Janus blogja

 

 

Ács kezén az élet fája

levelét, a gallyát vágja,

kérget hánt és törzset vagdal,

kereszt készül  diadallal.

 

Kereszt indul hegygerincre,

hogy testet megfeszítse,

tenyerébe, lábfejébe

szeget üssön, s legyen vége!

 

Koronája tövisfonat,

könny mossa az arcdombokat,

dárda szúrta égő seben,

lélek illan szélsebesen.

 

Lepel terül, testet fed el,

sírja előtt letérdepel,

anyai szív meg is szakad,

ajtó zárul, szikla szalad.

 

Fájdalmakat csend szorítja,

lakatlan lett az ő sírja,

lelke után ment a teste,

felleglépcsőn, fel a mennybe.

 

Értünk halt meg, de hiába,

tanítása  Bibliába,

papírlapok közé zárva,

nincs ki tettekre beváltsa.

 

Itt az ember, ki keresztény,

elballag a sorok mentén,

kimondani könnyű a szót,

becsapni a mindenhatót.

 

Itt vagyok én, nem egyedül

kinek léte alámerül,

talán nem is olyan soká,

de lesz-e, aki megmondaná

 

mikor lesz az ember, ember,

aki szeret szeretettel,

aki feltámasztja Istent,

békét teremt földön és fent?

 

A Biblia leírt szavak,

betűt hordó futószalag,

ami vágy csak, ember álma

légy te az, ki tettre váltsa,

 

nem kell, hogy higgy, keresztet vess,

alkonyt, hajnalt imával fess,

elég ha van becsületed,

az járja be az életed!

 

Nézz csak szét, ma mi a kereszt,

tudatodat mának ereszd,

szegénység, és szolga élet

lásd meg ,hogy mind kereszté lett!

 

Szeg az éhség, szeg a rabság

tövisként szúr a hazugság,

mely az embert fel, keresztre

felemelve felszegelte.

 

Emberré kell válni még ma,

nem kell hozzá égi létra,

emberség kell, igazsággal,

ezt tudasd a nagyvilággal!

 

Ne szóval, mert az oly gyönge,

nem hint reményt e szép földre,

imád igaz tetted legyen,

melyből boldog élet terem!

 

 

 

Úgy volt, hogy nem lesz, ami van,

véres kabátját ledobja a világ,

s nem talál magának gyermeket

a korgó hasú fájdalmas árvaság.

 

Avarrá lett ezernyi ígéret,

benne dőzsöl, rág a hazugság ,

s az elszáradt remény ágán

öngyilkossá lett az emberi jóság.

 

Arany sugarát szórja a Hold,

de tudom, hogy ez a fény hamis,

már nem hiszek az esti fénynek,

oly sokszor voltam becsapva magam is.

 

Megfogja a fagy vénülő kezem,

s együtt állunk szótlanul az udvaron,

halott rózsabimbót ölel leheletem,

s ébren apró tavaszról álmodom.

 

Néhány óra még, s az évnek vége,

tűzijátékok festenek csillagot,

sípszó kerget hangos durranásokat,

s én a kertben  apró szitokszót hagyok.

 

Csendre vágyom, melyben béke van

béke, ki mindenkit egyformán szeret,

mindegy, hogy  mit gondolsz a világról,

a béke rád néz, átölel, s nevet.

 

Mit kívánhat az év utolsó perce

mielőtt rálép az idő bakancsos lába?

Legyen egészség az újévben,

s becsület fertőzzön széles e világba’!

 

 

Mától nem érdekel

a világ összes baja,

leszek a sok közül,

egy kényszer ostoba,

bólintok majd én is,

úgy ahogyan mások,

ha gödör kell nektek?

Akkor majd én ások.

 

Eltemettem Istent,

most az igazság jön,

ami nem létezik

hulljon rá rögközöny,

hinni ma bármiben

bolondok erénye,

kialudt már régen

az értelem fénye.

 

Mától nem érdekel

mások mit is látnak,

vakok vagy ostobák

lesznek e világnak,

szem akartam lenni,

de nekik jó vakság,

bolondok fapénzen

életük mulatják.

 

Mit gondol egy költő,

azt én nem tudhatom,

annak hittem magam

a tegnapi napon,

de megvirradt mára,

álmodtam a tollat,

nem írok már semmit,

kitaláltam jobbat.

 

Csendnek leszek csendje,

némaság némája,

árnyékok árnyéka,

fáimnak szolgája,

madárnak eledel

vize a virágnak,

nem leszek senkije,

embernek, világnak.

 

 

Légy magányom gyilkosa,

lépj be a szobámba!

Lobbanj, mit egy gyertyaláng

sötét éjszakába,

magányomnak hamvain

gyere, járjunk táncot,

szíved szívem ritmusán

s hagyjuk e világot!

 

Légy magányom gyilkosa,

gyere ölel, csókolj!

Beszéljen a kéz, a szem

ne kérjünk a szóból,

lélegzetünk összeforr

édes fulladásba,

légy magányom gyilkosa,

lelkem lelki társa!

 

 

Fényruháját leveti,

felhőcsipkés kék az ég,

aranyszoknya ágra száll,

ámulnak a cinegék.

 

Rózsaszínű blúza leng

horizontnak kötelén,

pirulva meztelenül

lépked az ég peremén.

 

Bíbor csókja arcomon,

melegség a lelkemen,

szellő borzol hajamba,

lassan hunyom a szemem.

 

Átölel a pillanat

hintáztat a végtelen,

kihűlt csókját bőrömön

simítja a tenyerem.

 

Szempillámnak résein

pillantásom kiszökik,

bújik a nap hegy mögé,

mert hold már öltözik.