Janus blogja
Aszály, napelem csemetékkel
Egyre szárazabb földbe
szórjuk a jövő magjait,
az eső magyar vonat,
késik vagy nem érkezik.
Csatornákat ígértek,
elérhető vizet,
de hazudtak százszor,
igazszót talán tízet
szóltak évek óta,
a költő túlzással él,
hisz igazat talán soha
nem sodort felénk a szél.
Az értelem kőre ült,
hosszan elmerengve,
s míg a távolba révedt,
ez lett nagy szerencse
a tolvajnak, az őrültnek
hisz gyümölcsfákat téptek,
s lett szent helye e föld
napelemnek s gépnek.
Alma és barack helyett
voltok, amperek érnek,
és száll a por kötetlen
sara lesz a vérnek,
a levegő szegény
mint a magyar zsebe,
mert ritkul az oxigén
tágul az urak szeme,
és egyre szárazabb földbe
szórjuk a jövő magjait,
s ha kikopna az élet?
Majd a ChatGPT
generál valamit,
ami olyan, mintha élne,
mintha ember lenne,
de aztán mégse.
Munkás-sokk
Megannyi keselyűt nevel
a tőzsdék dollártollas fészke,
vaskarmok szorítanak
a cincogó munkásbérre,
nem menekülhet a forint,
mert hátán a súlyos ÁFA,
így vánszorogva préda lesz
s a keselyű csőre járja.
Korok múlnak, korok jönnek
a világ arcokat cserél,
a munkáskéz nem változik,
a váll fölött a fej sem remél,
sorsa ma is reménytelen
úgy, mint Attila idején,
újra fegyverek dörögnek,
reszketve bújik el a fény.
Parlamentbe mulatni jár,
a két barát, törvény s a jog
kordon mögött kirekesztve
a megvert igazság nyafog,
becsületnek nyoma veszett
és már nincs, ki megkeresse,
a hazugság hoz kék plakátot,
hogy a valóságot fedje.
Jogszabályok tekeregnek
lábra, kézre fel a nyakra,
sziszegésük csendre intő,
nemet súgnak a panaszra.
Az alkotmány alaptörvény
már a fedőlap is gránit,
beleírnak férfit és nőt
és még ákombákom bármit.
Égi barázdák 2. (Pipacsnap)
Szántóföld az ég,
széleke járja,
gyűrt, sötét felleg
barázdának áll,
narancs- kék mezsgyén
pipacsnap guggol,
és a telihold
rejtőző madár,
itt-ott megvillan,
rebben fényszárnya,
amint osonó
fellegek szöknek,
lassan este lesz,
pipacsnap hervad,
ősz fejem fölött
álmok köröznek.
Zuhog
Zuhog az eső, mosdat az élet,
hogy mossa le rólam a percet, az évet?
Miképpen lehetne lelkem újra tiszta,
mint mikor kezemből szállt a parittya
a hársillatos kastélykert gyepén,
mikor kicsi volt a világ, de én álltam közepén?
Zuhog az eső, az esti por sár
belerepül egy fekete madár,
csőre üt vízbe, folyó sárba,
micsoda boldogság van e pocsolyába!
Zuhog az eső, a villám kékel,
s elbánik a fával, az egésszel
a dörgés a csattanás, ha elül,
évgyűrűk a halál ujján, a zivatar szelídül.
Pára mászik a fára,
ágra, eltört derekára,
s megcsillan az alkony fénye,
vöröslő könnyben ázik a kérge.
Zuhog az eső, szivárvány ível
itt állok lüktető, sajgó szívvel,
rajtam a percek, rajtam az évek
mosdtat az élet, szöknek a fények,
pillantás réved a halott ágra,
lelkem zuhan sárba, langy pocsolyába.
Kellékek
Fülembe fészkel a rigófüttye,
búzamező ring íriszem vizén,
hársfa illat jár lelkemből ki-be,
pillangó táncol, a légi szirén.
Gondolat heve, lustán nyújtózik,
nem bántja jelen, sem a holnapok,
valami furcsa boldogság ölel,
két karja között szinte meghalok.
Egy más világban ma gránát fütyül,
a búzamezőn vér fest pipacsot,
harcigáz tépi a lélegzetet,
a halál keze fogja a kulacsot.
Lánctalpak jönnek házfalakon át,
összetaposva otthon és emlék,
sírok közt kúszó síró katonák,
mind egy hatalom számára kellék.