Metta blogja

Élénken él az emléked bennem ,
nem búcsúztál,-én álltam döbbenten,
még itt voltál,de lelked útra-kész,
emlékezeted néha visszatért.


Láttam tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el!-a szívem már megbékélt.


Akkor,és ott,- megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál,a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.


Öleltelek volna,-hogy ne menj el,
látod Mama!- küszködök  könnyekkel,
talán nem is hallod amit mondok,
halálos csend,-én beleborzongok.


Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.


Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.


Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.

Bíborkönnyeket hullajt az alkonyat,
sírokon kicsiny mécsesek ragyognak,
a földre hulló krizantémok szirma,
mint lelketek,olyan hófehér,tiszta.


Néma csönd,-belül zokog a fájdalom,
szitáló ezüst köd fénye átkarol,
szél oson hozzám,- érzem,hogy simogat,
miként kezed egykor lágyan,finoman.


Fakó ágon szürkeség ölt alakot,
merengőn nézem a sírfeliratot,
talán,ha meleget lehelnék rája,
leomolna végre ég,és föld gátja.

Hófehér szirmok,

Krizantém szirmok

Vijjogó szirénák,villódzó fények,