönnek az unokák

s a dunna alatt vackol a didergő álom

 

a készülődő hajnal nem jön el végül

eltéved a sötét messzeségbe

hová  csoszogó léptekkel néném indul

s távolodnak egyre kéz a kézbe

 

 

Lomb a földön, dér az ágon,

nyári emlék, foszló lábnyom,

mely fölött már varjú kering,

árnyékot vet, fekete ing.

 

Lelkem súlya talpam nyomja,

léptem nehéz ódon nyomda,

pecsétel a deres úton,

bánatomat szélnek súgom.

 

Hó fedte be a vén tanyát,

pelyhek szőnek, ,fehér kabát,

mely alatt a szívem verdes,

magány fogja, kín-szerelmes.

 

Téli utam csendje vászon,

téged fest a hallgatásom,

hangod ,csókod, lesz a festék

kezeim mondd, hogy érintsék?

 

 

Ha szolga kell, teremts magadnak,

adj éhbért, és tanítsd meg félni!

A fénnyel csak spórolósan bánj,

árnyékban tartva hagyd remélni!

Hazugságaid csak panírozd,

olcsó igazság morzsa is elég,

és ha készre sütve tálalod,

belekóstol, és ő mondja, még!

Ha lázadna, mutass ellenséget,

ki ha rátör, e kevés se jut,

csinálj statisztikát, meggyőzőt,

és szögelj be minden kis kaput!

A törvény is te vagy, te magad,

formáld csak  képedre, hogy védjen,

és ha ellened fordul mégis,

égjen rá a törvényszegő szégyen!

Ha szolga kell, teremts magadnak,

 frigyre lép a félelem s az ínség,

míg te hízol,  mindent megtehetsz,

neki marad a sír, s a mennyei segítség.