Metta blogja
SzerelemVallomás
... csodára várva álmodom életem,
ölelő karodra éhezem,
hiába távolság érzem illatod,
elküldöm hozzád, az összes csillagot,
szél suttogjon füledbe édes dallamot,
eső koppanása,- legyen szívem dobbanása,
napfény csókolja lágyan arcodat,
felhők írják az égre, mennyire szeretlek,
villámok fénye betűket keretez,
bárhol is vagy örökké láthatod,
vallomás neked,- mely szférákon áthatol.
Talán az idő...
Hazatérve látom újra a dombot,
a Mi dobunk!- emlékszel még rá vajon?láttuk,hogy a hajnal vitorlát bontott,lángkoszorúja az égen andalgott.Aranyba öltözött csipkézett felhők,a völgyből édes illatár szállt felénk,együtt néztük a fény-fátyolos lejtőt,akkor még nem éreztük a rettegést.
Kék ruhája az égnek szürkére vált,lázas csókokból emlékek maradtak,talán az idő hozza a gyógyulást,mondd a szerelmed miért is tagadtad.
Csak ennyit kérek..
Most csak éljük át a pillanat varázsát,
karod ölel,érzem szíved dobbanását,
gomolygó álomképek a néma csöndben,
emlékek remegnek szivárvány könnyekben.
Ajkaid szótlanok,de mesél a szemed,
a gyötrő múltból kísértenek szellemek,
ne félj!-lelkem átölel,őrzi titkaink,
fájdalmad,- talán feledtetik csókjaim.
Újra elbűvölsz,és önfeledten nézlek,
feledni nem tudlak,csak általad élek,
várom a hívó szót,mely örömet adhat,
éjsötét felhőket fénnyé változtathat.
Mámoros érzés,amiben együtt hittünk,
szívünkbe zárva vágyainkat őriztük,
elrepült évek soha vissza nem térnek,
csak szeress,ölelj még!- már csak ennyit kérek.
Ess eső!
Ess eső ess!-legyél bősz áradat,
jéghideg szél fújja el vágyamat,árnyak lopóznak a szürke égen,tovatűnnek csillagköd örvényben.Testem,lelkem a bánat járja át,érzem fájó szívem zuhanását,miközben ázott hajam rám tapad,vánszorgó holdfény arcomon matat.
Tomboljatok,ti dühödt elemek,nem félek,-már többé nem remegek,villámok tüze írja az égre,örökké fogok harcolni érted.
Könnyeim egyszer gyöngyökké válnak,bársonyos fénnyel majd körbezárnak,lassan lobban fel a remény lángja,fészket rakott győzelmet kiáltva.
Érintésed érzem
Árnyakba olvadó, halkuló zajok,
a szürkeségben bíbor nap andalog,fák közt rózsafényben bujkáló alkony,táncot jár süvöltő szél a fájdalmon.Érintésed érzem,- szenvedély lángol,feltörő emlék újra hozzád láncol,zafírkék égre felhők fátyla borul,kóborló szívem itt marad zálogul.
Csalogat újra a fénylő messzeség,átkarol kezed,-jó ez a csendesség,selymes bőröd simogat, elvarázsol,csak téged nézlek,nem a gyertyalángot.