Te vagy az apukám!

Te vagy az apukám!

Munkámnak köszönhetően igencsak sokfelé járok városomban. Rengeteg emberrel érintkezem és így számtalan szituációba kerültem már. Ez a mai is olyan, amit érdemes papírra vetni.

Az alkony utcán ballagtam immár hazafelé, amikor szembejött velem egy harmincas nő a kislányával kézen fogva. A kislány 4-5 körüli forma volt. Amikor rám nézett, elkezdet nevetni, majd amikor melléjük értem, hirtelen megfogta a kezem. Te vagy az én apukám! – mondta, miközben fülig ért a szája. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak kényszeresen magamra húzni valami nevetés félét és fél szemmel az édesanyjára sandítottam. Láttam az arcán, hogy ő is zavarban volt és próbálta szavakba önteni, hogy elnézést kér, mialatt a kislányát finoman megpróbálta arrébb terelni. De a picuri nem engedte el a kezem és egy kicsit kezdett kínos lenni ez az egész. – A bácsi nem az apukád csak nagyon hasonlít rá. – utána halkabbra véve nekem folytatta.  – Az édesapja egy éve itt hagyott bennünket. Meghalt. Hasonlít rá. Maga is tetovált és rövid hajú.  – A szívem összefacsarodott, ahogy a kislányra néztem, akinek a szemében ott lobogott a remény és a szeretet furcsa egyvelege. Megsimogattam a kis buksiját és lágy hangon elmagyaráztam neki, hogy én nem vagyok az ő apukája, csak nagyon hasonlítok rá, és hogy nekem is van egy nálánál kisebb kisfiam, aki nagyon szomorú lesz, ha nem érek haza időben. A kislány lassan elengedte a kezem és mindannyian elindultunk. Az édesanya és a pici lány az ellenkező irányba.  Nem tudom megmondani miért, de néhány méter után hátrafordultam. Két szempár nézett rám. Az egyik szeretve, a másik megbocsájtást kérve. Visszaszerettem és megbocsájtottam.