Metta blogja
GyászÉgi menedék
Élénken él az emléked bennem ,
nem búcsúztál,-én álltam döbbenten,
még itt voltál,de lelked útra-kész,
emlékezeted néha visszatért.
Láttam tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el!-a szívem már megbékélt.
Akkor,és ott,- megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál,a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.
Öleltelek volna,-hogy ne menj el,
látod Mama!- küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod amit mondok,
halálos csend,-én beleborzongok.
Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.
Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.
Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.
Talán leomolna...
Bíborkönnyeket hullajt az alkonyat,
sírokon kicsiny mécsesek ragyognak,
a földre hulló krizantémok szirma,
mint lelketek,olyan hófehér,tiszta.
Néma csönd,-belül zokog a fájdalom,
szitáló ezüst köd fénye átkarol,
szél oson hozzám,- érzem,hogy simogat,
miként kezed egykor lágyan,finoman.
Fakó ágon szürkeség ölt alakot,
merengőn nézem a sírfeliratot,
talán,ha meleget lehelnék rája,
leomolna végre ég,és föld gátja.
Hófehér szirmok
Hófehér szirmok,
a márványsíron,izzó kis mécses,fénye beszédes.Fájdalom
Krizantém szirmok
könnycseppekként hullanak fekete földre.Az utolsó óra
Vijjogó szirénák,villódzó fények,
pislákoló távozni készülő élet.Lelkemből fakadó néma sikoly,mely kér,könyörög,parancsol.Rám nézel,és tudom nincs tovább,nem küzdesz többé ,belefáradtál.Tekintetünk egymásba fonódva,megérint a múlt csodás varázsa.
Csalogat,hívogat a sok szép emlék,ám a jelen vasmarokkal szorít,azt súgja mindez csak kellék,és mindenre ködfátylat borít.
Lassan felocsúdva,érzékelem a valót.pillantásod könyörög,esdekel,a lélek itt most csak vesztegel,nincs már több mondanivalód.
Ajkad már nem beszél,de simogat még szemed,nem tehetek semmit,csak fogom a kezed,és ezerszer elmondom, mennyire szeretlek,milyen boldogság,hogy veled élhettem.
Szemedre lassan örök sötétség borul,könnyeimet nyelve,torkom összeszorul.Hiába kértem,veszekedtem,vitáztam,de a sors nem érez szánalmat irántam.
Csillag lettél a végtelen horizontján,a lemenő nap vérvörös égboltján.Nekem már csak a remény marad,hogy egyszer, egy másik világ visszaad.
Budapest,2010.október