Janus blogja

 

Egyre szárazabb földbe

szórjuk a jövő magjait,

az eső magyar vonat,

késik vagy nem érkezik.

Csatornákat ígértek,

elérhető vizet,

de hazudtak százszor,

igazszót talán tízet

szóltak évek óta,

a költő túlzással él,

hisz igazat talán soha

nem sodort felénk a szél.

Az értelem kőre ült,

hosszan elmerengve,

s míg a távolba révedt,

ez lett nagy szerencse

a tolvajnak, az őrültnek

hisz gyümölcsfákat téptek,

s lett szent helye e föld

napelemnek s gépnek.

Alma és barack helyett

voltok, amperek érnek,

és száll a por kötetlen

sara lesz a vérnek,

a levegő szegény

mint a magyar zsebe,

mert ritkul az oxigén

tágul az urak szeme,

és egyre szárazabb földbe

szórjuk a jövő magjait,

s ha kikopna az élet?

Majd a ChatGPT

generál valamit,

ami olyan, mintha élne,

mintha ember lenne,

de  aztán mégse.

 

 

Megannyi keselyűt nevel

a tőzsdék dollártollas fészke,

vaskarmok szorítanak

a cincogó munkásbérre,

nem menekülhet a forint,

mert hátán a súlyos ÁFA,

így vánszorogva préda lesz

s a keselyű csőre járja.

 

Korok múlnak, korok jönnek

a világ arcokat cserél,

a munkáskéz nem változik,

a váll fölött a fej sem remél,

sorsa ma is reménytelen

úgy, mint Attila idején,

újra fegyverek dörögnek,

reszketve bújik el a fény.

 

Parlamentbe mulatni jár,

a két barát, törvény s a jog

kordon mögött kirekesztve

a megvert igazság nyafog,

becsületnek nyoma veszett

és már nincs, ki megkeresse,

a hazugság hoz kék plakátot,

hogy a valóságot fedje.

 

Jogszabályok tekeregnek

lábra, kézre fel a nyakra,

sziszegésük csendre intő,

nemet súgnak a panaszra.

Az alkotmány alaptörvény

már a fedőlap is gránit,

beleírnak férfit és nőt

és még  ákombákom bármit.

 

 

 

Szántóföld az ég,

széleke járja,

gyűrt, sötét felleg

barázdának áll,

narancs- kék  mezsgyén

pipacsnap guggol,

és a telihold

rejtőző madár,

itt-ott megvillan,

rebben fényszárnya,

amint osonó

fellegek szöknek,

lassan este lesz,

pipacsnap hervad,

ősz fejem fölött

álmok köröznek.

 

 

 

Zuhog az eső, mosdat az élet,

hogy mossa le rólam a percet, az évet?

Miképpen lehetne lelkem újra tiszta,

mint mikor kezemből szállt a parittya

a hársillatos kastélykert gyepén,

mikor kicsi volt a világ, de én álltam közepén?

Zuhog az eső, az esti por sár

belerepül egy fekete madár,

csőre üt vízbe,  folyó sárba,

micsoda boldogság van e pocsolyába!

Zuhog az eső, a villám kékel,

s elbánik a fával, az egésszel

a dörgés a csattanás, ha elül,

évgyűrűk a halál ujján, a zivatar szelídül.

Pára mászik a fára,

ágra, eltört derekára,

s megcsillan az alkony fénye,

vöröslő könnyben ázik a kérge.

Zuhog az eső, szivárvány ível

itt állok lüktető, sajgó  szívvel,

rajtam a percek, rajtam az évek

mosdtat az élet, szöknek a fények,

pillantás réved a halott ágra,

lelkem zuhan sárba, langy pocsolyába.

 

 

 

Fülembe fészkel a rigófüttye,

búzamező ring íriszem vizén,

hársfa illat jár lelkemből ki-be,

pillangó táncol, a légi szirén.

Gondolat heve, lustán nyújtózik,

nem bántja jelen, sem a holnapok,

valami furcsa boldogság ölel,

két karja között szinte meghalok.

Egy más világban ma gránát fütyül,

a búzamezőn vér fest pipacsot,

harcigáz tépi a lélegzetet,

a halál keze fogja a kulacsot.

Lánctalpak jönnek házfalakon át,

összetaposva otthon és emlék,

sírok közt kúszó síró katonák,

mind egy hatalom számára kellék.